Társtalanságának éveiben szokott rá, hogy egyedül kóboroljon a városban. Felfedezte magának így a személyes Budapestjét, amit képes elfogadni, sőt megszeretni, rejtett szépségeivel, hibáival együtt. Tudta jól, ha a város igazi arcát akarja megismerni, akkor beljebb kell merészkednie a körút, a sugárutak jól ismert övezeténél. A turisták által is látogatott városrészek helyett kis mellékutcákban kell csatangolni, homlokzatokat, belövések szaggatta falakat, foghíjtelkeket megszemlélni.
Kapualjakba, idegen lépcsőházakba bemerészkedni.
A városnak van egy másik arca is, egy kevésbé ismert, amit nem érintett meg a múló idő sem. Kis belső udvarokat, kerteket fedezett fel sétái során, rég eltemetett, feledésbe merült szokásokat, foglalkozásokat, mint házmesterek névtáblái, kapupénz feliratai.
Váratlanul nyíltak meg számára a kövek közt megbújó, szépen gondozott kis virágoskertek, gyakran látott napon sütkérező belvárosi macskákat.
Egy ilyen tavaszillatú délutánon, felfedező sétáinak egyikén vetődött el a Füvészkertbe. A nyolcadik és kilencedik kerület határán, az orvosegyetem klinikái és lakóházak tömbjei közé ékelve egyszerre csak szembetalálta magát a bejárattal.
Ami keveset tudott a kertről, vonzóvá tette a számára, mégis, az élet úgy hozta, hogy soha nem járt itt előzőleg.
Ami először eszébe jutott, Molnár Ferenc mára klasszikussá lett ifjúsági regénye, a Pál utcai fiúk, és Nemecsek Ernő, aki itt, a Füvészkerti tóban fázott meg, és kapott tüdőgyulladást, amibe aztán a kor körülményeinek köszönhetően bele is halt.
Boka, Geréb és Nemecsek nyomait már hiába kutatná, jött rá, miután a bejáratnál a szerény belépőt megfizetve egyre beljebb merészkedett.
A Füvészkert, valójában botanikus kert a 19. század végén élte fénykorát. Az egyetemi klinikák épületeinek bővítésekor, még az első világháború előtt a kert elvesztette területének nagy részét. Nincs már meg a tó, és a vadregényes kert is a múlté lett, magába olvasztotta a városrendezés, és az egyre terjeszkedő, újabb területeket követelő egyetemi tömb.
Róza egy padon ülve csodálkozott rá a rendezett kertre, a gondozott utakra, váratlanul előbukkanó buja növényzetre. A pad afféle kerti alkalmatosságban, pergolában volt elrejtve a kíváncsi szemek elől. Mintha saját, nem létező kertjében lenne, olyan otthonosan rakta ki az asztalkára jegyzetfüzetét, és uzsonnáját.
Előrelátóan, mint mindig, mindenhová vitt magával ásványvizet, meg egy szendvicset, és a keményfedelű füzetek egyikét, hátha út közben látogatja meg őt az ihlet.
Ahogy arcát a nap felé fordítva lehunyt szemmel pihent, átengedve magát a tavaszi napsugarak simogatásának, megérezte, hogy valaki nézi őt.
Lassú mozdulattal fordult abba az irányba, ahonnan a tekintetet érzékelte és közben ő maga is kinyitotta a szemét.
Ismeretlen férfi ült tőle tisztes távolságban egy másik padon. Rózára mosolygott, biccentett feléje, nyugtázta, hogy az asszony észrevette őt. Ennyi történt, nem több, mindössze egy gesztus. Róza ismerősnek találta a korabelinek tűnő férfi arcvonásait, de hiába kutatott emlékezetében. Kerek arc, őszes-szőkés rövidre vágott haj, kicsit inkább testes alkat, magas termet. Fekete farmernadrágot és inget viselt, ami feltűnő volt rajta, az mindössze a vastag arany karkötő és pecsétgyűrű.
Róza az ölében tartott jegyzetfüzetre fordította figyelmét, tovább dolgozott egy íráson.
Néhány éve gyakran hívták őt különböző könyvtárakba, művelődési házakba, klubokba felolvasóestekre. Egy ilyen emlék motoszkált most benne, pár napja ez foglalkoztatta. A hely, ahol írt, a Füvészkert hangulata, a város távoli moraja kiváló háttér volt számára. Hálás volt az ismeretlennek, hogy nem akarja ezt az ihletett állapotot tolakodó ismerkedéssel megzavarni.
Mint mindig, amikor megírni készült egy rég megtörtént eseményt, képek villantak fel előtte, képzelete csaknem pontosan képes volt felidézni a jeleneteket.
Nőnap táján kapta a felkérést, hogy egy sorozat keretében olvasson fel a verseiből. Nők a költészetben volt a sorozat címe.
A költő, aki meghívta őt, és egyben az est moderátoraként is közreműködött, nem más volt, mint R.S.: az ő hajdani férje 15 éven át. Akkor már régen nem voltak házasok, a helyzet mégis némiképp pikánsnak ígérkezett. A helyszín maga is szokatlan volt: pszichiátriai betegek nappali klubja. Róza tisztában volt vele, ahogy neki magának is terápia olykor az írás, úgy a lélek betegségeiben szenvedők számára az irodalom, vers, vagy novella gyógyító hatással is bírhat.
Elvállalta hát a felkérést, szerény tiszteletdíjáról is lemondott és örömmel készült a klubdélutánra. Gondosan válogatta verseit, sőt, némi gondolkodás után rövidebb novellái közül is bekészített néhányat a fekete-fehér dossziéba. Bár rendelkezett már némi rutinnal, azért mégis izgult induláskor.
Kicsit több időt töltött a szekrénye előtt, nehezen döntötte el, mit vegyen fel.
A klubszoba szépen be volt rendezve érkezésekor. Körben 20-25 szék, középen kis dohányzóasztal, mellette két fotel.
A folyosón lézengő emberek, nagyrészt férfiak látszólag semmiben sem különböztek bármely más klub tagjaitól.
Róza jól emlékezett, hogyan fogta el őt a kétség, vajon érdeklik majd őket a versek, novellák?
Leköti-e majd figyelmüket a felolvasás, a beszélgetés?
Szépen gyűlt a közönség, volt, aki elfogódottan ült le a hátsó sor székeinek egyikére, mások harsány magabiztossággal az első sort foglalták el. Az egyik sarokban középkorú szerelmespár ült, fogták egymás kezét.
A klubvezető előzőleg már beavatta Rózát, hogy vannak köztük egészen súlyos pszichiátriai betegek, személyiségzavarokkal küszködők, és szenvedélybetegek.
Mire a kitűzött időponthoz értek, a kis terem szépen megtelt.
A kezdeti elfogódottság után érzékelhetően feloldódott mindenki, a moderátor ügyesen vezette a beszélgetést. Rengeteget kérdeztek, az elhangzó versek után többen hangosan nyilvánítottak tetszést.
Az egy órásra tervezett program jó másfél órája tartott, Róza már felolvasott mindent, amit magával hozott, de csak nem akarták őt elengedni hallgatói. Addigra persze fény derült titkukra is, hogy ők ketten, a két költő valaha szerelmespár, majd házasok voltak, apja és anyja egy kisfiúnak, és aztán elváltak. Ennek fényében különös volt a korai szerelmes verseket hallgatniuk.
Váratlanul idegen akcentussal beszélő fiatal nő nyitott be a szobába:
– Fiúk, már rég uzsonnázni kéne! Senki se kér teát meg sütit?
Majd válaszra sem várva belépett, a kezében tartott tálcáról poharakban teát és süteményt kezdett szétosztani. Mindenki sorban elvett egyet-egyet.
– Vegyen, kedves! – biztatta Rózát – megdolgozott érte! Mondta és nevetett.
–
Jó volt nagyon az a délután. Nevetős – könnyes, olyan, amire még évek múltán is jó visszaemlékezni.
Róza épp itt tartott az írásban, amikor a szemközti padon ülő fekete ruhás férfi felállt, biccentett feléje, és elköszönt, majd lassú léptekkel a kijárat felé indult.
Az asszony akkor döbbent rá, honnan ismeri a férfit! Tudta már, hol találkozott vele.
Ott, azon a délutánon, amikor sorra olvasta fel a verseit, és a novellákat, meg a frissen megjelent naplóregény kezdetét, abban a klubban, ahová elmenni eleinte félt kicsit, és ami annyira emlékezetessé vált a számára.
A férfi ott ült a sarokban, a többiektől némileg elkülönülve és figyelmesen hallgatta őt. Kérdéseket tett fel neki az elhangzott versekről, az írásról, és a végén gratulált a verseihez.
Igen, felismerhette őt évek múltán is. Most pedig, mintha egyenesen az írásból lépett volna elő, amikor Róza épp róla írt, a férfi talán tíz méterre ült tőle.
Megborzongott, megérintette őt az írás varázsa.
Lassan alkonyodott, lehűlt a levegő. Becsukta jegyzetfüzetét, összehúzta magán vékony ballonkabátját és lassan elindult haza.
2010-12-12
