Legutóbbi szakításának tanulsága és egyedül töltött éveinek tisztítótüze lassan megtanítják Rózát saját értékeinek felismerésére és tiszteletére. Már nem magányként éli meg az egyedüllétet, hanem önként vállalt életformaként. Főleg, mióta újra családban él, már rég nem egyedül, hanem „csak” társtalanul. Néha mégis feltámad benne a vágy a társ után, s ilyenkor ad még egy esélyt magának: ismerkedik. De már óvatosabb, tudja, hogy mit akar. Pontosabban, hogy mit nem akar. Kiszolgáltatottan, értékén alul belemenni egy kapcsolatba, felvállalni csak azért, hogy ne legyen egyedül. Él még benne egy kép az ideális társról, a magas, kedves, őszinte és intelligens, monogám férfiról, aki független és elfogadja õt olyannak, amilyen. De tudja azt is, hogy ez a társ csak az illúziók világában él, mert akikkel találkozik, azoknak a valósága sokkal sivárabb.
Romantikus körülmények között került sor az első „találkozásra”. Régi kedves barátnőjének: Helgának a keze volt a dologban, személye garanciának tűnt a választás helyességére.
Helga mindkettőjüknek beszélt a magányos ismerősről, rájuk bízva a cselekvést és a kezdeményezést, ő maga bölcsen a háttérben maradt.
Róza éppen Balatonfüreden töltötte szokásos évi három hetes regenerálódási időszakát, amikor egy este csengett a telefon a kórteremben. Egy ismeretlen, de kellemes férfihang Rózát kereste, ő volt az, Helga barátja: Máté.
Felcsillant hát a remény, egy kapcsolaté, végre nem a társkereső hirdetések vakrepülése a személytelenségbe, hanem a közös ismerős révén némi sikerrel kecsegtetett a helyzet. Esténként rendszeresen jöttek a telefonhívások, amik Rózát a telefon mellett találták rendre. Nem kellett taktikázni, a bőbeszédű férfi, aki régóta magányosan élt, önként fedte fel estéről estére súlyos, vagy épp örömteli titkait, személyisége rétegeit. Jó humora, kedvessége megszépítette az asszony napjait. Néha verseiből olvasott fel, gyönyörűen zengő hangján, átéléssel. Óvatosságra intette hát magát Róza, hogy ne lelkesedjen idő előtt, ne kövesse el ugyanazt a hibát, mint korábbi ismerkedéseinél oly gyakran. A felszínes beszélgetések mögött még egyikük sem látta az embert a maga teljességében.
A kórházi kezelés befejezése után az asszony hazatért. Minden óvatossága ellenére érzett már valamit az ismeretlen férfi iránt, aki felvidította estéin. Elsősorban kíváncsiság volt ez az érzés, rég bezárt szíve nyiladozni kezdett, lassanként kezdte közel engedni magához a másik embert. Rengeteg közös vonásukat fedezték fel egymásnak, közös élmények sokaságát, apróbb és jelentősebb jellemvonások, szokások egybeesését. Mindketten sokat sérültek emberi kapcsolataikban, ezért egyikük sem sürgette a személyes találkozást. Megmaradtak köztük az esti telefonok, soha nem maradtak téma híján.
Aztán – alig két hét múlva –, ritkultak, rövidültek a beszélgetések és valami megfoghatatlan elhidegülés érződött bennük a férfi részéről. Más talán észre sem vette volna, de Róza annyira ki van hegyezve minden apró hangulati rezdülés érzékelésére, hogy nem kerülték el figyelmét ezek a változások. Hallatlan érzékenységével a lelke rezdülésére odafigyelő asszony érzékelte ezeket az intő jeleket. Így nem érte őt igazán váratlanul az öt napos szünet, amikor Máté nem hívta fel. Azt is nyugodtan fedezte fel magában, hogy már nem ül várakozásteljesen a telefon mellett, nem érez vágyat, hogy felhívja a férfit, s arra sem késztetést, hogy találkozzon vele. Pedig most már nem volt köztük néhány száz kilométeres távolság sem, mint korábban.
A férfi hallgatása mögött már megsejtette a megfutamodást, bár annak okáról sejtelme sem volt.
Sorra vette hát legutóbbi beszélgetéseik témáit: előítéletek, érintőlegesen a politika, világnézet, állatszeretet, szex. Valamennyi okot adhatott elvileg az elbizonytalanodásra, mert akadtak köztük nézetkülönbségek és Róza már korábban is megfigyelte, hogy a férfi ezekre elég rosszul reagált.
Az ötödik estén, türelme fogytán – mivel volt már alkalma megtapasztalni a férfigyávaságot –, felhívta Mátét. Vesztenivalója nem lévén, egyenesen rákérdezett a hallgatás okára.
A válasz rövid volt és csak részben meglepő: levélben leírtam és elküldtem.
Rózának feltűnt a szokatlanul tömör fogalmazás, hiszen a férfi szószátyársága miatt gyakran ő uralta beszélgetéseiket. Le is tehette volna a telefont, de akkor már ki akarta a nyulat ugratni a bokorból! Tudta, hogy élőszóban nehezebben ússza meg a férfi az igazmondást. A beszélgetés témáit ügyesen váltogatva színvallásra kényszerítette a vonakodó Mátét.
Az első ok gyorsan kiderült: – aki macskákkal alszik, az gusztustalan – bökte ki a férfi.
Hát igen, Róza két cicája teljes jogú családtag, mindannyian szeretik őket, természetes dolog, hogy az ágya végében alszanak. Dorombolásukkal, szeretetükkel sokszor kirántották már a magányos asszonyt a bánat mélyéről.
– És még? – kérdezte Róza.
– Néhány dologban nem értettünk egyet – hangzott a válasz. – Például az előítélet. Én nem vagyok előítéletes, bennem csak egy egészséges mértékben van jelen. Amikor a homokosokról beszéltünk, arra gondolok. Te nem ítéled el őket, én meg igen.
– És még? – kérdezte tovább Róza
Hát például, én a cigányokat sem szeretem. Igaz, erről nem beszéltünk, de ezek után én azon sem csodálkoznék, ha ebben a kérdésben sem értenénk egyet.
Róza már-már élvezettel provokálta a férfit, aki nem vette észre a következő kérdésben a metsző iróniát.
– Hogy állsz a zsidókkal?
Máté válasza nem lepte meg Rózát. A férfi indulattól elfúló hangon vázolta a világméretű összeesküvés elméletét, az egész őrült szellemi kloáka-végterméket, ami mára ellepi az emberek gondolkodását, kortól-nemtől függetlenül.
Mit számított akkor már a sok közös apróság, aminek néhány hete még úgy örültek? Nem számítottak a kellemes, hosszú esti telefonbeszélgetések, a várakozás a személyes találkozásra, a remény! Az a bizsergető kis izgalom, ami a férfire gondoláskor elfogta őt, egyszeriben semmivé lett.
Ahogy zuhogott rá a szenny, fülétől eltartotta a telefonkagylót és már nem is tudta, miért fontos neki ezt a beszélgetést befejeznie. A soha ki nem bontakozó kapcsolat már be is fejeződött. Egy pillanatnyi hallgatásra, csendre várt csak, hogy a végszót ő mondja ki. Amikor a férfi elhallgatott, így szólt:
– A legnagyobb bajt nem az én macskáim jelentik, hanem ez a gondolkodásmód. Valamit még nem mondtam el Neked: én zsidó vagyok.
A férfi döbbenten hallgatott. Mattot kapott.
Róza úgy érezte, jól tette, hogy hazudott. Nem mondott igazat, mert nem zsidó, ahogy nem cigány és nem is leszbikus. De elutasítja az előítéleteket, minden megnyilvánulásukat és egész életében tenni próbált ellenük. Toleranciára tanított. Nem mond le cicáiról és barátairól sem, szokásait nem változtatja meg, akkor sem, ha nagy árat kell fizetnie érte, ha egész életében egyedül marad is ezért.
Megbékélve tette le a készüléket a beszélgetés végén. Úgy vetettek véget egy kapcsolatnak, hogy valójában el sem kezdték azt. De megspórolták a könnyeket, a szemrehányásokat, a nagyjeleneteket, amik elkerülhetetlen velejárói a szakításnak. Szomorúságot azért érzett, de nem többet, mint amikor egy utazás során megismert kellemes beszélgetőtárs leszáll a következő állomáson és érezzük, hogy nem lesz többé része az életünkben.
Magához ölelte Gusztit, a bájos kiskandúrt, aki hálásan simult hozzá és dorombolva fejezte ki elégedettségét.
