|
Szunnyadnak a fák |
|
Nemrég még suttogtak a fák, körbe járt az arany napsugár, s a kertek alján ott szunnyadt a nyár.
Égő korongként vetült ránk a Nap, így telt el napra nap, mintha sosem jönne más: édenkert e látomás.
Aztán zúgó szél jött, hűvös ünnepek, esős vasárnapon morcos emberek, érezték: véget ért a nyár.
S most állva szunnyadnak a fák, köröttük csönd, s más világ köszönt, feledve édes körtét, virágözönt.
Állva szunnyadnak a fák, bennük a jövő szusszan tovább, álmodnak új tavaszt, ami új rügyet fakaszt.
Szunnyadnánk mi is, velük, ahogy metsző szél nyargal át a tájon, szunnyadnánk szépen, egy sosemvolt barkaágon. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|