|
| LOVE SOCIETY (részlet) |
| |
Bizony, sűrűn előfordul itt, a Föld nevű bolygón, hogy két ember összetalálkozik, és szerelmesek lesznek egymásba. Ilyenkor aztán a fejükben lévő, túlnyomórészt fehérjéből álló valami – a továbbiakban nevezzük nemes egyszerűséggel agynak – különféle kémiai anyagokat, hormonokat szabadít fel, ami emberünk addigi viselkedését gyökeresen megváltoztatja. Ennek hatására alig várják, hogy újra láthassák, átölelhessék egymást.
Egy darabig így randizgatnak, közös programokat szerveznek, majd az erőteljes hormonális késztetésre úgy érzik, jó volna már összedugni, amilyük van.
A nőstény fölmegy hím lakására, aki készült erre az estére: a szerteszórt büdöszoknikat gondosan begyűrte a kanapé mögé, néhányszor keresztültolta a porszívót a nappalin, kidobta azt a húszkilónyi színes bulvárlapot, amit sosem volt ideje kiolvasni, jégbe hűtött pezsgő, aprósütemény, édesség, halk zene. Fantasztikusan simára borotválkozik, az arca, akár a babapopsi. Elégedetten szemléli magát a tükörben, kissé öntelten… és szaporodásra készen.
A lány pedig a legszebb csipkebugyiját vette fel, rendbe hozatta a műkörmeit, és a haját is órákig balzsamozta. Tökéletes estét szeretnének.
Egy darabig így randizgatnak, egymást „cuki mézesbödönömnek” és „édes macikámnak” becézgetve, aztán hamarosan megjelenik az „aludj nálam” rutinja, amikor a nősténynek néha a hím lakásáról kell munkába indulnia. Ahogy sűrűsödnek az ilyen alkalmak, úgy lassan bevonulnak a hím fürdőszobájába a legszükségesebb pipereholmik: saját fogkefe, tusfürdő, papucs… aztán szép lassan az egész személyiség.
Majd valamelyikük fölveti – lehet, hogy a hím, mert emlékezzünk csak fentebb a zoknik eltüntetésének csalafinta módjára, vagy a több éves, de még mindig szinte nullkilométeres porszívóra – szóval valamelyikük fölveti, hogy költözzenek össze.
Ez maga a boldogság mindkét fél számára, a kapcsolat fejlődik, hisz elhárult egy csomó akadály. Móka, kacagás, közös programok… és utána együtt mennek haza. És talán itt van az a pont, ahol az eddig tökéletes, romantikus nap törést szenved.
Mert talán mélyrepülés, az övön aluli ütés a romantika számára, amikor ugyanazt a pezsgőt közösen veszik le a polcról egy hipermarketben, miközben a férfi morog, mert a hosszúra nyúlt vásárlás miatt késő lesz a szexhez… és különben is, fejből ismeri a nő összes erotikus cuccát, amit a nő mostanában rendszeresen elfelejt fölvenni.
Pedig fontos erőfeszítéseket tenni, fontos valahogy megtörni a hétköznapok egyhangúságát, mert az egyhangúság: gyilkol. A legtöbb ember mégis a szürke hétköznapok gyilkosa, pusztán lustaságból.
Hiszen sok pasi gondolja úgy: szőrösen is, pocakosan is kellek neki, akkor minek törjem magam? Ám a nők sem különbek: eleget látott már kócosan, csipásan, úgyis kellek neki. Különben is, főznöm kell, mosnom, takarítanom.
A márkás ruhákat, a csábos, csipkés női fehérneműket pedig lassan, és alattomosan felváltják a kiábrándítóan kinyúlt otthoni pólók. Lassan elfogadják egymást szőröstül – narancsbőrőstül, elfogadják egymás hibáit, neadjisten’ egymás száj vagy lábszagát, és egyre messzebb kerülnek attól az ideális képtől, ami kapcsolatuk kezdetét jellemezte. Amikor még nem hangzott el az ágyban flegmán: „na mi van, akkor elkezdjük?”
Gyilkolnak az ilyen mondatok!
Úgy tűnik, a dolgok megszerzésére mindig nagyobb energiát fordítunk, mint azok megtartására. Mert nem egyszerű dolog az Élet nevű játék, hisz mindig újabb akadályok, kihívások elé állít minket, míg a meglévők megtartásáról megfeledkezünk. A kapcsolat kezdetén a figyelmünk szinte csak az érzelmekre terjed ki, képesek vagyunk elhanyagolni a munkánkat, emberi kapcsolatainkat, mert virágzik a szerelem.
Később, ahogy a kapcsolat fejlődik, felvetődik a kérdés: rendben, szeretjük egymást, de hogyan tovább? Felmerülnek közös célok, melyeket el szeretnének érni, és ezek bizony erőfeszítéseket igényelnek. Felvetődik a karrier kérdése, hogy valamit fel tudjanak mutatni. Észre sem veszik, ahogy a kapcsolat fókuszpontja az érzelmekről a karrier felé csúszik.
Már szó sincs arról, hogy „ma korán lelépek az irodából, édes, este vacsi, pezsgő, csak mi ketten.” Határidők vannak, túlórák, föléjük tornyosuló feladatok, melyek árnyékában csak önmaguk rabszolgái lehetnek. Hisz a világ is arra trenírozza őket, hogy a pénz az Isten, amellyel elérhetik céljaikat, megvalósíthatják álmaikat, amivel még boldogabbak lehetnek, mint a kezdet kezdetén. Legalább is ezt hiszik ők.
A munkából fáradtan hazatérő férj úgy érzi magát, mint egy kifacsart citrom. Odabújni sincs kedve a nejéhez, nem hogy szeretkezni. Csak a munkájáról képes beszélni, és maga sem veszi észre, hogy már rég nem esik szó köztük érzelmekről. Annyira görcsösen bizonyítani akar, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz kettejükért, mert egy igazi férfi bírja a gyűrődést, miközben észre sem veszi, hogy úgy évekkel ezelőtt egyszerűen így maradt.
A nő joggal érzi magát elhanyagoltnak, de megérti, másképp nem megy. Eleinte nagyon büszke, de titokban abban reménykedik, hátha egyszer, amikor már elfogytak azok a fránya közös célok, majd ugyanolyan boldogok lehetnek, mint a kezdet kezdetén.
Istenem, milyen jókat szeretkeztünk régen… és boldogok voltunk, pedig nem volt semmink. Most pedig, amire késő este ágyba jutunk, már semmi sem ugyanaz, mint régen. Már az idejét sem tudom, mikor voltunk el együtt valahol – ilyenekre gondol a nő.
Aztán telnek a hónapok, az évek… és azok a fránya célok csak nem akarnak elfogyni, mert mindig új célok jönnek, újabb problémák, melyeket meg kell oldaniuk, mert így szólt kettőjük alkuja, még a kezdet kezdetén.
De ki emlékszik arra már ekkor?
A pasi késő este, fáradtan hazaér, igen, pontosan úgy érzi magát, mint egy kicsavart citrom, vagy még annál is sokkal nyomorultabban, aludni szeretne, hogy holnap ismét boldogan, kipihenten facsarhassa magát citrommá… de homályosan emlékszik valami nyavalygásra, hogy már egy hete nem szeretkeztek. A nap utolsó próbatételeként kezdeményez, de a sok munka és stressz miatt képtelen a csábító Don Juan szerepére, képtelen olyan finom és érzéki lenni, hogy figyeljen a nőre. Képtelen időt és energiát kellene szánni olyasmire, ami nem a pénz, a karrier körül forog.
Amolyan „legyünk már túl rajta” módon áll az egészhez… igen, ő már kétségkívül túl van rajta, hisz ahogy a felesége a kezével simogatni kezdte, máris elélvezett.
Nem csoda, hisz csak a munkájának él, alig érik szexuális ingerek… esetleg csak az a jó seggű, mindig mosolygós, miniszoknyás csaj az irodából, akinek mindig olyan finom illata van, hogy feláll tőle a farka.
A gondolattól most is új erőre kap, férfiúi kötelességének érzi, hogy a nőt a csúcsra juttassa. Ám hamar szembesül a lelombozó ténnyel, hogy ez a nő itt nem az az irodai csaj, akinek az újjáéledő férfiasságát köszönheti. A „félhat” már elkerülhetetlen. Aztán a nő, látva a kínlódást, hamar lefújja az akciót, egy halvány „hagyjuk drágám, ha fáradt vagy” kíséretében.
A pasi hálás, rettentően hálás, végre aludhat, és számára akkor megváltás ez az mondat. Ám nem felejti el az együttlétet, mert utólag roppant férfiatlannak tartja, hogy nem elégítette ki a nőt. Másnap is eszébe jut, munka közben is, és ahogy egyre többet gondol a szexre, úgy ébred föl benne a vágy. Elhatározza, hogy aznap mindent bepótolnak. Beleéli magát, várja az estét, este aztán szokatlanul kedves, mert nem akar semmit elrontani.
A nő pedig azt gondolja: - megbolondult ez az ember? Biztos valami jó csajt látott az utcán, az izgatta föl ennyire. Lehet, hogy le is szólította… ?
Aztán eszébe jut az előző este, amikor végre szeretkezhettek volna, és mint már annyiszor, csalódnia kellett. Mert hát még az orgazmus közelében sem járt, mert nem csak a nyers szexre vágyik, simogatásokra, csókokra, becézésre vágyik, egyszóval emberi érzésekre. Picit talán haragszik is a férfira, amiért ennyire érzéketlenné vált, amiért ennyire megváltozott… érte.
Ahogy végigfut benne mindez, egy erőszakosan betüremkedő fejfájássá lesz. Eszébe jut, hogy reggel korán kell kelni, és már nincs is kedve ehhez az egészhez. Lassan már élni sincs kedve, mert ők állandóan elfoglaltak, hullafáradtak… vagy mindkettő. És fáj a feje, persze.
A pasit hidegzuhanyként éri az elutasítás, hisz annyira várta az estét… és úgy érzi, mindez előző esti, gyenge szereplésének köszönhető, tehát a férfiasságán esett csorba.
Úgy érzi, a nő most kevésbé tartja őt férfinak. Maga sem veszi észre, de hangnemében, reakcióiban átvált kissé macsósra, azaz kompenzál, amivel a nőben ellenszenvet vált ki.
Egy időre elvesztik az érdeklődésüket egymás iránt.
Pedig a nő következő alkalommal szívesen fogadná a közeledését, megenyhült azóta, megsajnálta a férjét, ám a férfi közömbös iránta. Rendületlenül kitart a férfiúi hiúságukban megsértettek gyerekes játszmája mellett. Vegetál, elfelejt borotválkozni, nem fürdik, és egész hétvégén a tévé előtt döglik, a söröket egymás után kattintva. A nő mindezt nagyon kiábrándítónak tartja.
Aztán a pasi hétfőn bemegy az irodába, és egyre többet néz fel a monitor mögül, amikor az a jó seggű csaj feltűnik. Érzi, hogy egyre jobban hiányzik a szex, de az otthoni kudarcoktól már kirázza a hideg.
Egy szép nap már nem bírja tovább, elkezdi fűzni a lányt, beszélgetésbe elegyedik vele, de hamar belátja, hogy már nem az a délceg dalia, mint régen volt, amikor megismerte a nejét.
A lány pedig szép és fiatal, szinte szóba se áll vele, és amikor tovább nyomulna, kerek-perec megmondja, hogy nem érdekli, hogy ő a főnöke, vagy leszáll róla, vagy fel fogja jelenteni szexuális zaklatásért.
Lemond erről az ábrándjáról, de közben annyit álmodozott már, milyen jó volna megérinteni, megcsókolni azt a hamvas testet, hogy a szexuális fantáziáit már képtelen elnyomni. Egy nap hazafelé azon kapja magát, hogy bámészkodik, és megakad a szeme az út mentén álló lányokon. És mivel nap, mint nap arra jár, kinéz magának egy neki tetsző lányt, akiről fantáziálhat.
Pár nappal később már felbátorodik, megáll és megkérdezi a tarifát… és ekkor válik számára valóságossá minden, mert ezzel kilépett az álmodozás ártatlannak tűnő színfalai mögül.
Igen, megkaphatja ezt a szép, fiatal lányt… megkaphatja, pénzért… és ez még jobban megerősíti abbéli hitében, hogy a pénz minden.
Pénze pedig van, csak az asszony észre ne vegye, hisz harminc éve minden fizetését hazaadja.
Lecsipked hát a benzinpénzből, bármiből, és a munkájára sem tud koncentrálni, annyira várja, hogy valóra váltsa a vágyait. Azokat a vágyakat, melyeket a rengeteg munka mellett kénytelen volt elnyomni. A családja iránt érzett felelősségből, áldozatból, ami aztán szép lassan, könyörtelenül elsorvasztotta benne az életörömet.
Ez az, ő csak áldozat, a körülmények szerencsétlen áldozata. Már előre magyarázza, indokot talál arra, amit még meg sem tett. Próbálja nyugtatni a lelkiismeretét, hisz férfi, vannak szükségletei… és eszébe jut a múltkori elutasítás, és a megsértett férfiúi önérzet.
Most majd bizonyíthatja, hogy igazi férfi… különben is, amennyit dolgozik, ez neki jár.
Aztán eljön a várva várt nap, amikor szinte remegve ül be az autó volánjához. Már tegnap is meg volt a pénz, de a lányt nem látta kint állni az úton, a szokott helyén, egy másikkal pedig nem akart elmenni. Biztos épp megcsinált egy fuvart – gondolja – és rettentően felizgatja a dolog, erotikus képzelgések kerítik a hatalmukba, maga előtt látja, ahogy az a formás, csinos lány egy vadidegen pasival kefél, aztán egy másikkal…
Úristen, hát hány farok fordul meg abban a lányban naponta?
Pénisze kőkeményen meredezik a nadrágjában, majdnem elcsöppen, és elég kényelmetlenül ül emiatt az autóban. Fantáziál, aztán rádudálnak, amikor zöldre vált a lámpa.
Igen, kétségkívül vonzódik a kurvákhoz, mert nekik az a szakmájuk, amiből neki hosszú évek óta a legkevesebb jut. Talán még irigyeli is őket, mert azt gondolja, hogy ők legalább korlátlanul kiélhetik a vágyaikat, és picit sajnálja, hogy ő ugyanezt nem teheti meg, csak azért, mert férfinak született.
Persze csak egy tipikus férfiagy perverz víziója mindez, mert nem lát bele a kurvák lelkébe. Mert igenis, van nekik olyan, akármennyire gondosan próbálják titkolni, nehogy sebezhetővé váljanak. Hiába próbálják a pornófilmek a nőt különféle szőke, nagycsöcsű, vörös rúzzsal szopósra kikent szájú lányokon keresztül úgy beállítani, mint egy állandóan párzásra vágyó, tüzelő szukát, aki szinte tárgyként, buta bábúként csak arra vár, hogy használd, élvezd a testét, élvezz a szájába, alázd meg, locsold le a hatalmas szilikon dudáit… aztán dobd el, mint egy használt papírzsebkendőt.
Igen, csak egy buta férfi gondolhatja ezt. De emberünk nem buta, rengeteget tanult, diplomát szerzett, sikeresen vette az akadályokat, de mintha az egész élete egy hosszútávfutó magányosságáról szólna. Sikeresen venni az akadályokat… és csak jönnek, jönnek az akadályok, melyeken túl kell lennie, mert meg akar felelni. Nem önmagának, hanem másoknak. Elvégezte az iskoláit, párválasztás, karrier, gyerekek… és innét már csak gürcöl, de már régesrég nem önmaga. És amire észbe kap, már a váláson is túl van, mint az egész, szar életén.
Úristen, hát mi folyik itt?
És az Úristen csak mosolyog, és benne van ebben a mosolyban minden. Az, hogy szabad akarattal rendelkezünk, úgy élhetjük az életünket, ahogy nekünk jólesik, és ezért nem tartozunk számadással senkinek. Benne van ebben a mosolyban, hogy egész életünk célja semmi más, csak hogy önmagunkra találjunk, és minden létező módon kifejezhessük azt, kik vagyunk valójában. És benne van ebben a mosolyban a szeretet, amely képes volna ezt az egész tetves, érzelmileg kizökkent bolygót akár az egekig emelni…
De emberünk már azt sem tudta, mi a szeretet. Az életében már csak annyit érzékelt belőle, hogy a szeretet egy roppant teher. Szereti a családját, és értük gürcöl nap, mint nap, amikor bemegy az irodába. Feladta önmagát a szeretet nevében, nem csoda hát, hogy szókincsében ez a szó már elértéktelenedett. Soha senki nem magyarázta el neki, hogy csak az tud szeretni igazán, aki önmagát is szeretni tudja.
Már rég nem szerette magát. Gyűlölte magát, mert feladta az álmait. Kijárt ugyan minden iskolát, karriert épített, de az élet iskoláját nem járta ki… és szertefoszló álmaiból szőtte lelke halotti leplét. Ám most mintha kezdené szeretni magát, hisz arra készül, hogy meglepje magát valami ajándékkal. Mondjuk azzal az út menti lánnyal.
Néha nézett pornófilmeket, és sajnos elhitte, hogy egy nőnek igenis olyannak kell lennie, amilyennek ezek a filmek beállítják. Mert egész életében csak azt hitte el, amit lát. Bizonyára nem olvasta a Kisherceget, vagy egy kukkot sem értett abból a mondatból, hogy „jól csak a szívével lát az ember...”
Lassan kiért a városból, és már alig várta, hogy ahhoz az útszakaszhoz érjen és megpillantsa a lányt. A gondolatai elkalandoztak: vajon milyenek a cickói, a popsija, az illata… az nem lehet, hogy beleszerettem, hisz még meg sem érintettem… és elszégyellte magát.
De hát csak egy kurva!
Tempósan hajtott, ahogy a felkorbácsolt vágyai űzték, hogy minél előbb odaérjen. Már alig látta maga előtt az országutat, összefolyt szeme előtt. Aztán a kanyar után valami macskaféle futott át előtte, olyan villámgyorsan, hogy fel sem tudta fogni, mi történik. A hirtelen fékezéstől megcsúszott, próbálta ugyan korrigálni, az úton tartani az autót, de mindhiába.
A kocsi mindössze két éves, nem volt túl olcsó – villant át az agyán.
Úristen, ember, te még mindig a pénzzel vagy elfoglalva, holott mindjárt meghalsz? – gondolta az Úristen.
Az autó többször megpördült az úton, majd nagy erővel egy út menti, hatalmas tölgyfának csapódott. Szétrobbantak az üvegek, és úgy szálltak, röpködtek, mint valami apró üvegmadarak, úgy kavarogtak élete szilánkjai, a napfényben csillogva, egy végtelennek tűnő, lassított képben, aztán elindultak fölfelé. Aztán csak egy porfelhő maradt, majd a síri csönd.
Lassan kiszállt a testéből, különös béke és nyugalom járta át… látta magát fölülről a felismerhetetlen roncsban… látta, ahogy a mentő megérkezik és próbálják újraéleszteni… de mindhiába. Érezte, hogy már boldog… és esze ágában sincs visszatérni.
Látta leperegni az egész életét, látta a hibáit… és úgy érezte, hogy legközelebb is megpróbálja ezt a kalandot… de most már jól… végigélni. |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
