Ez az írás megrendelésre készül, mondhatni. Vasárnap este Misi hazatért a messzi mamánál töltött hétvégéről. Az esti fürdés után, az elalvás előtti kuncogós viháncolás közepette jól odakoppantotta kobakját Róza fejéhez.
Róza fájdalmasan feljajdult a váratlan ütéstől, érezte, ahogy homlokcsontja lüktetni kezd és már nőtt is rajta a púp. Pont ott, ahol az őszi eleséskor megsérült, s ezért jóval érzékenyebb.
A kacagást néhány pillanatra felfüggesztő Misi elismételtette vele az imént mondottakat, mert bizonyos kifejezések felettébb tetszettek neki. Pár perc múlva már ő is kívülről fújta, mint egy mondókát!
Aztán valahogy csak-csak elaludt, elaludtak mind a ketten. A hétvégi utazástól és izgalmaktól fáradt gyerek most a szokásosnál kevesebbet forgolódott.A reggeli álmos ébredés szürke felhők, jeges eső díszletei között zajlott. Undok hétfő reggelre virradtak.
Ahogy a gyerek szeme kipattant, első mondata ez volt: – ha egy kemény kobak eltrafálja… ezt meg kell írnod! Legyen a címe: kemény kobak. Jó cím, nem? – tette hozzá.
A megrendelés tehát megtörtént.Az iskolába menet Misi további csodás, sose hallott kifejezésekkel lett gazdagabb, mert Róza önkéntelenül is használja azokat, amik szülei, nagyszülei mindennapi szókincsének szerves részei voltak, de mára a használatból sajnos kikoptak. Azt mondja most is a gyereknek: – nem kell lóhalálában menni, ráérünk, van még időnk. Misi először viccnek véli, elvigyorodik, de aztán rákérdez, mit jelent, és csodálkozva hallgatja a magyarázatot.
Aztán megkérdezi: – mit mondott a te apukád, ha mérges volt?
Azt a kutyafáját! – feleli Róza. Ha még mérgesebb volt, akkor meg ezt: a teremburáját! Az anyja kiskésit! Amikor már mindennek a tetejét elérte valakinek az arcátlansága, apám mérgében ezt mondta: na most már aztán sámfára verem a gatyámat! Ebből sajnos már szinte minden szót meg kell magyaráznia, talán csak a gatya állja meg a helyét ma is, nem szorul magyarázatra.
Közben elértek az iskolához, ma egészen a kapuig kísérte a gyereket, mert nyelvművelő kurzusuknak a végére kellett járniuk, meg hát elmaradt valahogy a szokásos találkozás is a sarkon az osztálytársakkal. Búcsúzáskor Misi huncutul mosolyogva így szólt: – aztán a kemény kobakot el ne felejtsd! Még utoljára megsimogatta ujjával a púpot, ami talán már nem is igazi, csak képzeletbeli és beballagott az iskolába.
Róza hazafelé elgondolkodott: milyen fogékony ez a gyerek, szivacsként issza fel a tudást, az ismereteket, észrevétlenül is tanul. Szókincse már eleve gazdagabb a kortársainál, napról-napra nyiladozik az értelme. Megmentő lesz így Misi, rég elveszettnek hitt szavak megmentője és továbbörökítője.
Így hát otthon nekiül megírni a „Kemény kobak”-ot, hogy délután, ha Misit hazahozzák az iskolából, jelenthesse neki: elkészült az írás, aminek ő ihletője és főszereplője is volt egyben.
2004
