|
| Lombok alatt |
| |
Forrón állt a levegő a két erdőrész között az úton. Csak néha lebbent egy-egy aprócska szellő. A falevelek összesúgtak a lombkoronában; mintha rólam beszélnének, óvatosan, nehogy más is meghallja őket.
Napi ellenőrzéseim egyikét végeztem. Már elbúcsúztam a csemeteültetőktől, akik éppen ebédjükhöz készülődtek a szomszédos fiatalos sűrű árnyékában. Kora hajnaltól talpon voltak, cipelték a félig sáros vízzel telt vödröket, amikben apró erdő-palánták áztatták lábaikat. Egy lépés előre, az ék alakú, keskeny kis áső leszúrása a köves talajba, facsemete belehelyezése a résbe, ásó ismételt leszúrása az előző hely mögé pár centire, aztán tömörítés előre-hátra mozgatással, végül kicsit megtiporni a szár körül, hogy a nedvesség oda gyűljön. Aztán a jöhet a következő lépés.
Lépéseik ezrei nyomán sarjad az új erdő.
Amikor pedig már nagyon elegük van a monoton munkából, nem kell egyebet tenni, mint a hátuk mőgé tekinteni, és máris elmúlik a fáradtság, helyét kis büszkeség tölti be. Kicsit olyan érés, mint mikor az ember először pillantja meg gyermekét a szülőszoba ablakán át; már látja felnőttnek: híres tudósnak, sikeres válallkozónak, cégvezetőnek, jó szakmunkásnak; szóval: boldog embernek.
Eképp látja az erdész is a fiatal, még éppen csak elültett fácskákat erdőnek! Már tudja, hogyan fogja nevelgetni őket az évek hosszú során át. Látja embermagasságúnak, majd mégnagyobbnak, gondolataiban már sétál az árnyékukban, szedi a vargányát, őzláb gombát az őszi langyulatban, a szarvascsapáson bebarangolja a bokrokat hullajtott agancsra vadászva; és persze meg is találja, párban, ahogyan kell, s már világít is a mestergerendára akasztott agancs-lámpa a vacsoraasztal fölött, miközben az illatos nyírfa hasábok hangosan pattognak a kandallóban; mikor a kisunoka befészkeli magát az öreg erdész ölébe újabb erdei csodakaland-történet reményében.
Mert az erdésznek másképp ketyeg az órája: évtizedes holnapokban gondolkozik. Hiszen az erdő nem pusztulhat el egyik napról a másikra! Egy-egy kitermeléssel megritkul ugyan, esetleg el-el tűnik átmenetileg egy erdőrész, de csak azért, hogy helyét másfajta fáknak, új bokroknak, új vadcsaládoknak adja át. Egyik éven még hóvirág, ibolya, szamóca terem az aljában, másikban már másfajta virágok pompáznak benne.
Ez így van rendjén. - Vagy legalábbis így kellene lennie!
Én megköszönöm a sorsnak, hogy az erdészélet szép részében még szerencséltetett! Hogy volt időm, lehetőségem visszanézni a csemetesoron, hogy nyugodtan sétálgathattam tikkasztó nyárban az árnyas lombok alatt; hogy volt időm gyümölcsöket és gombát szedni; hogy volt időm leheveredni a nyárban a szamócaillatú tisztás árnyékos szélén szundítani egy fél órát; hogy a hajnali párában megleshettem az őzcsaládot, amint reggelijük végeztével óvatosan elvonulnak a sűrűbe; hogy térdig gázolhattam a frissen hullott hóban, izzadva a vastag ruhákban; hogy volt időm gyalog bebarangolni erdészkerületem minden zegét-zugát, s megfigyelni az erdei állatok mindennapjait.
Ezen a napon is ennek a kedvenc szenvedélyemnek hódoltam, mikor az ültetőket elhagyva virágszerző körútra indultam. Mint általában, vigyázva lépkedtem, nehogy ágreccsenéssel ráilyesszek a jámbor erdőlakókra.
Letértem a nyiladékról, hogy átvágva az erdőn egy tisztáson is körülnézzek. Régen jártam már arra, s most fűtött a kíváncsiság, van-e már lakója a szélén álló, kövek oltalmazta rókavárnak. A füvön szinte nesztelenül haladtam előre. A feltámadt szellő virágillatot hozott felém. A tisztás pereméhez értem, s magam sem tudom megmondani miért, de megálltam egy bokor mögött. Kicsit vártam, majd körbenéztem, és a szemben, mintegy két-három méterre levő kőhalmot kezdtem fürkészni. Tán az motoszkált bennem, hogy ha van ott róka és meglátom, meglövöm. Igaz, hogy a bundája most nem az igazi, de sálnak még így is jó lesz. -gondoltam.
Alighogy eddig jutottam, mozgásra lettem figyelmes.
-No, te ki vagy? - kérdeztem magamban, s még jobban meglapultam. Nem kellett sokat várnom, hamarosan egy szőrgombóc gurult elő a kövek közül. Két aprócska rókakölyök hancúrozott, egymás fülét cibálva, tépdesve bukdácsoltak, mit sem törődve a körülöttük levő világgal, s az abban rajuk leselkedő veszélyekkel. Mintha Fekete István Vuk-ja elevenedett volna meg!
Én meg álltam ott mozdulatlanul gyönyörködve a jövő tyúktolvajainak féktelen játékában mindaddig, amíg a szülői szigor vissza nem parancsolta a két kis rakoncátlant a rókavár zegzugos sötétjének nappali biztonságába.
És mindeközben nem éreztem, hogy jobb vállamat húzza a töltött sörétes. |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
