|
| Karácsonyi történet |
| |
Karácsonyi történet
Karácsony másnapján a konyhában ül, s néz ki az ablakon túli világra. Ölében fekszik Guszti, a majdnem fekete, dús bundájú, mélabús macska, akinek egyszer csak érzi, amint megfeszül a teste. Ugrásra kész ez a mozdulat, az egész izmos, erős macskatest egy célra összpontosít: a szomszéd erkélyének peremén tollászkodó, páváskodó galambok felé fordul tekintete, s teste. A vadászösztön parancsának engedelmeskedve ugrana utánuk, de köztük az ablaküveg, s ezáltal a vadászat lehetetlenné válik. Róza végigsimítja kezével a cica bundáját, s érzi, ahogyan simogató keze alatt elernyed a harcias kis jószág. Eközben a galambok is elunják a macska bosszantását, mert, miközben tollászkodnak, tekintetük bűvöli végig a tőlük biztonságosan elzárt kis fenevadat. Felröppennek, Guszti pedig folytatja Róza ölében a szundikálást.
Nyugalmas ünnepvégi áhítat ez, a család még alszik, csendes a ház is. Az asszony elmereng, korábbi karácsonyokra gondol, a tavalyira, amikor a remény látszott felcsillanni, hogy az idei évet már nem fogja egyedül tölteni.
Guszti kéjesen nyújtózik egyet, leugrik gazdája öléből és útra kel a lakásban, keresni magának valami szórakozást, pajtását, Macit talán, akivel aztán hamarosan egy gombolyagban hemperegve száguldanak végig a hosszú előszobán.
Róza tegnap a szobájában keresgélve megtalálta azt a jegyzetfüzetet, amiben egy évvel korábbi társkereső felbuzdulásának – alkalmasint az utolsónak - feljegyzéseire bukkant.
Karácsony szentestéjének éjszakáján kezdődött, amikor már mindenki visszahúzódott a szobájába. Ő rádiót hallgatott, s a frissen kölcsön kapott mobiltelefon segítségével próbált bekapcsolódni egy interaktív rádióműsorba.
Hamarosan üzenete érkezett: - Dr.W. vagyok, belgyógyász, egy budapesti kórházban dolgozom, most is ügyelek. Elváltam, egy felnőtt gyermekem van. Egyedül élek. Fogsz nekem válaszolni? Kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánok Neked!
Róza válaszában a körülményekhez képest meghitt, békés ünnepet kívánt az ismeretlennek, aki munkával tölti a szentestét. Ő is megírta a szokásos bemutatkozó néhány sort.
A válaszra nem kellett sokáig várnia: - Kedves, ha gondolod, hogy építgessük kapcsolatunk csodálatos kertjét, akkor írj! Majd várom, ölellek: P.
Az asszony még most, egy év távlatából is fel tudja idézni magában annak a pillanatnak a mámorító édességét, mintha a karácsony angyalkái röpdöstek volna a szobában a jó hírrel!
Válaszában jelezte, hogy nyitott a kapcsolatra és örömmel folytatja a kommunikációt. Együttérzését fejezte ki, amiért a férfi egy kórházban, ügyelettel tölti a legszebb ünnep estéjét.
Kisvártatva megérkezett a férfi válasza: - Kedves Róza, aki tesz az emberekért, az elesett és segítségre szoruló emberért, annak van a legmeghittebb karácsonya. Az Úr szeretetében ragyogó karácsonya!
Róza lelkében megrezdült egy húr, ő maga is érzékeny, mások sorsa iránt empátiát érző ember lévén, úgy érezte, van mit tanulnia ettől az ismeretlentől, aki már megvalósította magában a lemondás és a másokért való élet eszményét.
- Szeretem olvasni az üzeneteidet, annyi bölcsesség árad belőlük, szeretném, ha tanítanál engem! – írta gondolkodás nélkül.
- És mire tudnálak megtanítani? Én alázattal vagyok, hiszen Jézus megmosta tanítványainak a lábát.
Róza úgy érezte, játszik vele a szent éj misztériuma. Átéli a csodát, egy olyan ember lelkéhez, gondolataihoz jut el, akire mindig is vágyott. Kérdést intézett tehát a férfihez, akinek nevét sem tudta, csupán egy monogram állt az üzenetek végén.
A csalódástól, becsapottságtól tartva a következő kérdést tette fel: - Káprázat játszik velem?
A válasz nem késett sokáig, mintha a férfi tényleg csak rá figyelt volna azon az éjszakán: - Hát te káprázatnak fogod fel azt, ami emberség? Én nem leckét adok, kedvesem, csupán beszélgetünk.
- Úgy érzem, rokonlelkek vagyunk! –sóhajtotta és írta bele az éjszakába a most már újra bizakodó Róza.
- Úgy érzem én is, rokonlelkek vagyunk. Azt tudod, hogy a tibeti buddhizmus szerint nem jöhet létre mester és tanítványa között szexuális viszony? – szólt a férfi válasza. Ha nem fogadja el valaki, ez akkor is létezik. A szex testi igény és meghal, a lélek örök. A steril boldogság a művészetekben, pl. a zenében naponta tetten érhető, a szex viszont le tud aljasulni a prostitúció szintjére is akár. A boldogság is elvont fogalom, egy szerzetes boldogsága a tökéletes egyesülés Isten lelkével!
-
Róza egyre fokozódó érdeklődéssel fogadta a férfi üzeneteit, amelyek pillanatnyi várakoztatás nélkül érkeztek, s amelyekben az ő legbensőbb, legféltettebb gondolatait is megfogalmazta. Ismeretlenül is, néhány óra leforgása alatt csodálatos egymásra hangolódás zajlott kettőjük között!
- Nekem most fontosabb a lélek boldogsága, mint a testé! –írta válaszában. Olyan régen élek szex nélkül, hogy már nem is számítok rá. Magányos voltam, beteg, elhagytak. Meg kellett tanulnom egyedül élni – így sikerült.
- Nagyon helyesen gondolkozol! –írta a férfi pár perc múltán. Először a lélek boldogsága, ahhoz viszont nem kell a szex. Mi volt a betegség, ki hagyott el, gyermeked van-e?
Róza megválaszolta a feltett kérdéseket, majd folytatta az eredeti gondolatkört: - Én evilágról rég letettem, de lehet, hogy most visszatérek.
És csak annak tudok megnyílni, aki testestől-lelkestől elfogad engem.
- Kedves, minden egészséges lelkületű ember így gondolkodik! A lélek a kapuhoz a kulcs. A kulcsot Neked kell átadnod, de ehhez személyesen kell találkozni, megismerkedni.
A férfi elbúcsúzott, már nagyon későre járt. Megígérte, hogy másnap este újra jelentkezik. Megköszönte Rózának a kifejezetten kellemes estét, a szép gondolatok cseréjét, magányának feloldását. Az asszony fejében zsongtak a mondatok, amiket csak leírva látott, de egy kellemes orgánumú férfihangot társított hozzá, s elfogadta az indokot, hogy az éjszakai kórház csendjében nem lehet telefonálni.
Utólag végiggondolva: ez volt az első repedés a gyönyörűnek ígérkező történet tükörsima felületén, de csak utólag, mert akkor még nem volt benne gyanakvás, álmai elragadták és ő a remény szárnyán repült az álomba!
Alig várta a másnap estét, a férfi jelentkezését.
A megbeszélt időpontban ez meg is történt. Röviden beszámolt a fiánál tett látogatásáról, unokájáról. Az előző esti hőfokot természetesen nem tudták azonnal elérni kommunikációjukban, Róza egyre inkább szerette volna hallani a férfi hangját, de az elzárkózott a telefonbeszélgetés elől. – A fiadban megleled az örömöd? - tette fel a kérdést Rózának. – Amióta boldog, igen – volt az asszony válasza.
Már egyiküket sem elégítette ki a virtuális kapcsolat, a férfi volt az, aki az üzenetekben a tárgyra tért: - Nagy dolog a másik emberért érzett felelősség, de ez nem jöhet létre virtuális úton, csak személyes megismerkedés után.
Eltelt egy nap. Karácsony utolsó ünnepe, a férfi nem jelentkezett. Rózát sokan hívták, rokonok, barátok, mindenkinek nagyon örült, de lelke mélyén annak az egyetlen embernek a jelentkezését várta, akivel olyan közel jutottak egymáshoz a Kisjézus születésének éjszakáján. De a telefon nem továbbított tőle több üzenetet. Amikor az asszony hívta a megadott számot, csak kikapcsolt készülékre talált. Üzeneteire nem jött válasz. Értetlenségénél csak csalódottsága volt nagyobb. De nem tehetett semmit.
És az első hétköznap estén, már karácsony után, összeszedve minden bátorságát, üzenetet írt Dr. W - nek, nem volt abban szemrehányás, csak, hogy nagyon várta a jelentkezését. A válasz talányos volt, az előzmények ismeretében talán még a navajo kódfejtők sem tudtak volna vele mit kezdeni.
- Barátaimtól úgy értesültem, hogy az ember idővel megöregszik. Titokban meg mindig azt hittem, hogy ilyesmi csak másokkal történik.
Róza megpróbált ráhangolódni a válaszra, hátha még visszatalálnak egymáshoz: - Kedves, veled ez nem történhet meg, mert a lelked fiatal! Emberi korodat nem kérdem.
- Emberi korom 53 év, ez nem titok – jött a gyors és szűkszavú válasz.
- Te ugyanaz a P. vagy, akivel hosszú üzeneteket váltottunk, vagy az az ünnepi arcod volt, ez meg a hétköznapi? – kérdezte most már némiképp bosszúsan Róza.
- Szeretném felhívni a figyelmedet, hogy én csak egy esendő 53 éves belgyógyász vagyok, aki mellékesen a teológia művelője és szenvedélyesen keresi Istent! Nem vagyok csodalény! – a válasz ridegségében nyoma sem volt a korábbi meghittségnek.
- Nem akartalak megbántani, én eddig is a gondolataiddal kommunikáltam, nem a tested paraméteri keltették fel a figyelmemet. – próbált az asszony enyhíteni valamit üzeneteik félresiklott tartalmán.
A férfi válasza ezúttal is gyors volt, és érthetetlen módon sértődött: - Pedig az RTL Klub felmérése szerint jóképű vagyok, szerepeltem már gyógyszerreklámban is!
Rózában ekkor már felhorgadt a harag, rájött, hogy csúnyán rászedték, visszaéltek jóhiszeműségével.
- Püff neki, én meg egy csúnya fiút keresek! –írta.
- Akkor sajnálom, de én egy jóképű, jó alakú, kisportolt szépfiú vagyok, ez tény, és nem dicsekvés.
Róza rájött, hogy az egész istenkeresés csak póz a férfinál, hogy a karácsonyi ügyeletet akarta elütni valamivel a másik és ehhez kapóra jött az ő érdeklődése, szellemi felkészültsége. Mi mindenhez használják fel Isten nevét! Ehhez képest az ő csalódása nem is olyan nagy, csak kapott egy újabb leckét az élettől. Játék volt az egész, igaz, eléggé kegyetlen játék az ő érzéseivel, magányos lényével.
Még egy utolsó üzenetet azért elindított az ismeretlen Dr.W.P. belgyógyász szakorvos irányába: - Akkor nem is pazarlod bizonyára az idődet dundi, szeretethiányos költőnőkre? – majd kikapcsolta a telefonját.
Egy év múltán a váratlanul megtalált jegyzetfüzet indította el az emlékezést Rózában és papírra vetette annak a sikertelen karácsonyi ismerkedésnek a történetét. Egy nagy tanulsága azonban még van a dolognak: azóta megtalálta Mesterét, egy arra méltó, nagy tudású és nagy emberségű férfi személyében, aki valóban nagy LÉLEK. Aki a szó klasszikus értelmében mesterévé lett, miként a tibeti buddhista mesterek és tanítványaik között, köztük sincs szexuális kapcsolat. De nagyon mély emberi, lelki kötődés, barátság, ha úgy tetszik, igen. Istenkeresésében vezeti Rózát, de saját lelke mélységeiben is elkalauzolja őt. Élete eddig rejtve maradt összefüggéseit láttatja meg vele, korholja, vagy dicséri, mikor minek van itt az ideje. Visszavitte már őt az anyaméh biztonságos közegébe, átélte vele újra a születést, ami ezúttal nem a rideg valóságba való kilökődés volt, hanem EGY lépés a FÉNY felé. A fényt pedig Mestere hozza el számára.
Az eltelt év során megpróbálta megkötni élete kompromisszumait, rövid ideig társa is akadt, de vele nem tudta átélni azt a meghittséget, azt az együvé tartozást, aminek igénye már régóta él benne. Így inkább vállalta az egyedüllétet. |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
