|
| Kedd reggeli történet |
| |
Kedd reggeli történet
A kérdésre, hogy hogyan születik az írás, többféle válasz adható. Többek között úgy, hogy történik valami az emberrel, ami megírásra kínálja magát. A leghétköznapibb eseményt is írássá avathat a tény, hogy papírra vettetik a történés. Vegyünk például egy olyan mindennapos körülményt, mint egy kedd reggel, amikor felkel, álmosan készülődik, majd elindul az ember. Történetesen Róza és Misi.
Útjukat lerövidítendő, míg a buszmegállóhoz érnek, átvágnak egy némiképp hepehupás, bár biztonságosnak látszó füves térségen. Nyár van, párás reggel, felhők borítják az eget, de semmi baljós körülmény nem jelzi a majdani történéseket hőseink indulásakor.
Róza és a tizenegy éves Misi kéz a kézben bandukolnak, mélyen beszélgetésbe merülve, majd az asszony elengedi a gyerek kezét, gondolván, nagyfiú az már! Ennek a mozzanatnak majd jelentősége lesz a történet során, de, mivel a történések jelen idejében erről még nincs tudomásunk, egyszerűen csak mennek tovább. Kisvártatva azonban történik valami.
Van az egyensúly elvesztésének egy pillanata, amikor a test meglódul, és elkerülhetetlennek tűnik a zuhanás, de a tudat még kontrollálja az eseményeket és próbálja kivédeni a becsapódást. Vagy legalábbis enyhíteni a várható fájdalmat, s ezért a test támasztékot keres. Mindez a másodperc tört része alatt zajlik, legfeljebb néhány tétova lépésnyi rövid időben és korlátozott térben. Aztán bekövetkezik az elkerülhetetlen elesés, találkozás az édes anyafölddel, az éles fájdalom.
És ekkor – vesztére – megszólal a gyerek: - ilyet egyszer már láttam filmen!
Az asszonyból kitör: - inkább a kezedet kellett volna nyújtanod, mikor láttad, hogy elesek, ahelyett, hogy a hülye filmjeiddel hozakodsz elő!
Legszívesebben sírna, de nem engedheti meg magának a kisfiú előtt. Szeme előtt forog a világ, hányingert érez, fáj nagyon a bal lába és a térde alatt már ott is éktelenkedik egy nagy duzzanat, horzsolással tarkítva: jelzi, hogy az esemény már visszavonhatatlanul lezajlott. A földön ülve, és fájó kezét, lábát masszírozva kontrollálja Róza a történteket. Felméri a keletkezett károkat testén és persze, körülnéz: ki látta ámokfutását, kétségbeesett küzdelmét a talpon maradásért s ki hogyan reagálta le azt? Mert tagadhatatlanul van valami komikus abban, ahogy az elesni készülő nagy test támasztékot keres, majd annak híján elterül a földön. Ezúttal Misin kívül más közönsége nem volt, aki hősiesen kibírta röhögés nélkül.
Valamivel később, Róza egy parkban ülve próbál megnyugodni és mintha nem is önnön magát figyelné: elkülöníteni testében a fájdalmakat. Az erek jól ismert és szinte állandóan jelen levő diffúz fájdalma mellett a csont váratlan, éles sajgását, ahogy a kettő eggyé olvad és egyesülve győzedelmeskedik az ő reggeli nyugalma felett.
Jaj, csak ne törjön csontom! – fohászkodik, mint minden esés után, mert a kiszolgáltatottságtól, a másokra utaltságtól retteg.
Galambok szállnak fel és le mellette, megriadva jelenlététől. Ő, az idegen betolakodott territóriumukba, szándékait nem ismerve a madarak bizalmatlanul méregetik.
Róza még ma sem tud úgy nézni e madarakra, mint a nagyváros járványt terjesztő veszélyes élősködőire. Számára a galambok szelíd lények, szépségüket, viselkedésüket órákon át képes megfigyelni. Megnyugtatja, elringatja őt állandóan nyüzsgő jelenlétük. Mint a gyerekek, ő is olyan szelíd ártatlansággal közelít hozzájuk, nincs meg benne az idegenkedés a galamboktól.
Ahogy a madarak visszatérnek rendes napi elfoglaltságukhoz és napirendre térnek a padon ülő és erőt gyűjtő asszony jelenléte felett, úgy kerülnek helyére benne is lassacskán a reggel eseményei. Mint egy filmet, amelynek ő csak szemlélője, s nem elszenvedője volt, újra lepergeti magában a történteket.
A botlást, a sikertelenül lefékezni próbált lendületet, botladozó lépéseit, míg küzdött a talpon maradásért, a pillanatot, amikor belátta, hogy hiába, nem képes megőrizni egyensúlyát és a becsapódást, amikor teljes lendülettel földet ért, és testében érezte szétáradni a fájdalmat.
Megpróbálja felidézni akkori érzéseit: döbbenet, harag, tehetetlenség. Majd kisvártatva a károk szemrevételezése, a lábra állás rettenete: vajon megbírja-e teste súlyát a sérült lába? Eltört-vagy épen maradt a csont?
Felvillan előtte Misi rémült arcocskája, a saját haragja, ami egy pillanatra ellene irányult, pedig tudhatta, hogy a gyerek nem védhette volna meg őt az eleséstől. Még akkor sem, ha éppen fogták volna egymás kezét, vagy a kisfiú a kritikus pillanatban kezet nyújt neki.
- Nem nevettem – mondta akkor Misi, és tényleg, szép vonású arcán inkább döbbenet és csodálkozás tükröződött.
Ha haragot érez most Róza, akkor leginkább magával szemben érzi, hogy lehetett olyan hülye, hogy nem nézett a lába elé (alá)? Hiszen nem a járdán mentek, hanem szokás szerint a kitaposott gyalogösvényen, ami hepehupás és ahol ő annyiszor elmondta a gyereknek, hogy nézzen a lába elé (alá), mert különben elesik!
És most, a galambok között ülő Róza végre megnyugszik, ahogy a madarak is, fájdalma csillapul, lába még lüktet, de a törés rémképe már elhalványult. Feláll a padról és elindul, végezni mindennapi teendőit. Otthon majd beborogatja a lábát, rápihen és másnapra, tudja, kutya baja sem lesz. Már azon töri a fejét, mivel engesztelje ki Misit délután, ha érte megy a napközis táborba? Mert lelke mélyén érzi, hogy igazságtalan volt vele reggel.
A megállóig még sántikál, de szigorúan a járdán haladva, lába elé nézve. Igaz ugyan, hogy késő bánat eb gondolat, de másik, ép lábára is gondolnia kell. |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
