|
Róza álma |
|
Róza egy reggel azzal a bizonyossággal a szívében ébredt, hogy hátralevő életét Istvánnal szeretné leélni. Ezt a meggyőződését még nem osztotta meg senkivel, főként nem a férfival, hiszen fogalma sem volt arról, vajon hol tart a másik hozzá fűződő érzelmeinek feldolgozásában. Az érzés alapja a valóságon túl egy álom volt, pontosabban kettő. Az elsőt néhány nappal korábban látta, s mivel egész eddigi életében nagy szerepük volt az álmoknak, melyekben tudattalanja üzent neki, már azon is sokat töprengett. A kertben álltak Istvánnal, ott, ahol a nyáron megismerték egymást, a nagy fák alatt. Ezúttal hiányoztak a padok és nem voltak ott a gyerekek sem, mindössze ők ketten és még valaki, akit mindketten jól ismernek és akihez sok szállal kötődnek. A lombok között aranyló napfény szűrődött át, s az arany sávok egy paláston folytatódtak. Aranyszínű palástban állt velük szemben Áron, akihez bonyolult, többek között szakrális kapcsolat fűzi Rózát, s aki Istvánt is régóta ismeri és kedveli. Kezét áldón tárta feléjük, akik egy esketési szertartás részeseiként álltak az álomban, Isten szent ege, mint egy templom hajója borult föléjük. Amikor a megrendült Róza néhány nappal később elmesélte az álmot Áronnak, a férfi cseppet sem csodálkozott. Bólintott, s azt mondta jól ismert, bölcs és hamiskás mosolyával: vállalom.
A másik álom, ami megerősítette Rózát abban, hogy jó úton járnak Istvánnal, néhány nappal későbbi. Egy számára ismeretlen lakás nappali szobájában ültek körül egy kerek asztalt. Négyen voltak a szobában: István, Róza és két idősebb ember, a férfi szülei. Ennek az álomnak a hangulata jóval komorabb volt, de nem fenyegető, mégis érződött némi feszültség és a színek sem aranylóak voltak, hanem sötétebb tónusúak. Olyan volt, mint egy vizsgáztatás, Róza mégis félelem nélkül élte meg. - Mondj egy indokot, amiért megbízhatunk benned, hogy nem fogsz fájdalmat okozni a fiunknak! – szólalt meg a vele szemben ülő anya. És ő válaszolt: - Hármat tudok. Az első: mert szeretem. A második: Isten is egymás számára teremtett bennünket. A harmadik: életemben először úgy érzem, rég meghalt szüleim is áldásukat adnák erre a kapcsolatra! Miután ezt elmondta, felnézett a vele szemben ülő asszony szemébe és abban könnyeket pillantott meg. Hazaérkeztem – gondolta és a szobába szűrt fényként bejutott egy keskeny napsugár.
Ekkor munkagép zaja hallatszott, oda nem illő módon - a valóság törte át az álom falát. Felébredt. A közelben zajló építkezésen megkezdődött a munka. Próbálta felidézni magában pár perccel korábban látott, s erőszakosan félbeszakított álmának részleteit. István szüleinek arcvonásaira, a szobára nem tudott visszaemlékezni, sőt szerelme arcát sem látta az álomban. Mintha ő csak „mellékszereplő” lett volna a történetben, bár támogató jelenlétét ott is végig érzékelte. Agya álmos szegleteiben kutatva mély értelmű utalásokat fedezett fel, az álom üzenetét, ami nem is a szokott kódolt formában érkezett el hozzá ezúttal, hanem nagyon is konkrétan. Ébren még nem jutott el közös életük tervezéséhez, bár az együtt töltött kevéske idő minden pillanatát élvezte, a férfi minden megnyilvánulását nagyon otthonosan ismerősnek érezte, de kapcsolatuk fiatal volt ehhez. Amúgy sem dédelgetett ezidáig magában ilyesfajta vágyakat, terveket, sőt, ha korábbi kapcsolataiban partnere házasságot emlegetett, ő elmenekült. Tartott a totális elkötelezettségtől. Csodálkozva állapítja meg, hogy ez a félelem eloszlani látszik benne. A bizalom és a vágy, hogy mindig Istvánnal lehessen, mert annyira egyek ők testben és lélekben, eloszlatta kételyeit az együttélést illetően. Az álomból ébredve, de még lustán elnyúlva ágyán figyeli a körülötte ébredező család neszeit: a macskák még nem orrontották meg, hogy felébredt. Olyankor pici orrocskájukat az ajtó üvegéhez nyomva néznek befelé a szobába, egészen addig, míg felkel és enni ad nekik. Most még Misi is alszik, vagy csak nem teszi tiszteletét Rózánál a mai reggelen. Csend van, lélekben és a lakásban. Az asszony befelé figyel. Egy vers érkezik az álom után, le kell írnia, mert pontos sorokba rendezve ott áll tudata küszöbén. Tovább folytatódik versben a Legendárium, aminek első darabját még a nyáron írta, amikor mindössze néhány hete ismerték egymást, s az a kapcsolat még csak egy majdani lehetőség csírája volt csupán. De Róza érzékeny lelke, lénye már sejtett valamit az eljövendő csodából. Róza egyre inkább úgy érzi, hogy az égiek áldása van ezen a szerelmen. Érzi akkor, amikor István hangját hallja a telefonban, amikor beül mellé a kocsiba és azonnal „zavarni” kezdi őt vezetés közben, s ezen elhumorizálnak, érzi az elegáns cukrászdában, ahol fagylaltkelyhet rendelnek, s neki fogalma sincs róla, hogy az édességnek milyen íze van, mert csak a párját látja, a mosolyát, s a szemét, amiben az ő mosolya tükröződik. Már teljesen ébren, túl az álmon és a versen, körvonalazódni látszanak benne egy terv részletei. Egy valóságos, kivitelezhető tervé, amiről még senki nem tudhat egészen addig, míg a helyzet meg nem érik rá. Még István sem. Majd akkor, ha ő is megérik rá, mert Róza már készen áll a változásra.
És ekkor, mintegy varázsütésre, megérkeznek a cicák. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|