|
| Kapuk tárulása |
| |
Kapuk tárulása
Kora délután hazafelé tartanak Misivel. Július van, rekkenő hőség, még a szél is forrón fúj. Sehol nincs árnyék, fáradt és szomjas felnőtt és gyerek.
Róza arcán valami földöntúli révült mosoly kezd szétáradni, ismeri jól ezt a mosolyt, bár mostanában ritka vendég nála.
A gyerek ránéz, nem szól, csak nyugtázza, hogy minden rendben van. Csend, béke körülöttük és bennük.
Az asszony szokása szerint befelé figyel: érzéseit pontosan meghatározni még nem tudja ugyan, de azt sejti, hogy ezúttal jó irányban halad. A belső hangot hagyja hatni. Énje érzékenyen reagált az eltelt napokban, jeleket kapott és adott, és most végre nyugtalansága szűnni látszik. Félt, hogy elveszíti azt, amit valójában még meg sem kapott. Egy másik emberre rezonált, a felé áradó szimpátiát viszonozta. Már nem is tudja, melyiküktől indult, ki jelezte előbb a másiknak: fogadókész? Talán éppen ő? Vagy mégsem? Sikertelenül próbálja felidézni az utóbbi napok történéseit.
Csak reménykedni tudott, hogy a férfi is ugyanazt érzi, mint ő, esélyt lát benne a találkozásra, a lélektől-lélekig ható, s talán a testek találkozásával folytatódó utazásra.
Félénk lépéseket tettek egymás felé.
Róza picit zavarban volt az első megpillantástól fogva, mert nem számított arra, hogy épp ott talál rá valakire, a gyerekek között. Pont most…
Némi önvédelem is irányította őt, elvesztett szabadsága egy darabkájának visszaszerzésére vágyott, amikor rábeszélte Ivánt és Ritát, hogy Misit fizessék be a nyárra táborba. Bármennyire is szereti a kisfiút, hiányzott neki, hogy ismét a saját kedvteléseivel foglalkozhasson a nyár egy részében. Meg hát kell a gyereknek is, hogy szabadban legyen, kortársai között. Tavaly még kitöltötte idejüket a mindennapi játszótér, de idén már kevésnek érezték mindketten. Év közben Róza különben is látott annyi gyereket az iskolában (bár szereti őket), hogy most, a nyári szünetben már szinte vágyik egy kis átmeneti egyedüllétre. Lustálkodásra, csavargásra, olvasni vagy csak elheverni napközben, saját magával törődni picit. Így aztán megszületett az elhatározás, amit a befizetés követett.
Már az első napokban feltűnt Rózának a férfi, aki hihetetlen türelemmel és szeretettel bánt a gyerekekkel: István bácsi. A belőle áradó nyugalom, higgadtság lenyűgözte őt. Egészen másra számított, frusztrált huszonévesre, aki kétségbeesetten próbálja féken tartani a kiskölyköket.
Az első pillanatban, az első megpillantáskor eldőlt minden.
Róza azt érezte, hogy meg akarja ismerni, minden nap egy kicsivel több időt vágyott vele tölteni, persze anélkül, hogy a terhére lenne. Nem mert kezdeményezni, vagy legalábbis a hagyományos – női – módon semmiképp. De az első pillanattól szimpátiát és bizalmat érzett az ismeretlen férfi iránt, s bár tetszett neki kisfiús mosolya, gesztusai, még ahhoz sem volt bátorsága, hogy jobban megnézze magának.
Magas, állapította meg először is, de biztosan sokkal fiatalabb őnála, meg hát nős is minden bizonnyal. Négy gyerek, feleség: szokásos esélytelenségét előre borítékolta volna.
És mégis, minden nap, mint a Kis herceg rókája, egy picivel közelebb ült le hozzá, minden értelemben. Egyre többet tudott meg róla és a csendes öröm, amit a felismerés felett érzett, hogy ez az ember tetszik neki, valami szilárd meggyőződéssé kezdett alakulni benne. Kudarcokon edzett gyávasága okán csak azért tudott fohászkodni magában, hogy a másik is hasonlóan érezzen, gondolkodjon felőle. És, hogy legyen nála határozottabb…
Várakozással telten indult el hát azon az utolsó előtti napon, amikor már látszólag nem túl sok remény kínálkozott a megoldásra. Részéről legalábbis csak halovány ötletek merültek fel. Harminc év kihagyott lehetőségei semmire sem tanították meg őt, talán csak elméletek gyártására, amiket aztán meg sem próbált átültetni a gyakorlatba.
Előző este megkérdezte a Ji Kinget, s a kapott jósjel kínálta válasz talányos volt: ami a miénk, azt megkapjuk idejében, de amit a sors nem nekünk rendelt, az soha nem lesz a miénk. A sorson nem lehet erőszakot tenni. Kitartás, türelem üdvös.
És most hazafelé tart már a kora nyári délutánban, a rekkenő hőségben, arcán a jól ismert révült mosollyal. Mindössze egy névjegy ígéretét mondhatja a magáénak, de ő érzi legbelül, teljes szívével, hogy ez valaminek a kezdete. Érzéseit most nem elemzi, tudja, korai lenne még döntenie felőlük. De a délutáni rövid beszélgetés eloszlatta kételyeit. Úgy érzi, a lelkében rég lezárt kapu szárnyai mintha szép lassan kitárulnának; nem akarja ezúttal elkapkodni, elsietni egyetlen lépését sem. Kiélvezi az ígéretes kezdet minden pillanatát. Képzelete már maga elé rajzolja a számára kedves arcot. Most még csak ennyi: egy másik ember, akivel meghatóan egy hullámhosszon van. Egy vele egykorú, független férfi: pillanatnyilag számára ez élete legnagyobb ajándéka.
2005.07.20. |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
