|
|
|
|
|
|
|
|
Minden jog fenntartva!
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Tem (˝Utolsó találkozás˝ triológia 1. rész) |
|
Embermesék - Sventől
Egy házibulin találkoztunk először. - Úristen, micsoda egy szürke pasi! – gondoltam Csabáról, miközben bemutatkoztunk egymásnak. …és tényleg szürke volt! …szürke a pulóvere, a nadrágja, a dzsekije, de még a sporttáskája is… Hirtelen mélységesen csalódottnak éreztem magam. Akkor már fél éve leveleztünk – egy ifjúsági lap irodalmi rovatában bukkantunk egymásra. A levelei alapján sokszínű, érdekes egyéniségnek képzeltem el, és nagyon vártam ezt a találkozást. …és most: itt egy szürke, jelentéktelennek tűnő figura, aki meg sem közelíti azt a képet, amelyet eddigi írásai alapján elképzeltem róla! Megérezte csalódottságomat, és ridegen tovább lépett. Beszélgetni kezdett a szoba sarkában magányosan üldögélő lánnyal. - …nnna, még egy rossz pont! – gondoltam bosszúsan. – Ráadásul még ellenszenves is! Csalódottságomat leplezve én is igyekeztem a társaság többi tagjával beszélgetésbe elegyedni, és kínosan ügyeltem arra, hogy aznap este még véletlenül se kerüljünk egymás közelébe. A buli végén futtában köszöntünk el egymástól. Találkozásunk után a levelezésünk megritkult, felületessé vált, - úgy gondoltam, tényleg csak idő kérdése, hogy mikor ér véget.
Néhány hét múlva megcsörrent a telefonom. Csaba volt. Annyira váratlanul ért a hívása, hogy zavaromban csak dadogni tudtam. Nagy meglepetésemre feldobta az ötletet: találkozzunk! Szerinte egy házibuli egyébként sem ideális környezet komolyabb beszélgetésekhez, inkább sétáljunk egyet a Margitszigeten! - Rendben. – feleltem, és megbeszéltük az időpontot, hogy hánykor találkozunk. …de rögtön meg is bántam, miután letettem a telefonkagylót. - Hazudni kellett volna valamit! – gondoltam, de már későn. - Mindegy! Sétálunk egy órát, aztán valami kifogással elköszönök tőle! – döntöttem el magamban. Utáltam az egész helyzetet, mert nem volt kedvem a vele való találkozáshoz.
Kora délután már várt rám a Szökőkút előtt. Kínosan feszengve indultunk el a Kolostor romjai felé. Fogalmam sem volt, hogyan lehet egy ilyen hülye helyzetből a lehető legrövidebb időn belül jól kijönni… …egyre dühösebb lettem magamra a határozatlanságom miatt… ahelyett, hogy tisztességesen megmondanám neki: semmi kedvem a Szigeten andalogni vele, és legszívesebben hazamennék! …most mégis kedvetlenül itt bandukolok mellette…
Csaba egy pillanatra megállt, és fürkésző tekintettel nézett rám… aztán váratlanul elnevette magát: mintha csak olvasott volna a gondolataimban! Hirtelen nem tudtam, hogyan reagáljak? Meghökkenten találgattam magamban: - nnna, most aztán hogyan tovább?! …de Csaba megadta a választ: spontán nevetésével feloldotta bennem a már-már görcsbe ránduló feszültséget. - Gyere, együnk egy jégkrémet! – fogta meg a kezem, és magával húzott a Casino felé.
…észre sem vettük, olyan gyorsan elszaladt az idő – átbeszélgettük az egész délutánt, és már eléggé besötétedett, mikor elindultunk hazafelé. Vidáman, felszabadult hangulatban telt el az együtt töltött idő, és bizony magamat sem értettem: mi az, ami megváltozott, megváltoztatott közöttünk mindent? Az iránta érzett kezdeti ellenszenvem érthetetlen módon feloldódott, és tényleg nagyon jól éreztem magam vele. Első találkozásunknál számomra szembetűnő szürkesége ezen a délutánon szertefoszlott, és egy színes egyéniségű, életvidám, mosolygós szemű srác kísért haza.
A margitszigeti sétánkat követő hetekben csak ritkán találkoztunk, de aztán sűrűsödtek Csaba telefonhívásai, és gyakran szervezett közös programokat is. Barangolni jártunk Szentendre múzeumaiba, sétáltunk szűk sikátoraiban, és a Duna-parton. Órákig ültünk, és beszélgettünk a Nemzeti Galériában egy-egy festmény, vagy szobor előtt…. Mindketten nagyon szerettük Munkácsy, és Paál László festményeit, és a képeslapokon megjelent reprodukcióikat gyűjtöttük. Túravezetőként csodálatos kirándulásokra vitt el a Pilisbe, a Duna-kanyarba. …és egyre természetesebbé váltak az éjszakába nyúló nagy beszélgetéseink is. Rengeteget olvastunk. … voltak olyan könyvek, amelyeket mindketten nagyon szerettük. Ilyen volt Munkácsy életregénye is: „A nap szerelmese”… …az egyre több együtt töltött idő után adta magát az ötlet, hogy szerepjátékot játsszunk: Csaba lett Tem, én pedig Sven… Csillapíthatatlan tudásszomj lobogott benne, mintha a szeretetlenségben eltelt, nélkülözésekkel teli gyermekkorából - így a húszas éveink elején - egyszerre akarna bepótolni mindent. Versenyfutás volt ez az idővel, hogy soha, egyetlen percet se vesztegessünk el az életünkből… őrült ámokfutás volt ez, de mégsem terhes, - valamiféle nem tudatosan kialakított rendszer mégis volt benne.
…minden gondolatunk, minden rezdülésünk azonos hullámhosszon volt… nagyon jól éreztük magunkat együtt. …és fél évvel a házibuliban való első találkozásunk után fogalmazódott meg a felismerés bennünk, hogy kapcsolatunk már egy ideje jóval több az „együtt járásnál”… Egyikünk sem tudta volna behatárolni, hogy mikor lobbant fel közöttünk ténylegesen a szerelem... …igen, a SZERELEM… Három évig tartó összesimulós, nagy szerelem volt… tökéletes véd-, és dacszövetség, melynek bizonyossága az ember életében talán csak egyszer adatik meg…
(Budapest, 2005.) |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|