|
| Megértés |
| |
Megértés
Sokáig ő maga sem értette, miért vállalkozik rá, hogy a férfi ismétlődő hívásait fogadja, beszélgessen vele. Magyarázatul kínálkozik a saját, feloldhatatlannak tűnő magánya, társkereséseinek kudarca. Lelke mélyén azonban Róza érzi, hogy itt másról, többről van szó.
Hiszen ez a férfi volt az, immár három éve, akit utolsóként fogadott szívébe, lelkébe, testébe egyaránt. Szerelme gyorsan fellobbant iránta, sokáig reménykedett benne, hogy a férfi is hasonlóképpen érez, és a köztük egyre erősebb érzelmi kötődés elég lesz ahhoz, hogy a férfi változtasson életén.
Aztán egyik napról a másikra véget ért köztük a kapcsolat, a férfi kilépett az életéből anélkül, hogy a miértekre a választ megadta volna az asszonynak.
Kegyetlennek tűnt akkor, értelmetlennek a gesztus, ahogy a köztük lassan fél éve szövődő románc szálait egyik napról a másikra elszakította.
Róza megírta többször is történetüket. A fájdalmas-szép, keserédes románcot, eszmélését, egy másik kapcsolatot követő kétéves gyász végét jelentő szép szerelemének történetét.
Gábor. Eltemette magába a többi emlék közé, el, a 66 verssel, a kisregénnyel és a novellával együtt, amiket ez a szobortestű, szomorú férfi hagyott maga után, amikor kilépett Róza életéből.
Három év elteltével egy téli vasárnap délutánon megcsörrent Róza telefonja. Mintha nem teltek volna el évek utolsó beszélgetésük óta, azonnal megismerte a hangját.
- Szervusz. Gábor vagyok – hangzott a megszólítás. A férfi kivárt, mint aki nem tudja, mire készülhet, egyként fogadná az elutasítást és az örömteli fogadtatást is.
- Gábor?! – hallotta Róza a saját, meglepett hangját. Hát Te?
Szokása szerint azonnal figyelni kezdte saját reakcióját: mit érez? Meglepetést, azt mindenképpen, hisz az eltelt három évben ő ugyan sokat gondolat a férfire, de meg sem fordult a fejében, hogy ez kölcsönös lehet. Őt büszkesége, vagy csak a belé nevelt tartózkodás visszatartotta attól, hogy keresse a másikat, meg hát szakításuk annyira embertelen, rideg és feloldozás-nélküli volt, hogy nem is lehetett volna csak úgy, simán felhívnia. Mintha mi sem történt volna.
- Csak a verseid iránt szeretnék érdeklődni, hogy a köteted megjelent-e, és benne, amiket nekem írtál, azoknak mi lett a sorsa?- kérdezte a férfi.
Róza lelkében csilingelő kicsi harangok sokasága szólalt meg, mert hiába teltek el évek, ő még mindig szívesen gondolt vissza a hirdetésben talált, szép magas férfire, aki váratlanul, táncos léptekkel sétált be az életébe, és csaknem fél év elteltével ugyancsak váratlanul, táncos léptekkel ki is sétált belőle.
Pár nappal korábban mutatta valakinek épp a róla készült képeket, a festményei reprodukcióit, önarcképét és a fafaragásokat. A fából faragott jin és jang medált, amit tőle kapott, gyakran viseli, mindig megkérdezik tőle, honnan való és ő elmeséli, hogy volt egyszer egy szerelme, egy fafaragó, festő férfi, aki az ő kérésére készítette.
Azon a vasárnap délutánon feléledtek benne az emlékek, és a remény a szívében, hogy talán azért hívja őt Gábor, mert fel szeretné eleveníteni kapcsolatukat.
Róza megbocsátó alaptermészete révén nem dédelget magában haragot senki iránt. Pár perces beszélgetésükben azonban óvatos maradt, megvárta, mondja el a férfi magától hívása okát.
El is mondta.
- Elvált tőlem a feleségem. Minden tekintetben padlón vagyok, de annyira, hogy nincs kivel beszélgetnem. Eszembe jutottál, hogy egy nem mindennapi teremtés vagy, talán nem fogod lecsapni a telefont. Sokat gondolok rád, a kapcsolatunkra és szomorúsággal tölt el, ahogy vége lett.
Róza elgondolkodott, nehezem szólalt meg. Emlékezett rá, a férfi soha nem volt bőbeszédű, ez tőle már komoly kinyilatkoztatásnak számított. De azt is felidézte magában, mennyire tétova, mondhatni gyáva volt a másik, romokban heverő házasságából kilépni képtelen. Már semmi nem működött köztük, amikor ők ketten megismerték egymást. Mégis, Gábor azt hitte, ha feláldozza az ő szerelmüket, az a gesztus majd megmenti házasságát. Mint kiderült, nem így történt.
Abban maradtak, néhanap a férfi, ha nagyon magányos lesz, majd felhívja őt, beszélgetnek, aztán majd lesz valami.
Pár nap múlva érkezett a férfitól egy sms, ami váratlanul érte Rózát, újabb fordulatnak tűnt, a határozatlan férfi visszatáncolásának a kapcsolat felújítása elől. „Kedves Róza! Megkérlek, ne táplálj velem kapcsolatban hiú ábrándokat, én tényleg csak a verseiddel kapcsolatban érdeklődtem.”
Mint hideg zuhany, úgy érték az asszonyt ezek a szavak. Hogyan? Hát nem mérte fel a férfi, hogy megkeresésének milyen következményei lehetnek? Nem gondolt arra, hogy az érzékeny, elhagyott és még mindig magányos Rózából mit vált majd ki, ha hallja a hangját, nevetését, felelevenítik az emlékeiket?
Ezt követően válaszai kimértek, tartózkodóak voltak, nem hívta vissza, sms-ben alig válaszolt neki. Védekezett. Az újabb csalódás ellen, a férfi hatása alá kerülni semmiképpen nem akarva, lassan elaltatta magában a szép érzések visszfényét.
Így teltek a hetek, hónapok.
Egy másik vasárnap délután újra csengett a telefonja.
- Szervusz, Róza! Gábor vagyok. – hallotta ismét a kellemes, mélyen zengő férfihangot. Gondoltam, felhívlak, hátha ráérsz és lenne kedved beszélgetni velem.
Róza hallgatagon, bár várakozással telve várta, hátha mond valamit a férfi, hisz csak kell lenni valami okának, ha ismét felhívta.
Nehezen, szaggatottan szakadtak ki a férfiből a mondatok.
Az asszony egy sebész szikéjének pontosságával vájta-véste ki belőle az immár közlésre megérett mondatokat. Amiért hónapokkal korábban hívta, de elmondani még képtelen volt, életének ellehetetlenülését, anyagi, érzelmi, emberi zsákutcáját.
A válás, amit nem ő kezdeményezett, hanem a felesége, akinek már van új barátja, nagyon megviselte. Barátai már rég nem tartották vele a kapcsolatot, teljesen elszigetelődött. Akárhogy kutatott az emlékezetében, az egyetlen ember, kivel valami lélekmelengetőt átélt, a gyerekein kívül az Róza volt. A veszteség, aminek slyát talán most érezte át, három évvel szakításuk után, egyre jobban nyomasztotta.
Semmi értelmét nem látja az életének. Kapaszkodót kereső keze minduntalan azt a jegyzetfüzetet találta meg, amiben Róza telefonszáma, címe van.
És Róza azon kapta magát, hogy ő vigasztalja a férfit, aki neki három évvel korábban akkora fájdalmat okozott! Az élet értelméről, az alkotás szépségéről beszél neki, a kedvtelésekről, amikben régen annyi örömet talált, a fában, a festésben, a természet szépségében. A sportban.
Hogy le kell győznie tehetetlenségét, mert az élet szép és ő még olyan fiatal!
Elmondta neki azt is, hogyan állt talpra ő, miután a férfi elhagyta. Hogy azt hitte, ezután már semmi jó nem történhet vele, az élete végképp kudarcot vallott. És nem volt segítség. Csak ő, saját magának.
Beszélt neki a depresszióról is, mert felismerte, hogy a férfit is ez a kegyetlen betegség kínozza, ami helyzetéből is adódik. Magányából, elszigeteltségéből.
És egyszercsak meghallotta.
A telefonban a szaggatott lélegzetet, a feltörő könnyeket, a fegyelmezett, még ma is atletizáló, szikár és kemény férfi sírását.
Sírj! Mondta neki, engedd el magad, engedd meg magadnak a sírás gyengeségét, mert tisztítja a lelket. Sírj, Gábor! – mondta.
S mert megalázni nem akarta, megszakította a beszélgetést. |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
