|
| Úton lenni |
| |
Mottó: Engem a buszsofőrök
mentenek meg, ó
kegyes garázsmenetek:
míg ti felvesztek, a késést
csak hírből ismerem meg!
Róza rájött, hogy ő tulajdonképpen szeret buszra várni. Nincs jobb, mint egy napsütötte buszmegálló! Ami másnak a nyaralója teraszán való üldögélés, azt neki ingyen megadja helyben a fővárosi tömegközlekedés.
Vannak, akik dühösek, fel-alá járva méltatlankodnak, hogy nem jön a busz, holott szegények sietnének valahová, de ő, a számára váratlanul parttalanná vált időben szinte sütkérezik a lehetőségben és a napfényben. Felidézi eközben azért azt is, hogyan rohant ő maga is évtizedeken át, az elkésés és megszégyenülés rémével fenyegetetten, loholt egyik busztól a másikig, metrótól a villamosig, azzal a feszült arckifejezéssel, amit most másokon megfigyel.
Hogy időben érjen oda a bölcsödébe, óvodába, majd iskolába, reggelente a mindenkori munkahelyére, ahhoz számtalan tényező szerencsés egybeesésére volt szükség nap mint nap. És ha ezek közül csak egy is hiányzott, az soha nem maradt következmények nélkül. Évtizedeken át megélni ezeket a helyzeteket felőrli a legedzettebb ember nyugalmát is.
Most, hogy már nem kell sehová időre mennie, nem várják sehol, ha mégis útnak indul, a tevékenység és a történés látszatát kelti számára ez a várakozás. Amikor jó negyedóra múltán beáll a busz és ő felszáll, már ellesett pillanatokat, talált megírni való témákat, elmerengett az emlékein és jobb esetben írt egy verset. Mert az emlékezete, mint egy feneketlen mély kút, úgy működik és a legváratlanabb időpontokban törnek elő belőle emlékei.
Egyik legkedvesebb emléke, amikor bölcsödébe hordta pici fiát, ő meg dolgozni járt a belvárosi munkahelyére, s reggelente egy hosszú fekete kabátos fiatalemberrel versengett kedvenc ülőhelye elfoglalásában, a vezető háta mögötti egyes ülésen. A fiú afféle diák lehetett, ábrándos szemű, hosszú hajú, rajzhengerrel és mappákkal közlekedett, szemmel láthatóan diák volt, valószínűleg műszaki egyetemista. Semmi más közös nem volt bennük, csak az a közös kedvenc ülőhely, mert ahogy Róza megfigyelte, a fiú vonattal érkezett, és a síneken átfutva ugyanarra a járatra furakodott fel, mint ő. De nagyon fiatal
volt, s szemmel láthatóan tudomást sem vett környezetéről, beleértve a kicsit mindig hajszolt Rózát is.
Semmi nem történt köztük ezen az ártatlan versengésen kívül. A buszon már mindketten olvasmányaikba merültek.
Csakhogy a párkák fonják közben a sors fonalát, s az asszony jó tíz év múltán, válása után, hosszas levelezést követően megismerkedett egy fiatalemberrel, aki frissen végzett közlekedésmérnök volt.
A megismerkedésből szerelem, majd hét éves együttélés lett, s korai, ismerkedő beszélgetéseik egyikén váratlanul beazonosították egymást: az ábrándos szemű fiú és a fiatal anyuka, azon a buszon, reggelente bizony ők voltak! Aztán a fiú már mással akart emlékeket idézni, elhagyta őt.
Sok évvel a szakítás után, most, ahogy Róza leül arra az ominózus ülésre és emlékei előtörnek, kezébe veszi a magánál hordott mappát és leírja kósza gondolatait, hogy megmentse őket az enyészettől.
A jelenben élő Róza örül, hogy kiszabadult a lakás négy fal – börtönéből, a szemrehányó tekintetek elől, hogy mindig van, hogy láb alatt van. Érzi, hogy láthatatlanná válik, idegenek közt névtelen és ő is idegen. Már nem törődik a kíváncsi és értetlen tekintetekkel, ír. Ha nem lenne mit, akkor olvasna, vagy szemlélődne, mert gyakorlatilag soha nem tétlen. Télen, a vastag kabát alatt még észrevétlenül tornagyakorlatokat is végzett, izomösszehúzásokat és elernyesztéseket. De ma, ezen a hirtelen támadt meleg tavaszi napon nem teheti meg feltűnés nélkül.
Megállapítja magában, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett szeret buszra várni.
Megint emlékezik. Felidézi, mikor a kilencvenes évek elején, válása után nagyon magányos volt, s akkoriban minden ismerőse neki akart partnert találni. Nem értették meg, hogy ő még nincs túl félresiklott házassága traumáján, a válás okozta sokkon. Gyászolt évekig.
Munkahelyén egy takarítónő – Márta – aki korábban a BKV- nál diszpécserként dolgozott, adta neki a jó tanácsot: flörtöljön buszsofőrökkel! A dolog lényegében teljesen veszélytelen, mégis formában tartja, felfedezheti magában újra a nőt. Játéknak kell felfogni, nem életre-halálra, mert az esetek többségében úgysem juthatnak el a civil életben való találkozásig. Főleg, ha valaki annyira nem rámenős, mint ő.
Márta szerint a sofőrök nagy francok, a karikagyűrűt egyikük sem hordja, az unalmas járatok alatt szívesen eljátszanak a gondolattal, hogy csajoznak.
Róza, aki akkortájt még negyven éves sem volt, és bátorsága teljes mértékben hiányzott ahhoz, hogy az ismerkedés terén a tettek mezejére lépjen, lassacskán hagyta magát rábeszélni.
Először azon a járaton próbálkozott, amivel naponta közlekedett, reggel ugyanabban az időben, munkába menet. Felfigyelt egy kedves arcú, korabeli férfire, akinek a kezén hát persze, hogy nem volt gyűrű, de, mint Mártától tudta, ennek semmi jelentősége nem volt. néhány hónap után eljutottak a cinkos összenevetésekhez, szemezéshez, Róza már nem tudja felidézni, melyikük kezdeményezett. Akkoriban már nem tudta lekésni a buszt, mert bevárta őt ha futott, soha többé nem csapta be az ajtót az orra előtt. Amikor leszállt, gyakran integettek egymásnak és ezeken a napokon jól indult az élet a mosolygós Róza számára, aki kihúzta magát és tényleg kezdte úgy érezni, hogy ő egy nő, sőt, mi több, JÓ NŐ! Akire felfigyelt egy férfi! Pedig semmi, de semmi nem történt köztük.
Aztán egy szombati reggelen, akkori albérletéből piacra indult és meghűlt ereiben a vér: a szomszéd lépcsőházból kilépett egy család. Férj - feleség-gyerekek: mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, a férfi nem volt más, mint a buszsofőr, akivel Róza hónapok óta ártatlan, titkos szerelmi viszonyt folytatott!
Pici zavart látott a férfi arcán, épp csak átsuhant rajta a felismerés.
Mekkora volt a csalódása! Mert persze azért titkon reménykedett, hogy egy napon hátha mégis megtörténik a csoda.
Ennek több, mint egy évtizede, azóta az asszony rég elköltözött arról a környékről, más buszokkal jár, de a sofőröket mindig megnézi magának. Hétköznapi védőszentjei ők Rózának. Hányszor mentették meg őt az elkéséstől a váratlanul felbukkanó, garázsba igyekvő buszok! Királylánynak érezhette magát, amikor egyetlen utasként repítették végig a minap is a Méta utcán. Ezeket az eseményeket az élet apró örömei között tartja számon, mert már ismeri a titkot, hogyan lehet a legprózaibb történésekben is felfedezni egy cseppnyi romantikát, vagy ha végképp nincs, akkor belevinni, hogy elviselhető legyen a hétköznapok monoton egyformasága. |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
