|
| Egy marék dió |
| |
Rózára kislány kora óta megnyugtatóan hatott, ha kialakíthatott az életében egyfajta rendszert, a mindennapok rutinját. Szereti belakni a tereket, amelyekben életét, mindennapjait tölti, megismerni az utcán az embereket, a házak udvarán Hetek óta jár egyazon útvonalon, már tudja, hol következik a járdán az a cipőtalpnyi mélyedés, ami akkor keletkezhetett, amikor a beton még képlékeny volt s valaki óvatlanul belelépett. Tudja, ki kell kerülnie, ha nem akarja veszélyeztetni amúgy is ingatag bokája épségét. kutyákat. Ha nem is név szerint, de egy barátságos mosoly, köszönés vagy éppen vakkantás erejéig mindenképp. lustán elheverő
Előre örül a hatalmas diófának, az irigy gazda háza előtt, aki egyik nap rászólt, mert a földön heverő dióért lehajolt. Az asszony úgy érzi, a terebélyes öreg fa az ő cinkosa, mert gazdája szándéka ellenére szinte minden nap talál alatta elhullajtott diót. Neki váratlan csemege, a gazdának meg nem veszteség. Eszébe jut egykori hajléktalan gondozottja, Miklós, akivel megtárgyalták, hogy az utcai fáról szedett meggy nem lopott gyümölcs, mert az országutak vándorait illeti. A férfit azóta elvitte a tüdőbaj, de bölcsességét Róza nem felejti.
A fukar ember természetét is ismeri, tudja, hogy sajnálja mástól azt, ami az övé, még akkor is, ha ő maga veszni hagyná.
Nem unalmasak hát ezek a gyalogutak Róza számára mert újabb tapasztalatokkal bővíti amúgy is gazdag megfigyeléseinek tárházát.
Az iskola, ahová igyekszik, számára most a béke és a túlélés szigetét jelenti. Újra dolgozhat és pénzt kereshet azzal, amihez ért és amit szeret: könyvtáros. Ráadásul gyerekek között, ami számára mindig menedéket jelentett. Egészen más ez az iskola, mint amilyenekben ő régebben megfordult. Először is kicsi. Pontosabban emberi léptékű.
És mosolygós. Ragyogóan tiszta. Róza itt nem érzi azt az izgága sürgetettséget, állandó rohanást és ingerültséget, ami a nagy iskolákat jellemzi. Csendes, kertes házak övezte iskolája a város peremén van, csak néha hallatszik ide vonatfütty, a közelben húzódó autópálya zaja is elfojtott mormolás csupán. Egy-két munkagép, a közlekedés hangjai sem olyan állandóan jelen levő, idegesítő háttérzajként érzékelhetők, mint a főváros belsőbb kerületeiben.
Valahogy az emberek is békésebbek, nyugodtabbnak tűnnek itt, sok a kerékpáros minden korosztályból.
Róza majd negyedszázaddal ezelőtt ezen a környéken lakott albérletben, az volt első fővárosi lakóhelye. Meglepetten tapasztalta, hogy alig különbözik a falutól, ahonnan származik. Ismerősek neki a külvárosi élet kulisszái. Az eltelt huszonöt év sem hagyott sok nyomot a település arculatán, jellegén, talán az emberek és az utcák öregedtek csak, de sok az új ház, a friss betelepülő. Divatos hely kezd lenni a kertváros. Külváros, de inkább falu, ahol Róza ma is otthon érzi magát.
Orrát megcsapja a rothadó falevelek otthonos-ismerős őszi illatat. Október van. Verőfényes, langymeleg vénasszonyok nyara.
A fukar gazda háza előtt a levelek gondosan elseperve, a hullott dió összeszedve, míg a kertben álló fa alatt háborítatlanul enyésznek a diószemek. Fura lelkületű ember lehet – gondolja Róza, míg továbbhalad.
Az iskola szomszédságában van egy ház, kisebb és elhagyatottabbnak látszik a fukar gazdáénál, de a járda és az úttest közötti sávba diófát ültettek. Két korcs kutya ugatja az úton elhaladókat. Ez alatt a fa alatt mindig van néhány termés – meglepetés. Az asszony lehajol érte, lebontja külső burkát, s a benne talált, csonthéjba zárt csemegét zsebre vágja. Duruzsol valamit a kutyáknak, mire azok elhallgatnak.
A dió még nedves a hajnali harmattól, felteszi hát a radiátor feletti ablakpárkányra száradni.
Hazafelé a kapun kilépve talpa alá teszi, finoman megroppantja és szertartásosan kibontja az első fél gerezdet. Szájában szétárad a jól ismert íz. Erről eszébe jut a férfi, akinek srác korában ez volt a beceneve, s akit ő annyira szeretett, hogy mikor elment tőle, belebetegedett. DIÓ! Milyen rég nem látta, nem hallott semmit felőle! Gondolatait ezúttal nem engedi arra kalandozni.
Kezében a megtört héjjal hazafelé indul. Gyermekes bosszúja következik: a fukar gazda háza előtt tenyeréből a földre ejti a dióhéjakat. Ő, aki soha nem dob el utcán semmit, most eltér ettől a jó szokásától. Hadd egye a fene a férfit, ha megtalálja háza előtt a járdán!
Mosolyogva száll fel a buszra, ami hazaviszi őt a lakótelepre, ahol a szürke szín az úr. |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
