|
Szikrázik az égbolt |
|
Úgy vágytam már e percre, az életembe beleveszve, mikor az ember keveset beszél, mert folyton fúj a szembeszél.
De most újra szikrázik az égbolt, fényesen tündököl, olyan kék, mint rég volt, s mint átlátszó akvárium, borul ránk a világ, az ember mintha kémcsőben mutatná magát.
Hisz nincs hova mennünk, ennyi a világ, egy bogárnak talán egyetlen odvas ág. De benne úszik minden gondolat, s a vén fák alatt a sétám véget ér: már nem fú a szembeszél.
S szárnyra kap bennem egy dallam, mert magamra ismerek minden egyes dalban, magamra ismerek, ahogy szikrázik az égbolt, fényesen tündököl, olyan kék, mint rég volt. S visszatér hozzám az arany magány, a napfény simogat, mint hajdanán, mikor gyermekként nézett rám az ég, éreztem bőrömön a Nap hevét, csak eltelt közben harminc-negyven év... |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|