Fiával és családjával töltötte a szombat délutánt, rég érzett meghittségben. Körtepálinkát ittak, együtt vacsoráztak – menye főzte finom vacsorát – gyorsan eltelt az idő. Nehezen indult el, hazafelé a kis lakásba, a maga választotta egyedüllétbe. Hazafelé tartott, s a gyéren megvilágított kicsi utcába épp befordult, amikor egy, a villamosmegállóban álló fiatal férfi megszólította: „- Ne haragudj, meg tudnád mondani, mennyi az idő?” Róza tudja, az alig-világításban sziluettje alapján akár fiatal lánynak is vélhetik, mint megtörtént már korábban is, nemegyszer. A kérdés és a gesztus mögött nincsen semmi fenyegető, éppenséggel meg is nézhetné az óráját, de neki azonnal bevillan a kép, egy réges-régi emlék, egy szokatlanul meleg kora nyári este emléke, amikor még a külvárosban lakott.
És váratlanul megszólal benne a vészcsengő!
Azon az estén is a pontos időt tudakolta tőle egy fiatalember. Telefonfülke takarásából lépett elő a másik, s míg ő készségesen a sötétben óráján a mutatók állását igyekezett kisilabizálni, hátulról átfogta.
Fiatal volt még akkor Róza, a rendszerváltás hajnalán egy tüntetésről igyekezett haza éjfél felé. Akkoriban sehová sem mentek együtt férjével, mert még számítani lehetett rá, hogy a tüntető ellenzékieket letartóztatják, a rendőrségre beviszik. Kisfiuk otthon volt, valamelyikük mindig vele maradt. Azon az estén férje volt otthon a gyerekkel, ő pedig egyedül ment a Hősök terére. A buszok nem jártak már, szolgálati járattal eljutott a végállomásig, de onnan hosszas gyalogút vezetett haza. Társai más irányba mentek, és nem akadt senki, aki kocsival elvitte, vagy akár elkísérte volna. Rég bevált szokása volt, hogy a Marseillaise-t énekelte magában, s a francia himnusz ütemére lépkedett, bátorította magát. Gyorsan haladt, már csak egy mellékutcába kellett volna befordulnia, amikor a két fiatalemberrel összeakadt. Otthonától nem volt túl távol, a kertes házakban az emberek mit sem tudva az utca eseményeiről, rég az igazak álmát aludták, egy ablakból sem szerződtetek ki fények.
Amikor a fiatalember az időt tudakolta, Róza nem sejtett rosszat, s mivel mindig segítőkész volt, nem tért ki a kérdés elől, hanem gondolkodás nélkül megállt és csuklóján az órát szemügyre véve elfordította tekintetét a kérdezőről.
Mire feleszmélt, rájött: csapdába került. A két fiatal, felajzott, alkoholbűzt árasztó férfi szándékait illetően nem lehettek kétségei. Egyikük szorosan fogva tartotta őt hátulról, míg a másik a rajta levő vékony blúzon keresztül már a mellét markolta.
Kétségbeesetten nézett körül, de senki nem járt az utcán. Csend volt, s csak ők hárman álltak ott az utcasarkon, távol az utcai lámpa fénykörétől.
Jól emlékszik a félelem fémes ízére, amit érzett a szájában, és gondolataira, amelyek cikáztak fejében. Mentőötlete támadt akkor, talán az életösztön dolgozhatott benne, belátva, hogy erővel nem bírja, eszéhez folyamodott.
– Itt lakom a közelben, nincs itthon a férjem, ha elkísérnek, sokkal kényelmesebben lehetünk együtt hármasban, s van otthon még egy üveg vodkám is! – mondta.
A fiúk – mert Róza akkor már látta, hogy csak fiatal srácok támadói – örömmel ráálltak, mindössze azt tudakolták, hogy a közeli tiszti lakótelepen lakik-e?
Ebből arra is rájött, hogy kimenős kiskatonák lehetnek, akiknek nem igazán érné meg, ha kitudódna, mire vetemedtek. Ettől a gondolattól, ki tudja miért, némiképp megnyugodott. Figyelmesen megnézte a két fiatalembert, hogy alkalmasint személyleírást tudjon majd adni róluk, őt magát is meglepte, hogy a kezdeti pánikot mint váltotta fel benne a lélekjelenlét.
A jó hír hallatán, hogy a családi házak felé kell folytatni útjukat, támadói némiképp lehiggadva – és őt elengedve – elindultak mellette.
A sarkon befordulva Róza minden erejét összeszedve futni kezdett, s közben kutyája nevét kiáltozta.
Tudta, hogy a kutya, még ha öreg és beteg is, de az ő hangját meghallva kirohan majd az utcára és megmenti őt.
És így is történt!
Bukfi kutya a kaput, amit sohasem zártak be, még éjszakára sem, mellső lábával, mint mindig, kinyitotta és szinte kirobbant az utcára, szemberohant támadóival, akik Róza után futottak. A kutya vad ugatása megrémítette őket, és megfutamodtak.
A halálra rémült Róza csak akkor nyugodott meg, amikor a kertkaput becsukta maguk mögött.
Évekkel később ez az öreg kutya, (akit kölyökként az asszony mentett meg, amikor gazdája agyon akarta ütni, mert megfojtotta a kiskacsákat) aki azon az éjszakán az ő életét mentette meg, már halálos betegen épp Róza karjaiban lehelte ki lelkét. Az állatorvos már nem segíthetett rajta, el kellett altatni. Emlékszik ma is a gyötrelmes döntésre, milyen nehezen szánta rá magát, de már nem volt képes végignézni az állat szenvedését. Látta, amint a fény kihunyt a szemében, teste elnehezült. A kertben temették el, a kiszáradt barackfa alá.
Nos, ez a történet, ami pillanatok alatt lejátszódott Róza emlékezetében, lepergett képzelete vetítővásznán, mint egy film, amikor a hideg téli estén a villamosmegállóban álló férfi megszólította, a pontos időt tudakolván tőle. És bár a jelenetben ezúttal nem volt semmi fenyegető, a jelképes vészcsengő mégis megszólalt az asszony lelkében.
A pár perccel azelőtt a város nyilvános köztéri óráinak egyikén látott időt odakiáltotta a fiatalembernek, majd tovább ballagott a házak között, hazafelé.
Az utca ezúttal is néptelen volt, léptei visszhangot vertek fel.
A lépcsőházba beérve felsóhajtott, becsukta maga után az ajtót, és elindult a meghatóan régimódi lépcsőn fölfelé, az első emeletre. Várta őt meleg, barátságos lakása, az este, emlékei és a jelen valósága.
