|
Iskola |
|
Fergeteg év, vízmosta múlt, fakuló öröm, kongó vészharang: hogy halott a nyár... Apáinktól ennyi jár?
Amikor rájöttünk volna, mégis mi dolgunk volna, s rájöttek volna: büszkeség és öröm, ha önnön börtönöm önként hagyom... S már nem fájlalom, mert egyedi alkalom megélni, a Létet... Remélem, érted... Bárcsak ők is megértenének... Hogy Isten ad erőt a reménynek bennem, merthogy megszülettem, de azóta se életnek, halálnak Fia nem lehettem ...
Hát azt tettem erénnyé, s válthattam reménnyé, amiből sok volt: testem vágyait... Azt hittem, majd markolom isten lábait... S bár tisztán szólhatok, lelkem csak oldalog, hogy szemethúnyt a múltban, de megtanultam: előbb élni, s majd a hit, és mindez megvadít, hogy szeliddé Űzzem magam, boldogan, vagy hajnalban sÍrjak, hangosan... Hogy elmúljon minden parázs, előtörjön minden varázs, mit szívem legmélye rejt, a mosoly, mit sosem felejt, s kígyóként béklyóz a sírba minden szeretet mit egykor átéltem veletek és eszelősen a fülembe súgja: menni kell újra és újra...
...menni...
S mennyi kósza perc...mennyi... lepergett némán e láblógató semmi furcsán, ostobán: ...ez volt az oskolám... |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|