Késő este van, majdnem éjszaka, a ringató álmot várja. Figyeli Gusztit, amint kecses, finom mozdulatokkal, puha cicaléptekkel átgyalogol az ágya melletti kisszekrény csecsebecséi között.
Apró kis jószág, alig nagyobb, mint a malacpersely, amelyet megszagolgat, majd elnyúlik az épp cicatestnyi szabad felületen. Gondosan elkanyarítja az önnön testéből képzett karikát, s eközben csodálatosképpen nem lök le semmit.
Róza olyan régen él egyedül, és alszik társ nélkül, hogy már csak emlékeiben él, amikor a szeretett férfihez simulva, mint két kifli, aludták át az éjszakákat.
Néhány hónapja a sors valamiképpen kárpótolta őt a szeretetlenségben leélt évekért, bár nem társat adott neki, hanem szeretnivaló emberkét. Egy unokát. Igaz, nem kisbabát, mert a gyermek úgymond készen érkezett a családba, majd kilenc évesen, de legalább annyira szeretetre éhes volt, mint Róza maga.
Az asszony nagyra becsüli macskái látogatásait is szobájában, főleg, ha a sok finom puha alvóhely közül épp az ő ágyát választják ki és kifli formájába gömbölyödve édesdeden elalszanak a lábainál.
Egy éjjel Róza arra ébredt, hogy az addig a szomszéd szobában egyedül alvó unokagyerek, Misi becsusszan mellé az ágyba és átöleli őt. Félálomban rámosolygott, nyugtázva a tényt, hogy a kisfiú nem anyjáékhoz kért bebocsátást, hanem hozzá.
Rögtön kiderült a látogatás oka is, a rossz álom, a gyereket üldöző farkasokról, s az is, hogy előlük Rózával együtt Misi dédnagymamájához menekültek.
– Szóval ott voltam veled én is abban az álomban? – kérdezte Róza Misit.
– Ott ám! Fogtad a kezemet, úgy futottunk, mint a valóságban, csak az álmomban jöttek utánunk a farkasok is. Hallottam a morgásukat, a fogaik csattogását! Végül a dédi házához értünk és ő egy puskával elkergette őket.
– felelte a félelemtől még mindig vacogó gyerek.
Lassan nyugodott csak meg. A kisfiú hánykolódott, melege volt, lerúgta magáról a takarót, majd ledobta a pizsama felsőrészét is. Végül Rózának háttal újra álomba merült.
Hajnalodott, világosodott a szoba, s az asszony a hozzá simuló gyerek hátán két anyajegyet vett észre. Ezeknek az apró barna pöttyöknek a látványa juttatta eszébe azt a rég nem látott, nem érintett testet, a férfit, akihez éveken át hozzábújva aludt, s akit már soha többé nem fog sem látni, sem megérinteni. A férfit, akire már ritkán gondol és a rágondolás fájdalma is elcsitult benne az évek során, s akit az a két anyajegy a gyerek hátán váratlanul megidézett. Az ő háta volt az a bársonytapintású, pöttyözött felület, aminek a simogatásával soha nem tudott betelni.
És akkor, ott, az alvó gyerek háta mögött, a macska és a kisfiú kétszólamú szuszogásának kísérőzenéje mellett váratlanul felzokog, előtör belőle az éveken át féken tartott sírás, s ő hagyja, engedi, hogy kisírja magát.
Megsimítja a kicsi hátat az apró anyajegyekkel, s mire ébresztgetni kezdi Misit, már megnyugszik.
Úgy mosolyognak egymásra, mint a győztesek, akiknek közös titka van, hogy együtt győzték le a farkasokat.
Róza hálásan gondol az ismeretlen dédi mamára, aki befogadta őt is az álomban, nem hagyta, hogy a farkasok felfalják.
Felkelnek, együtt reggeliznek, elindul a nap. Ők ketten, a kicsi és a felnőtt vándorútra kelnek abban a világban, ahol nincsenek farkasok, sem rémálmok. Csak az emlékek csapdái zárulnak rá néha arra, aki gyanútlanul a múltba tekint.
