|
Néha |
|
Néha sikolt az űr bennünk, tátog, fekete szája elnyel minden holnapot, mint álom gombolyagot tépi belőlünk a múlt a jussát: szomorúság.
Mint visszajáró vendég, leül, szembenéz velünk: szenvedünk, könny gördül talán, s az élet-iskolán túl nincs semmi más, csak kínzó látomás.
S míg e perc pereg, születnek, meghalnak emberek, az óránk egyre áll, ebben nincs határ, csak a csönd morzsolja már, mi még hátravan.
Néha sikolt az űr bennünk, pedig nem erre születtünk, az űr csak tartalomra vár, az óra körbe jár, a világ lélekből, fényből áll. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|