|
Álom |
|
Lefeslő ruhában állok, tükörben álmok, önmagam. Talán hasztalan voltam kemény, lehettem volna olyan legény, ki esztelen kergeti álmát, meztelen.
Csak kevésbé csillogott az álmom, mint minden más e nagyvilágon, s a pénz röfögésére táncoltunk sokan.
Ostobán, boldogan szórtuk szét az öröm hamvait, kezünkben csak árnyék lett a múlt, már minden megfakult, ruhámat elnyűtte a tél, a tánc is végetér, s eljő a józan pillanat: a tükör meghasad.
Szívemből szétfolyik az álom, túl a pénzen, túl a nagyvilágon, most valami szétárad bennem, engedj végre azzá lennem, mihez eddig gyáva voltam.
Hisz ettől féltem, ettől fuldokoltam, ettől nyűtte el ruhámat a tél, ettől éreztem, hogy minden végetér, holott csak most kezdődik el. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|