Cudarul fújt a szél. Dermedt kézzel szedegette ki a gazt. Lehetőleg gyökerestől. Szinte fájtak már az ujjvégei. Munka közben kicsit szentségelt, hátha jobb lesz úgy, de nem lett. A hideg szél egyre mélyebbre fúrta át magát a kabáton, pulóvereken, s mind nehezebbé kezdett válni a feladat. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, még a szükség is rájött.
Még szerencse, hogy csak homok, gyorsabban végzek! – gondolta magában. Szerette volna már letudni a dolgot. Annyira kellemetlen volt; a hideg, a koszos kéz, a pisilhetnék… Aztán enyhe szégyenérzet futott át rajta. Apa sosem nézte, mennyire kellemetlen, kényelmetlen, ha neki, a fiának szüksége volt valamire, azt ő megtette! –Ennyivel mindenképpen tartozom!- gondolta, és tovább serénykedett. Sok gaznak nagyon mélyre ment a gyökere, nem is tudta teljes egészében kihúzni, csak úgy megtépte. Olyankor előkapta a kiskapát, és amennyire mélyen csak nem volt illetlenség, felkapálta gyökeret. Tudta pedig nagyon jól, néhány hónap és ismét küzdeni kell ezzel a növénnyel. Hiába, a természet már csak ilyen. Amit egyszer birtokba vett, azt nehezen ereszti. –Főleg, ha a szomszéd nem is foglalkozik a maga területével! – zsörtölődött még egy keveset, habár teljesen tisztában volt ennek feleslegességével, ám mégis; jobban esett, ha rosszkedvét, bánatát rázúdíthatta valakire. Bárkire. Az meg külön jó, ha még nem is szól vissza…
Megtörölte a szemét, amelyből mintha nedvesség szivárgott volna. – Hülye hideg szél, még a könnyemet is kicsalja! Mormolta félhangosan, aztán körülnézett gyorsan. Szerencsére egedül volt. – Persze, ki is az a bolond, aki ilyen időben kint van? Na ki? Hát én! No, mindegy, haladjuk! Ha már eddig elodáztam, akkor ne panaszkodjak! Meg kell csinálni!- azzal elővett egy zsebkendőt, megtörölte a szemét, kifújta az orrát, és újból nekilátott.
A szél időnként fel-felkapott néhány darab gyomot a kupacból, és visszadobta a már megtisztított részre. Kénytelen volt a gazt sűrűbben elvinni. Így persze még lassabban haladt. Érdekes módon viszont a szél, mintha a dacot is felkorbácsolta volna benne. Egyre dühödtebben és elszántabban dolgozott. Amint végzett pár négyzetméter kitisztításával, azonnal el is gereblyézte, el is egyengette a területet.
Másfél óra telt el így, és már csak a virágok bólogattak egyre lassabban a lanyhuló szélben. Örömmel nyújtóztak a friss vízben. A kapa, a gereblye és a kanna is már megpihentek, szépen sorakoztak egymás mellett. Időközben a felhők is elkergetőztek, és bágyadt késő-őszi napsugár ömlött szét.
– Rendben van Apa, megérdemeltem! – mondta most már fennhangon, hiszen tudta, hogy nem hallhatja senki. És ha mégis? Kit érdekel?!
Állt még egy darabig összekulcsolt kezekkel. Régi idők történései cikáztak az agyában. Nagyon régi időké….
Apja barátjának ölében ült. Nem lehetett több mint négy-öt éves. Apa is ott volt. Akkor is hideg volt, csak talán nem ennyire. Ráadásul még az eső is esett. Erre határozottan emlékezett, még akkor is, ha hőmérsékletben nem volt biztos. Abban persze, hogy nem! Az izgalom fűtötte. Hiszen ő, a kisfiú, nem akármit csinált annak a cigarettaszagú embernek az ölében!
Vezetett! Igazi autót! A hatalmas kormánykerékre szinte rá kellett feküdnie, hogy átérje, és tartani is alig tudta. A két férfi jókat nevetett igyekezetén. A sofőr természetesen oda-odanyúlt, hogy a ponyvás AUZ le ne térjen az útról. Ő akkor belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta a vízben a kacskaringós nyomot. De nagyon büszke volt magára. Vezetett. Igazi, kesernyés cigarettaszagú rendőrautót!
Szerette azt a szagot. Ma is szereti. A gyerekkorára, az együtt töltött gyerekkorra emlékezteti. Lehet, ez is közrejátszott abban, hogy ő maga is elkezdett dohányozni? Vagy csak a nagynak látszás vágya vezette? Megmutatni a világnak, hogy döntéseiben nem függ senkitől, felnőtt ember, aki belátása szerint él és cselekszik? Pedig akkor korántsem volt az. Sem felnőtt, sem független. Aztán ahogy haladt vele az idő, úgy jött rá arra, hogy bármennyire felnőtt is lehet, független sosem lehet! Valamitől, valakitől állandóan függött. Amikor vállalkozásba kezdett, azt hitte, ezzel megteremti a függetlenségét; nem lesz főnök, aki dirigál. Aztán egy sokkal nagyobb, könyörtelenebb főnökkel találta szembe magát: a piaccal. Az nem tűrt el hibát, minden ballépésért keményen fizetni kellett! Hol volt már az az idő, amikor hátulról tartották kormányt, hogy ne szaladjon az út mellé az autó….
Megborzongott. Pedig a nap kellemesen dédelgette már az arcát, a mellkasát.
– Na jól van, nincs itt már más, csak a virágok. Megyek!
Végigsimított a már kissé szálkásodó fán, –ezt is le kell majd csiszolni- villant át agyán, aztán még egy pillantással elbúcsúzott a sírhalomtól.
2013.01.07.
