|
|
|
 |
|
|
|
|
|
Minden jog fenntartva!
|
|
| |
|
|
| |
|
|
|
| Csalódás |
| |
Kata három éve, minden nap ugyanazon az útvonalon járt munkába.
Mélyen elgondolkodva, kifejezéstelen arccal ült a villamoson, s csak az utolsó pillanatban eszmélt fel a Nyugatinál, hogy le kell szállnia.
Felnézett a pályaudvar órájára, látta, hogy jókora késésben van. Meggyorsította lépteit, közömbös tekintettel tört utat magának a villamosról özönlő tömegben.
Megszokta már a környéket. Tudta, hogy az aluljáróból felvezető lépcsőn minden nap ott ül a 45 év körüli, kopottasan, de tisztán öltözött nő, táblával a kezében: „4 kiskorú gyermekem van, éhezünk!”
Alig párszáz méterrel arrébb, a Posta előtt egy meglepően jól öltözött 30 év körüli férfi tűnik fel időnként. Márkás hátizsákján ülve, kifejezéstelen arccal maga elé bámulva fogja kezében a papundekli táblát: „Önnek 50 Ft nem sok pénz - nekem az életet jelenti!”
Nem néz senkire, egész testtartása, arckifejezése arról árulkodik, mintha csak fizikailag lenne ott, de lélekben máshol jár.
Kata az első találkozásokkor mélyen felháborodott magában: nem értette, hogy a látszólag egészséges emberek vajon miért nem dolgoznak inkább, ahelyett, hogy ilyen szégyenteljes módon próbáljanak meg néhány forintot összekoldulni.
Becsülte azt a két megfáradt arcú, szakadt ruházatú, a környékbeli hajléktalanszállóról idejáró idősebb nőt, akik napi 10-12 órán keresztül a Pályaudvar előtti butik szórólapjait osztogatták - mindenki által köztudottan: éhbérért.
Kata sajnálta őket kiszolgáltatott sorsuk, kilátástalan jövőjük miatt, de mély tiszteletet ébresztett benne az a kitartás, ahogy nap, mint nap fáradhatatlanul rótták a köröket a Posta és a Pályaudvar között.
Ezen a napon azonban egy ismeretlen fiatal nő is állt a Posta előtt. Sírástól, kosztól elkenődött arcú, mocskos ruhába öltöztetett két év körüli kisfiút próbált könnyes szemmel vigasztalni.
A gyerek csillapíthatatlanul zokogott. A nő kétségbeesetten, reményvesztett arckifejezéssel próbálta csitítani - eredménytelenül.
A jelenet láttán a járókelők egy-egy pillanatra megtorpantak a napi rohanásban, aztán közömbösséget magukra erőltetve folytatták tovább útjukat.
Kata is lassította lépteit, tétován megállt és átfutott rajta a tanácstalanság: vajon tudna-e valamiben segíteni?
Aztán hirtelen beléhasított a tudat, hogy késésben van, sietnie kell! Megszaporázta lépteit, és szinte futva ért be a munkahelyére.
Napközben egyetlen percre sem tudott szabadulni a jelenet hatása alól. Zakatolt agyában a gondolat, találgatta, mi történhetett? Vajon milyen élethelyzet sodorhatta idáig a fiatal nőt, hogy ezzel a kicsi gyermekkel utcára került?
Alig várta a munkaidő végét, hogy megkönnyebbülhessen: hátha délután már nem találja ott őket a Posta előtt...
Kínzó lassúsággal teltek az órák.
Végre! Indulhat haza!
Kapkodva öltözött, és szinte futva hagyta el az épületet. Ahogy kilépett a kapun, hirtelen mélységes csalódottság fogta el: már messziről látta a nő alakját.
...és mintha itt kint, azt utcán megállt volna az idő: úgy tűnt, a kisfiú még mindig ugyanolyan vigasztalhatatlanul zokogott, mint reggel, és a nő ugyanolyan tehetetlenül próbálta elcsendesíteni.
Kata tanácstalanul tett feléjük néhány lépést. Még mindig a segítőkészség ágaskodott benne, de kavarogtak fejében a gondolatok: - Ugyan miben tudna ő ténylegesen segíteni?
Aztán hirtelen eszébe jutott a Balaton-szelet a táskájában! Örült, hogy ezzel kizökkent a tehetetlenség fojtogató érzéséből!
Bátortalanul megtette az utolsó pár lépést, és a gyermek felé nyújtotta. A kisfiú hirtelen megakadt a sírásban, és félelemmel vegyes csodálkozással nyúlt a nápolyiért. Mocskos kis arcán, a könnyein át felfénylett egy fájdalmasan szomorú mosoly.
Kata még mindig nyomasztó gondolataival, de mégis kissé megkönnyebbülten szállt fel a hazafelé tartó villamosra.
Másnap reggel ismét ott találta őket a Posta előtt. A fiatal nő barátságos mosollyal üdvözölte, és hálásan köszönte meg a tegnapi nápolyi-szeletet. A kisfiú most nem sírt, de egykedvű arckifejezéssel borult a nő vállára.
Kata zavarban volt, ismét megérintette a tehetetlenség, és az emberi esendőség érzése, igyekezett minél gyorsabban menekülni a nőtől, és a helyzettől.
Aznap megint csak gépiesen végezte a munkáját, nem tudott szabadulni az agyában kavargó gondolatoktól. Újra, és újra ott zakatolt benne a megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: hogyan kerülhet egy anya kicsi gyermekével az utcára?!
Munkaidő végén gyors léptekkel indult a Posta felé. A fiatal nő az alvó kisfiút ringatva járt fel, s alá, és próbált minden arra járótól pénzt kérni.
Kata most már mindenképp szeretett volna választ kapni a már második napja őt feszítő kérdésekre, határozottan elindult a nő felé.
Az ismét barátságos mosollyal köszöntötte őt.
Kata kissé óvatos érdeklődésére elmondta, hogy válás után a férje kirakta őket a közös lakásból, és a kisfiúval hetek óta az utcán vannak. Napközben itt a Posta előtt próbál meg valamennyi pénzt összekéregetni némi élelemre, éjjel pedig egy hajléktalanszállón tudja meghúzni magát, mert előjegyzésük van egy anyaotthonban.
Kétségbeesetten, zokogásba torkolló hangon mesélte el eddigi hányattatásaikat.
Kata összeszorult torokkal hallgatta a fiatal nőt. Váratlanul feltörtek benne saját válásának emlékképei. A pillanat töredéke alatt leperegtek előtte a bírósági procedúra megalázó részletei, a válást követő időszak nélkülözései, a talpraállás kiszolgáltatott, nehéz évei...
Felfénylett előtte gyermekeinek meleg otthont, biztonságérzetet sugárzó mosolygós arca, és magában hálát adott a Gondviselésnek, hogy óvta őket, vigyázott rájuk...
Ismét felébredt benne a segíteni akarás. Tudta, hogy ennek a fiatal nőnek és kicsi gyermekének nem tud hosszú távú segítséget nyújtani, de legalább valamit... ami tőle telik...
Hirtelen elköszönt, és eltökélten elindult az élelmiszerbolt felé. Rövid idő alatt végiggondolta, hogy mi az, amire most igazán szükség lenne: zsömle, vaj, egy kis sajt, felvágott, pár szem paprika, és alma, a kisfiúnak még valami édesség... talán ennyi...
Pár percig még gondolkodott, végül beállt a pénztárnál fizetésre várók sorába.
A fiatal nő ijedt csodálkozással nézett az ismét feléje tartó Katára. Arcán a bizonytalanság felhője futott át, látszott rajta, hogy nem tudja mire vélni váratlan felbukkanását.
Kata szerényen feléje nyújtotta az élelemmel megrakott szatyrot, és zavartan „Minden jót!” kívánt. A nő meglepett örömtől elcsukló hangon kérdezte:
- Ez az enyém? Tényleg az enyém?!
- ...és a kisfiúé! - válaszolta sarkon fordulva Kata.
Vegyes érzelmek kavarogtak benne: mélységesen zavarban volt, örült a fiatal nő örömének, de egyben fájdalommal teli volt számára az egész helyzet.
Örült, hogy valamelyest segíteni tudott, ám egyben menekült is volna...
... minél előbb haza... az övéihez... a számára is biztonságérzetet adó, jó illatú, egymást, és őt is véget nem érően ugrató gyerekeihez...
A következő nap széles mosollyal, már messziről integetve fogadta őt a fiatal nő. Megköszönte az élelmet, elújságolta, hogy egy hét múlva már be tudnak költözni az anyaotthonba, addig egy ismerősnél is meghúzhatják magukat időnként éjszakára.
Kata kissé zavart mosollyal hallgatta, egy pillanatig megcirógatta a kisfiú szőke buksiját, aztán elköszönve sietett tovább.
Napok óta tartó nyugtalansága elcsitulni látszott, úgy érezte: tett valamit azért, hogy a nőnek és kisfiának - ha rövid ideig is ugyan, de - könnyítsen a helyzetén.
Teltek a napok, a fiatal nő minden nap ott állt a Posta előtt, és kedves ismerősként üdvözölte Katát reggelenként.
Eltelt egy hét... kettő is... és a fiatal nő még mindig ott állt reggelenként kisfiával a Posta előtt...
A sokadik reggelen Kata az üdvözlő köszönésnél megkérdezte:
- Mikor költöznek be az anyaotthonba?
A fiatal nő zavaros magyarázkodásba kezdett: valakinek jobban kellett a hely, így ők hátrébb kerültek az előjegyzésben...
Kata értetlenkedett, de a nő, kisfiával a karján gyors köszönéssel elindult a Pályaudvar irányába.
…a reggeli tülekedések a villamoson, sietős léptei, hogy szinte az utolsó percben érjen be a munkahelyére, monotonul ismétlődtek minden nap.
…de ezután hiába kereste őket reggelenként tekintetével a Posta előtt, többé nem találkozott velük.
Egy ideig még foglalkoztatta őt a gondolat, találgatta, hol lehetnek, mi történhetett velük? Lelke mélyén bízott benne, hogy valóban sikerült nekik elhelyezést találni egy anyaotthonban, és jobb fordulatot vett a sorsuk.
…az idő múlásával, napi gondjai közepette lassan el is felejtkezett róluk.
Teltek-múltak a hetek, hidegebbre fordult az idő, beköszöntött az ősz.
A Nyugati előtt megszaporodtak az aluljáróból rövid időre felbukkanó, alkoholtól bűzlő hajléktalanok. Műanyagpohárral a kezükben, hajléktalan-újságot szorongatva próbáltak néhány forintot összekaparni az engedékenyebb járókelőktől.
Kata ezen a reggelen is előreszegezett tekintettel, látszólag érzéketlenül ment el mellettük. Gondolataiba mélyedve, gondterhelten tervezgette a délutánt, úgy érezte, jóval több tennivaló vár rá, mint ami egyáltalán belesűríthető a mai napba.
…hirtelen megtorpant… nem is látta, inkább csak megérezte, hogy a Posta előtt egy ismerős nő-alak áll.
Eszébe jutott a fiatal nő, síró kisfiával… lassított léptein, és szinte fájdalmasan szűkölt benne a fohász: Istenem! Add, hogy ne ők legyenek azok!
Tétován tette meg az utolsó lépéseket a nő alakja felé. Az háttal állt neki. …karjában elkoszlott pokrócba bugyolálva néhány hetes csecsemő, az éhségtől dühös sírástól kifáradva, rekedten nyöszörgött. Egy arra járó idősebb nő simogatta együtt érzően a csecsemő takaróját.
Kata földbegyökerezett lábbal állt, a döbbenettől képtelen volt tovább lépni. Megmagyarázhatatlan volt számára a jelenet, nem értette, honnan került ide ismét a fiatal nő? … hol van a kisfiú? …és kié lehet az a csecsemő a karjában?
…kábultan, szinte ködfátyolon keresztül hallotta a fiatal nő hangját: válás után a férje kirakta őket a közös lakásból, és a kisfiúval hetek óta az utcán vannak. Napközben itt a Posta előtt próbál meg valamennyi pénzt összekéregetni némi élelemre, éjjel pedig egy hajléktalanszállón tudja meghúzni magát, mert előjegyzésük van egy anyaotthonban…
Kata előtt hirtelen megvilágosodott minden…
…a fiatal nő mintha megérezte volna, hogy figyelik… megfordult és rémülten találta magát szembe Kata felháborodott, szemrehányó, tekintetével. Megzavarodva a váratlan találkozástól tanácstalanul, segítséget kérően nézett körül, aztán egy pillanat töredéke alatt, félbehagyva az idős asszonnyal folytatott beszélgetést, ijedten elkezdett futni a Pályaudvar felé.
Kata torkát a megalázottság, a tehetetlen sírás szorongatta. Felrémlett benne gyermekei vidám, mosolygós arca, és fájdalmasan tört rá a vágy, hogy minél előbb véget érjen a mai nap, és ismét közöttük lehessen…
- Csaló! – gondolta a távolban futó fiatal nő után nézve, és fojtogató sírását visszanyelve, mélységes csalódottságtól megtörten elindult a munkahelye felé.
(Budapest, 2005.) |
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
|
|
|
| |
|
|
|
|
