Harminckettes fórum
Ez itt Az Ön reklámjának a helye!
 
-FÓRUMOK-
Belföldi hírek
Határon túli hírek
"Sarkok"
Minden más...
Kertészkedés
"32-es" fórum
Új "32-es" fórum
Segítség az Új "32-es" fórumhoz
Belépés Új "32-es"-be
   
 - Archivum
2005
2006 I. félév
2006 II. félév
2007 I. félév
2007 II. félév
2008. év
 - Képgalériák
100/2
Akela 1.
Akela 2.
Amadeus 1.
Amadeus 2.
Csuhás 1.
Csuhás 2.
Docky
Gazember
Gondolkodó
János Gazda
Jumi
Ketrin 1.
Ketrin 2.
Mikulás
RH 1.
RH 2.
AKI...
 - Irodalom
Amadeus  [ 10 ]
Atom Manó  [ 14 ]
Csuhás  [ 24 ]
Esthajnal Blogja  [ 4 ]
Gondolkodó  [ 6 ]
Saoma  [ 179 ]
Sven  [ 8 ]
VN  [ 37 ]
AKI...  [ 58 ]
Pumukli  [ 5 ]
Szivárvány  [ 45 ]

- Letölthető zenék
 
Adminisztrációk
-HASZNOS-
Menetrendek
Térképek
Időjárás
Veszprém és környéke a vmeteo.hu-n
Budapesten a hőmőrséklet
Click for Budapest, Hungary Forecast
VALUTAVÁLTÁS
=
Ingyenes vírusvizsgálat
Scan your PC
Minden jog fenntartva!
 
 

Negyedszázad




Negyedszázad – már kész történelem!


- Fiam születésnapjára –



Egy emberöltőnyi időben negyedszázad már kész történelem. Bennem mégis épp olyan élénken élnek annak a napnak és a hozzá vezető kilenc hónapnak az eseményei, mikor a fiam megszületett, mintha csak tegnap történt volna.

Akkoriban még szombaton is dolgoztunk, s bár nagyon féltem a januári csikorgó hideg télben, csúszós utakon a balesettől, eleséstől, mégsem maradhattam otthon. Szülés előtt nem volt lehetőség betegállományba menni, meg a pénz is kellett nagyon. Szűkösen éltünk, alig egy évvel korábban épült fel a házunk, nagy erőfeszítés árán, jóformán segítség nélkül építkeztünk, sok adósságot kellett törlesztenünk.
Rokonaink között volt, aki korainak találta alig egy évvel az építkezés után a gyermekvállalást, de én már nem tudtam tovább várni, sürgető volt bennem az anyai érzés. A családban minden kisbabát élvezettel dajkáltam, a házasságkötésemet követő évben pedig álterhességgel kerültem kórházba, mert a gyermek utáni vágy olyan erős volt bennem, hogy produkáltam a valódi terhesség tüneteit. De akkor még nem volt hová gyereket szülni és férjem, akinek előző házasságából már volt egy kislánya, türelemre intett.
Az első perctől kezdve, ahogy megfogant bennem a gyermek, szerettem a majdani kisfiút. Ahogy azt megéreztem, hogy mikor keletkezett bennem az új élet, úgy azt is bizton tudtam, hogy fiam lesz. Pedig akkor még nem végezték rutinszerűen az ultrahangvizsgálatot, még valódi meglepetés volt a szülésig a születendő gyermek neme. A pocak formájából találgatták a tapasztaltabb anyukák, és ezek a tippek hol bejöttek, hol nem.
Büszkén és boldogan előretolt kis pocakommal járkáltam a világban már akkor is, amikor még nem látszott rajtam az áldott állapot.
1979 augusztusában Siófokon nyaraltunk, amikor először megmozdult a kisbabám! Emlékszem a hihetetlen jó érzésre, akkor vált talán igazán hihetővé számomra, hogy kisbabám lesz. Egészen addig tudtam az eszemmel, éreztem a szívemmel, de nem volt rá kézzel fogható bizonyítékom. De attól kezdve a babám hangulatának megfelelően hol rúgkapált, hol meg csak csendben ringatózott bennem. Kimondhatatlanul boldog voltam!
És eljött az a nap, amikor valahogy furán kezdtem érezni magamat… szombat volt, munka után beballagtam a kórházba orvosomhoz egy soron kívüli vizitre. Megnyugtatott, hogy csak a közelgő időváltozást érezhettem meg, a baba még pici, szerinte még legalább három hétnek kell eltelnie a megszületéséig. Ha szülni fogok, azt garantáltan észreveszem majd - tette hozzá a jó doktor.


Féltem a hét végét otthon tölteni, de semmi nem indokolta, hogy bent tartsanak a kórházban.
Akik ma Pestszentimrén élnek, talán nem is emlékeznek már azokra az állapotokra: hogy mennyire a világ vége volt arrafelé! Nem volt még vezetékes víz, gáz, telefon is csak nyilvános készülék, az is nagyon kevés és persze nem mindig működtek. És a közlekedés, hát az minden képzeletet alulmúlt. A taxi még olcsó volt, de ha meghallották az úti célt, nem mindig vállalták a fuvart.
Sokat voltam egyedül akkoriban. Férjem sokat dolgozott, de sokat csavargott is, utólag belátom, hogy második házassága dacára, második gyermekét várva sem volt még érett a házasságra és az apaságra! De hiszen mindössze 27 éves volt! Mai fogalmaim szerint szinte még gyerek és akkora felelősség nehezedett rá, aminek ő nem bírt, vagy nem is akart megfelelni. És ott voltam én a nyakán a makacs gyermek utáni vágyakozásommal! És persze ott kopogtatott már, megszületni készen a mi kettőnk kisbabája is. Anyám, nővéreim messze tőlünk, vidéken éltek, az ő segítségükre mégis számíthattam, mint ahogy az a szülést követően beigazolódott.


Hétfőn hajnalban arra ébredtem, hogy valami langyos folyadékban fekszem. Korábban is következett már be hasonló „baleset”, a hólyagomra nehezedő nyomás miatt. Nem gondoltam én akkor a magzatvízre, hisz szombaton az én jó doktorom olyan szépen megnyugtatott a szülés idejét illetően! Restelkedve raktam be a mosógépbe a vizes lepedőt, aztán szépen kimostam, teregettem, takarítottam, mint máskor, csak épp kicsit furán éreztem magamat mindeközben. Apósom, aki nem lakott ugyan velünk, de gyakran segített, bevásárolt, befűtött a cserépkályhába és ebédet főzött. Emlékszem, tökfőzeléket főzött nekem, mert azt kívántam én meg párizsit rántottam ki hozzá. Ettünk, aztán kértem, hogy ne hagyjon magamra, mert különös érzés vett erőt rajtam, félni kezdtem az egyedülléttől.
Jó meleg volt a szobában, zene szólt és én a hintaszékben ringatóztam, miközben lassan esteledni kezdett. Enyhe görcsöket kezdtem érezni, s a Papa, akinek ezt elmondtam, s aki akkorra két saját gyermeke mellett négy unokát tudhatott a magáénak, talán megsejtett valamit.
Elment telefonálni a férjem munkahelyére, hogy siessen haza, mert lehet, hogy szükség lesz rá itthon. De már elkésett, csak a hírt kapta, hogy elment az én drága jó férjem a kollégáival valakinek a névnapját ünnepelni, ki tudja, hová a nagy pesti éjszakába!
Estefelé járt már, amikor becsöngettem a szomszédasszonyomhoz, megkérdezni, mi lehet ez a furcsa érzés, ami egyre jobban a hatalmába kerített. Ő végighallgatva engem összecsapta a kezét: - Hát maga szül, az Isten áldja meg, azonnal induljon a kórházba!
Igen meglepődtem, hisz a jó doktor, mint mondtam, figyelmeztetett, hogy ha szülni fogok, azt az éktelen fájdalomról időben fel fogom ismerni! És én bizony olyan fene nagy fájdalmat még akkor sem éreztem, csak kitartóan fájdigált : ez nem lehet a szülés!?
Vagy ha mégis, akkor az egész nem is olyan nagy dolog - gondoltam.
Papa elindult a hóesésben telefont keresni, és taxit hívni, ami nem is volt ám kis feladat este hét óra után arrafelé. Végül, mire talált egy vállalkozó szellemű taxisofőrt – egy nőt, én is összekészítettem a motyómat, addigra este fél kilenc lett. Soha nem felejtem el, ahogy a kavargó hóesésben a Fradi pálya melletti felüljárón az én taxisofőröm megkérdezte tőlem, hány percenként érzem úgy, mintha menstruálnék? S én rávágtam: kb. úgy 8-10!
Annyival repesztett, amennyivel csak tudott, nehogy ott szüljek meg neki!
Aznap este a Schöpf - Merei Kórházba való megérkezésemkor én voltam az egyetlen kismama, akit nem kísért el senki. Ezt intő jelnek kellett volna tekintenem az eljövendő időkre, de én földöntúli boldogságomban ezzel nem értem rá foglalkozni. Álltam a kórterem ablakában és gyönyörködtem a fák ágain megülő hótakaróban, mielőtt a szülőszobára vittek. Már elmúlt tíz óra. Megvizsgált egy orvos s már nem maradt idő előkészíteni sem.
Nos, jelenthetem, hogy az utolsó két óra beváltotta a hozzá fűzött reményeket, sőt némiképp felül is múlta azokat. Igaz, a hallott rémtörténetekhez képest annyira rossz azért mégsem volt. Hihetetlen, de egyedül arra nem emlékszem tisztán, mennyire fájt a vajúdás. Arra viszont igen, ahogy együtt izgult velem a szülésznő, az orvosom, a nővérek, hogy éjfél előtt megszülessen a kisbabám! És ő jó volt hozzánk, megtette ezt a szívességet nekünk, mert éjfél előtt tíz perccel meghallottam valami gyenge kis nyüszítéshez hasonló hangot: felsírt! Nem adták oda, nem is láthattam, csak távolról, mint valami valószínűtlenül apró kis csomagot. Hogy fájt!
Másnap az első szoptatáshoz betoltak egy ormótlan, sok rekeszes alkalmatosságot, amin egyszerre bömbölt vörös arccal, tátott szájjal vagy egy tucatnyi, egyforma pólyákba bugyolált látszólag egyforma kis bélcsatorna.
- Úristen, melyik lehet az enyém? – ez volt az első gondolatom, s hogy csak el ne cseréljék!
Akkor megláttam őt, egy apró kis jószágot, üstökén hatalmas fekete hajtömeggel, olyan volt, mint egy kis süni. Parányi csuklóján gyolcs szalaggal azonosították be őt. Izgalomtól remegő kézzel fogtam meg a kisfiamat. Nagyon idős nővérke hozta őt az ágyamhoz, megrótt, hogy nagyon sokáig vártam az indulással, ezzel veszélyeztettem a babámat és önmagamat is.
De én féltem, hogy hazaküldenek, összeszidnak, ha ok nélkül bemegyek idő előtt a kórházba, amikor az orvosom világosan megmondta, hogy még legalább három hét van hátra! Mit tudtam én, hogy már javában szülök!

Aztán valamikor a nap folyamán kialvatlan és meglehetősen másnapos, valamint fia születése örömére frissen lerészegedett férjem is előkerült. Nagy boldogságában zsebében belopott hóvirággal tisztelgett az ágyam előtt, ahol én már tényleg úgy festhettem, mint egy frontharcos csata után: egyik karomba infúzió, másikba transzfúzió csöpögött!

Hát persze, hogy megbocsátottam!

Annyira akartam aztán szoptatni, anyatejet adni az én pici babámnak, hogy nagy igyekezetemben és izgalmamban épp ez az igyekezet és izgalom volt az akadálya a szoptatásnak. És a kisbabám lustasága. Segítségünk a „védő néni” volt, aki fáradhatatlanul tanított minket. Egy biztos, főleg falun, de még a viszonylag jobban ellátott fővárosban is a védőnők a kismamák legfőbb támaszai. A faluban, ahol én felnőttem, a népnyelv gólya néninek hívja őket, hisz sokuknak még a szülés levezetéséhez is érteniük kell. Az én „gólya nénim” ingatag hátországom helyett igazi segítségem volt.

Az évek gyorsan elszálltak, fiam felnőtt, apjával kötött házasságom rég véget ért.
Egy napon választottjának, majdani gyermekei anyjának különleges ajándékot adtam: egy pici dobozban azt az anyatejjel átitatott gyolcs-szalagot, amit eltettem annak idején emlékbe; ami a kisbabám csöppnyi csuklóján azonosította be őt a bömbölő apróságok között.


UTÓSZÓ

A történet tanúsága számomra ma az, hogy bizonyos idő távolából az események egész más szűrőn át láthatók. Éveken át, mint tragikus történetet meséltem, hisz valójában az is volt: egy magára hagyott, tapasztalatlan fiatalasszony története.
Az újszülöttel együtt nagy veszélyben voltam én magam is aznap, fulladás, mérgezés történhetett volna. Utólag „csak” a gondviselés erejét, szerepét látom a történtek ilyetén alakulása mögött.
Ahogy az évek teltek és ahogyan fokról-fokra építettem fel az önálló életemet – fiamat 10 éves korától egyedül neveltem fel - , úgy változott ez a tragikus felhang először tárgyilagossá, aztán tragikomikussá.
Ma már képes voltam úgy megírni, hogy láttassam egykori önmagam esendőségét, de emellett a történet suta báját, sőt némi emelkedettség és pátosz is felcsillan reményeim szerint a sorok között.























Negyedszázad – már kész történelem!


- Fiam születésnapjára –



Egy emberöltőnyi időben negyedszázad már kész történelem. Bennem mégis épp olyan élénken élnek annak a napnak és a hozzá vezető kilenc hónapnak az eseményei, mikor a fiam megszületett, mintha csak tegnap történt volna.

Akkoriban még szombaton is dolgoztunk, s bár nagyon féltem a januári csikorgó hideg télben, csúszós utakon a balesettől, eleséstől, mégsem maradhattam otthon. Szülés előtt nem volt lehetőség betegállományba menni, meg a pénz is kellett nagyon. Szűkösen éltünk, alig egy évvel korábban épült fel a házunk, nagy erőfeszítés árán, jóformán segítség nélkül építkeztünk, sok adósságot kellett törlesztenünk.
Rokonaink között volt, aki korainak találta alig egy évvel az építkezés után a gyermekvállalást, de én már nem tudtam tovább várni, sürgető volt bennem az anyai érzés. A családban minden kisbabát élvezettel dajkáltam, a házasságkötésemet követő évben pedig álterhességgel kerültem kórházba, mert a gyermek utáni vágy olyan erős volt bennem, hogy produkáltam a valódi terhesség tüneteit. De akkor még nem volt hová gyereket szülni és férjem, akinek előző házasságából már volt egy kislánya, türelemre intett.
Az első perctől kezdve, ahogy megfogant bennem a gyermek, szerettem a majdani kisfiút. Ahogy azt megéreztem, hogy mikor keletkezett bennem az új élet, úgy azt is bizton tudtam, hogy fiam lesz. Pedig akkor még nem végezték rutinszerűen az ultrahangvizsgálatot, még valódi meglepetés volt a szülésig a születendő gyermek neme. A pocak formájából találgatták a tapasztaltabb anyukák, és ezek a tippek hol bejöttek, hol nem.
Büszkén és boldogan előretolt kis pocakommal járkáltam a világban már akkor is, amikor még nem látszott rajtam az áldott állapot.
1979 augusztusában Siófokon nyaraltunk, amikor először megmozdult a kisbabám! Emlékszem a hihetetlen jó érzésre, akkor vált talán igazán hihetővé számomra, hogy kisbabám lesz. Egészen addig tudtam az eszemmel, éreztem a szívemmel, de nem volt rá kézzel fogható bizonyítékom. De attól kezdve a babám hangulatának megfelelően hol rúgkapált, hol meg csak csendben ringatózott bennem. Kimondhatatlanul boldog voltam!
És eljött az a nap, amikor valahogy furán kezdtem érezni magamat… szombat volt, munka után beballagtam a kórházba orvosomhoz egy soron kívüli vizitre. Megnyugtatott, hogy csak a közelgő időváltozást érezhettem meg, a baba még pici, szerinte még legalább három hétnek kell eltelnie a megszületéséig. Ha szülni fogok, azt garantáltan észreveszem majd - tette hozzá a jó doktor.


Féltem a hét végét otthon tölteni, de semmi nem indokolta, hogy bent tartsanak a kórházban.
Akik ma Pestszentimrén élnek, talán nem is emlékeznek már azokra az állapotokra: hogy mennyire a világ vége volt arrafelé! Nem volt még vezetékes víz, gáz, telefon is csak nyilvános készülék, az is nagyon kevés és persze nem mindig működtek. És a közlekedés, hát az minden képzeletet alulmúlt. A taxi még olcsó volt, de ha meghallották az úti célt, nem mindig vállalták a fuvart.
Sokat voltam egyedül akkoriban. Férjem sokat dolgozott, de sokat csavargott is, utólag belátom, hogy második házassága dacára, második gyermekét várva sem volt még érett a házasságra és az apaságra! De hiszen mindössze 27 éves volt! Mai fogalmaim szerint szinte még gyerek és akkora felelősség nehezedett rá, aminek ő nem bírt, vagy nem is akart megfelelni. És ott voltam én a nyakán a makacs gyermek utáni vágyakozásommal! És persze ott kopogtatott már, megszületni készen a mi kettőnk kisbabája is. Anyám, nővéreim messze tőlünk, vidéken éltek, az ő segítségükre mégis számíthattam, mint ahogy az a szülést követően beigazolódott.


Hétfőn hajnalban arra ébredtem, hogy valami langyos folyadékban fekszem. Korábban is következett már be hasonló „baleset”, a hólyagomra nehezedő nyomás miatt. Nem gondoltam én akkor a magzatvízre, hisz szombaton az én jó doktorom olyan szépen megnyugtatott a szülés idejét illetően! Restelkedve raktam be a mosógépbe a vizes lepedőt, aztán szépen kimostam, teregettem, takarítottam, mint máskor, csak épp kicsit furán éreztem magamat mindeközben. Apósom, aki nem lakott ugyan velünk, de gyakran segített, bevásárolt, befűtött a cserépkályhába és ebédet főzött. Emlékszem, tökfőzeléket főzött nekem, mert azt kívántam én meg párizsit rántottam ki hozzá. Ettünk, aztán kértem, hogy ne hagyjon magamra, mert különös érzés vett erőt rajtam, félni kezdtem az egyedülléttől.
Jó meleg volt a szobában, zene szólt és én a hintaszékben ringatóztam, miközben lassan esteledni kezdett. Enyhe görcsöket kezdtem érezni, s a Papa, akinek ezt elmondtam, s aki akkorra két saját gyermeke mellett négy unokát tudhatott a magáénak, talán megsejtett valamit.
Elment telefonálni a férjem munkahelyére, hogy siessen haza, mert lehet, hogy szükség lesz rá itthon. De már elkésett, csak a hírt kapta, hogy elment az én drága jó férjem a kollégáival valakinek a névnapját ünnepelni, ki tudja, hová a nagy pesti éjszakába!
Estefelé járt már, amikor becsöngettem a szomszédasszonyomhoz, megkérdezni, mi lehet ez a furcsa érzés, ami egyre jobban a hatalmába kerített. Ő végighallgatva engem összecsapta a kezét: - Hát maga szül, az Isten áldja meg, azonnal induljon a kórházba!
Igen meglepődtem, hisz a jó doktor, mint mondtam, figyelmeztetett, hogy ha szülni fogok, azt az éktelen fájdalomról időben fel fogom ismerni! És én bizony olyan fene nagy fájdalmat még akkor sem éreztem, csak kitartóan fájdigált : ez nem lehet a szülés!?
Vagy ha mégis, akkor az egész nem is olyan nagy dolog - gondoltam.
Papa elindult a hóesésben telefont keresni, és taxit hívni, ami nem is volt ám kis feladat este hét óra után arrafelé. Végül, mire talált egy vállalkozó szellemű taxisofőrt – egy nőt, én is összekészítettem a motyómat, addigra este fél kilenc lett. Soha nem felejtem el, ahogy a kavargó hóesésben a Fradi pálya melletti felüljárón az én taxisofőröm megkérdezte tőlem, hány percenként érzem úgy, mintha menstruálnék? S én rávágtam: kb. úgy 8-10!
Annyival repesztett, amennyivel csak tudott, nehogy ott szüljek meg neki!
Aznap este a Schöpf - Merei Kórházba való megérkezésemkor én voltam az egyetlen kismama, akit nem kísért el senki. Ezt intő jelnek kellett volna tekintenem az eljövendő időkre, de én földöntúli boldogságomban ezzel nem értem rá foglalkozni. Álltam a kórterem ablakában és gyönyörködtem a fák ágain megülő hótakaróban, mielőtt a szülőszobára vittek. Már elmúlt tíz óra. Megvizsgált egy orvos s már nem maradt idő előkészíteni sem.
Nos, jelenthetem, hogy az utolsó két óra beváltotta a hozzá fűzött reményeket, sőt némiképp felül is múlta azokat. Igaz, a hallott rémtörténetekhez képest annyira rossz azért mégsem volt. Hihetetlen, de egyedül arra nem emlékszem tisztán, mennyire fájt a vajúdás. Arra viszont igen, ahogy együtt izgult velem a szülésznő, az orvosom, a nővérek, hogy éjfél előtt megszülessen a kisbabám! És ő jó volt hozzánk, megtette ezt a szívességet nekünk, mert éjfél előtt tíz perccel meghallottam valami gyenge kis nyüszítéshez hasonló hangot: felsírt! Nem adták oda, nem is láthattam, csak távolról, mint valami valószínűtlenül apró kis csomagot. Hogy fájt!
Másnap az első szoptatáshoz betoltak egy ormótlan, sok rekeszes alkalmatosságot, amin egyszerre bömbölt vörös arccal, tátott szájjal vagy egy tucatnyi, egyforma pólyákba bugyolált látszólag egyforma kis bélcsatorna.
- Úristen, melyik lehet az enyém? – ez volt az első gondolatom, s hogy csak el ne cseréljék!
Akkor megláttam őt, egy apró kis jószágot, üstökén hatalmas fekete hajtömeggel, olyan volt, mint egy kis süni. Parányi csuklóján gyolcs szalaggal azonosították be őt. Izgalomtól remegő kézzel fogtam meg a kisfiamat. Nagyon idős nővérke hozta őt az ágyamhoz, megrótt, hogy nagyon sokáig vártam az indulással, ezzel veszélyeztettem a babámat és önmagamat is.
De én féltem, hogy hazaküldenek, összeszidnak, ha ok nélkül bemegyek idő előtt a kórházba, amikor az orvosom világosan megmondta, hogy még legalább három hét van hátra! Mit tudtam én, hogy már javában szülök!

Aztán valamikor a nap folyamán kialvatlan és meglehetősen másnapos, valamint fia születése örömére frissen lerészegedett férjem is előkerült. Nagy boldogságában zsebében belopott hóvirággal tisztelgett az ágyam előtt, ahol én már tényleg úgy festhettem, mint egy frontharcos csata után: egyik karomba infúzió, másikba transzfúzió csöpögött!

Hát persze, hogy megbocsátottam!

Annyira akartam aztán szoptatni, anyatejet adni az én pici babámnak, hogy nagy igyekezetemben és izgalmamban épp ez az igyekezet és izgalom volt az akadálya a szoptatásnak. És a kisbabám lustasága. Segítségünk a „védő néni” volt, aki fáradhatatlanul tanított minket. Egy biztos, főleg falun, de még a viszonylag jobban ellátott fővárosban is a védőnők a kismamák legfőbb támaszai. A faluban, ahol én felnőttem, a népnyelv gólya néninek hívja őket, hisz sokuknak még a szülés levezetéséhez is érteniük kell. Az én „gólya nénim” ingatag hátországom helyett igazi segítségem volt.

Az évek gyorsan elszálltak, fiam felnőtt, apjával kötött házasságom rég véget ért.
Egy napon választottjának, majdani gyermekei anyjának különleges ajándékot adtam: egy pici dobozban azt az anyatejjel átitatott gyolcs-szalagot, amit eltettem annak idején emlékbe; ami a kisbabám csöppnyi csuklóján azonosította be őt a bömbölő apróságok között.


UTÓSZÓ

A történet tanúsága számomra ma az, hogy bizonyos idő távolából az események egész más szűrőn át láthatók. Éveken át, mint tragikus történetet meséltem, hisz valójában az is volt: egy magára hagyott, tapasztalatlan fiatalasszony története.
Az újszülöttel együtt nagy veszélyben voltam én magam is aznap, fulladás, mérgezés történhetett volna. Utólag „csak” a gondviselés erejét, szerepét látom a történtek ilyetén alakulása mögött.
Ahogy az évek teltek és ahogyan fokról-fokra építettem fel az önálló életemet – fiamat 10 éves korától egyedül neveltem fel - , úgy változott ez a tragikus felhang először tárgyilagossá, aztán tragikomikussá.
Ma már képes voltam úgy megírni, hogy láttassam egykori önmagam esendőségét, de emellett a történet suta báját, sőt némi emelkedettség és pátosz is felcsillan reményeim szerint a sorok között.
2006.01.28 - 23:42
 
 
 
Fórumok
Szivárvány írásai:
Összes írás: 45,
Ez a 45.


| Tovább
Köszönetnyilvánítás
Örök dilemma
Lázverte, köhögésmarta éjszakán
Amit még kérek
Tanítások 2.
Elengedés
Megélni az életet
Égi jelre várva
Csak egy varjú
Mantra
Érintésed csodája
Átutazóban
Pillanatképek
Megértés
És akkor...
Kapuk tárulása
Negyedszázad
******************
Lelkem mélyén
Kedd reggeli történet
Kézfogás
Borok dícsérete
Húsvét egerekkel
Karácsonyi történet
Szivárvány
Utolsó találka
Újabb hajnali versek
Virrasztás (Z.K.-nak)
A fény hordozója
Szomorúság
Karácsony előtt
Kérdés
Ha káprázat a világ (Álomnapló-ciklus)
A szépség arcai
Néha még reménykedem
Elengedés (Tanítások ciklus)
Ha nem vagy
Egy marék dió
Úton lenni
Erotika
Szemben ül velem
Álomnapló 2005
Megbéklyózva
Róza álma
Letöltések száma: 16129
2005. november 21. óta.
Játsz Euró milliókért!

Partner azonosítószáma:
5F5S
Szerszámgépek, kéziszerszámok értékesítése, kölcsönzése,
gépjavítás


-PARTENEREK-
 
-STATISZTIKÁK-
freestat.hu

Statisztikánk
[ Kezdő, Új f órumok, Galériák,Kárpátaljai települések, Webmester]