Alig fél óra múlva - nyáron nem egészen tizenöt perc - már ott álltam a fiatalos előtt. Ekkor új kihívással kellett szembenéznem: meg kellett találni azt a csapást, ami a korábban szalaggal megjelölt fácskámhoz vezetett. Az erdőrész közepe tájára! Közel egy órás küzdelmet követően már szemben álltunk egymással: a FA és egy hóember. (Azóta tudom, hogy karácsonyfa jelöléséhez nem használok fehér szalagot!) Maga a favágás már egyszerű feladat volt, de a visszaút kétszer olyan hosszúnak tűnt, mint az odavezető. Időnként felrémlett bennem a város egyik terén felállított karácsonyfa piac képe, és egyre nagyobb vonzerővel bírt. Aztán az álom rémálommá vált: felidéződtek bennem az ott látott fák képei. Ettől kirázott a hideg, pedig egyáltalán nem fáztam. Sőt! Úgy haladtam, mint gyerekkorom gőzösei; sűrű párába burkolózottan vontattam terhemet. Ránéztem saját remekbe szabott választásomra, elöntött a büszkeség, és újult erővel törtettem a kocsihoz.
Délre a fa már a tetőcsomagtartón díszelgett, én pedig az időközben lehűlt levegőben, arcomat dacosan a feltámadt szélnek fordítva, tanácstalanul álldogáltam a kocsi mellett. Az északnyugati, meglehetősen erős légáramlat ugyanis nem csupán a korábbi keréknyomot tűntette el, szinte teljesen, hanem tetemes méretű dűnét is kevert az autócska mögé. Mi tagadás, ez a helyzet készületlenül ért! Öt órája indultam el otthonról, és nem sok esélyét láttam annak, hogy ma kocsival és fenyőfával térjek vissza. Alternatív lehetőségek után kutattam agyamban. Lelki szemeim előtt rémképek cikáztak: láttam, amint egy ritka ágú, ferde, féloldalas, csúnyácska „maradékfenyőt” vonszolok hazafelé gyalog a lucskos aszfalton a piacról; láttam amint emberek egy csoportja körbeállja tavasz kezdetével a prérin hagyott autómat és hasukat fogva kacagnak; láttam, ahogy hangosan veszekszem a kalauzzal a vonaton, mert nagyméretű csomagot szállítok, amivel a buszra nem engedtek fel, és már öreg este van, mikor hazafelé tartok, mert a Balaton partról Veszprémbe nincs közvetlen vasúti közlekedés; a gyerekeim csalódottan ülnek a szobában, és azon gondolkodnak, mi olyan rosszat tehettek, ami miatt nemcsak, hogy nem jött hozzájuk a Jézuska, de még aput is elvitte. Láttam feleségemet, aki kétségbeesetten beszél a rendőrökkel, mert lelki szemei előtt már kihűlt testem képe lebeg, melyet vagy a fagyhalál, vagy a fenyőtolvajokkal való találkozásnak tulajdonít.
Sok időm azonban nem maradt a tépelődésre, hiszen nem én lettem volna, ha belenyugszom helyzetembe, és nem teszem fel magamban, hogy ez a fa igenis ma este feldíszítve fog állni a szobában, az ablakból kitekintve, pedig igenis látni fogom a parkoló autókámat!
Egyéb lehetőség híján csizmás lábammal rugdostam el a havat az útból, és tapostam le, amennyire csak lehetett, így készítve kijáratot a főútra. Újabb órácska elteltével elégedetten szemléltem művemet. Indulhatok! Beindítottam a motort, hátrameneti fokozatba kapcsoltam, felengedtem a tengelykapcsoló pedálját, aztán csak ültem egyhelyben, megsemmisülten. A kocsi eleje alatt feltorlódott hó keményen fogta az autót. Motor le, ajtó ki, balta elő. Nem, nem a kocsit akartam szétverni. Mivel lábbal már nem fértem jobban alá a csomagtartónak, a baltával kezdtem kifaragni alóla az összetömörödött havat. Újabb fél óra telt el így.
- Egy óra az út hazáig, másfél a talpba faragás, még időben vagyok, fél kettőkor! – villant át az agyamon. No, meg azon is elgondolkodtam, hogy Magyarországon miért nincs még rádió-telefon. - Azidő tájt ilyet csak egyes amerikai filmekben lehetett látni. Hogy irigyeltem őket akkor! (Később, mikor számomra hatalmas összegű mobil számláim jöttek, már nem igazán tombolt bennem ez az érzés.) – Tudnék szólni, hogy kések, de nincs baj. Nem mintha a késésről nem lenne tudomásuk, de a felesleges kombinatorikai eredményeket, amik természetesen köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, meg tudnám előzni. Legalább részben. No, indul-junk!
Botor be, rükverc, kuplung fel: kocsi áll. Vinnyogás, káromkodás indul.
Újabb ötlet jutott eszembe. A dúsító (ismertebb nevén szivató) karját kicsit felhúztam, csak annyira, hogy a motor magasabb fordulaton ugyan, de járjon. Így akár ki is szállhatok, nem fog lefulladni a motor, és elölről tolhatom az autót. Úgy tettem. Erőlködésemet nem koronázta teljes siker, bár pár centit sikerült hátrébb küzdenem a szerkezetet. Ám lábaim kicsúsztak alólam, én pedig ennek következtében lefejeltem a csomagtér tetejét. Belenéztem a tükörbe, és miközben tapogattam pirosodó és sajgó homlokomat, azon tépelődtem, mit mondjak otthon, mi történt? Egy biztos: az igazat úgysem hiszik el! Ilyen a világ, és az én szerencsém. Olyan képtelen dolgok történnek velem, amiket a hallgató vagy kétkedve fogad, vagy el sem hisz! Átestem az érzelmi holtponton: elkeseredettségem és dühöm nevetésbe csapott át. Látványnak nem lehettem utolsó: egy zöldruhás figura áll a mező közepén egy kis Polskival, amin karácsonyfa van, cibálja az autót, és közben éktelenül röhög. No, itt kezdődik az elmebaj!
És ekkor megtörtént a csoda! Mintha az angyalkák siettek volna segítségemre, megindult hátrafelé az autó. Igaz, csak nagyon lassan, miközben a kerekek hófüggönyt pörgettek felém; de életre kelt a technika. Ettől megtáltosodtam. – Ha előröl tolom, kimegy a főútra, és biztos, hogy akkor jön egy másik autó, ami telibe találja! - cikázott át a gondolat. Ezért csak úgy szálltam ki, hogy a jobb lábam bent marad a gázpedálon, jobb kezemmel a kormánynál fogva, ballal az első konzolba kapaszkodva húztam, hátammal pedig nyomtam a kocsit. Centiről centire így rollereztünk kifelé.

4.
Szerencsére ebben a cudar időben nem jött senki a főúton, így egy nagyobb lendültet véve kiugrathattam, aztán szinte "repültem" hazafelé. Negyvennel. Mivel a hófúvás lassan, de biztosan egy sávra szűkítette a szerencsére nem túl nagy forgalmat.
Már erősen sötétedett, mikor megálltam a ház előtt, és aggodalmasan pislogtam a gyerekszoba ablaka felé: ha világos van, vesztettem, és vesztettek ők is. Az övék a nagyobb veszteség, elvesztettek egy misztikumot. De szerencsére az ablak sötéten, kérdőn nézett vissza. Gyorsan leszedtem a megdermedt, havas fenyőt, és kettesével szedve a lépcsőket, hamar betoppantam az ajtón. Feleségem biztosan akart valamit mondani, mert kinyílt a szája. Aztán végignézett rajtam, lucskos, vizes, helyenként sáros ruhámon, aztán becsukta. Megcsóválta a fejét, majd kisvártatva, miután meglátta a valóban nagy fát, amin még ott csillogtak a jégkristályok, csak annyit mondott:
- Ez tényleg szép.
Pedig tudtam én is, ő is, hogy megint nem tagadtam meg erdész mivoltomat, és ha pártatlan zsűri bírálná, nem kapna szépségdíjat! (- Te mindig gyérítesz, és sosem karácsonyfát vágsz! - mondogatta addig is, és utána is, minden évben. Kivéve akkor.)
Se előtte, se azóta, olyan gyorsan nem öltözött még díszbe fenyő nálunk, mint akkor.

5.
Mire gyermekeim nagymamájukkal megérkeztek a sétából, már ragyogtak a fények, s ők a hidegtől piros arccal, megbabonázva álltak a küszöbön. Akkor is, és azóta is úgy érzem, ha gyalog kellett volna megtennem azt a harminc kilométert, akkor is megtettem volna, és azért a pár másodpercért megtenném ma is!