|
| VÁLTOZÁS (részlet) |
| |
Csak feküdtem a vízzel telt műanyag medencében és élveztem, ahogy csupa jó dolog vesz körül. Testemet forrón, kitartóan sütötte a nap, arcomra, homlokomra apró verítékcsöppeket varázsolva. Időnként leöblítettem magam a matracot körülölelő langyos vízzel, aztán élveztem, hagytam, hogy egy hirtelen támadt langyos szellő szárítson meg.
Szerettem volna így élni.
Néztem magam fölött a kék ég végtelenjét, az irdatlan magasságokat, ahová a képzeletünk egy szemvillanás alatt elér… néztem a levegő óceánjában úszó finom felhőfoszlányokat, melyek füstként szálltak, sodródtak a magasban, néha összeolvadtak, néha szétváltak… mintha önálló életet élnének, vagy legalábbis valami elkószált élőlények volnának.
Körben lombkoronák vettek körül. Magas fák, melyek villás, szerteágazó ágai a semmibe vesztek, mintha gyökerekként az égbe akarnák fúrni magukat, ki tudja, hány madárnak adva otthont, rejtekhelyet. Mert reggelente madárdaltól zengett a pici kert, ahová nyaranta jólesett kiülni, néha reggel is, álmosan is, a kézben egy langyos kávésbögrét szorongatva.
Szerettem itt lakni.
Sokszor belefeledkeztem ebbe a páratlan felhőjátékba, és végtelenül szabadnak éreztem magam. Egyszer aztán egy apró szellő támadt, ami leheletfinoman végigborzolta a fák lombjait, picit megperdültek a falevelek, hol a sötétebb, hol a világosabb felüket mutatva, majd zúgni, susogni kezdtek. Valami szomorú történetet suttoghattak, mert elmúlt ez az idilli pillanat, elillant. Nyomában érkezett egy megérzés, ami fájva hasított belém.
Próbáltam magamba szívni ezt a hangulatot, hogy majd átélhessem újra, ha visszaemlékezek.
Mert éreztem, hogy gyökeres változások közelednek az életemben.
Mostanában, lefekvés után sokszor gondolkodtam azon, hogy miért nem jó semmi, miért érnek sorra rossz dolgok, és arra a következtetésre jutottam, hogy azért, mert már semmiben sem tudok hinni. És mert hiányzik valami roppant fontos dolog az életemből: a szeretet.
Ám ahogy így gondolkodtam, egyre többször éreztem úgy, hogy nem vagyok egyedül.
Úgy éreztem, hogy valakihez beszélek, akinek elsorolom a panaszaimat… és valahogy napról napra jobban kezdtem hinni. Ha másban nem, hát abban, hogy végre van valaki, aki mindig meghallgat, nem tereli másfelé a témát, és nem kertel a válaszadásnál. Magam sem voltam a tudatában annak, hogy tulajdonképpen imádkozok. |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
