(R.S. elfeledett ifjúsága)
1962 hideg telén egy tíz éves fiúcska minden áldott nap elballagott a pestimrei könyvtárba. El kellett kérnie magát Anyukától, aki szigorú volt, és persze a könyvtárba menetel előtt meg kellett írni és tanulni, és felmondani a másnapi leckét is. Ilyenformán a könyvtárlátogatás jutalomszámba ment.
Pedig hosszú, veszélyes volt az oda vezető út, főleg télen, amikor korán sötétedik és a lámpák fénye csak egy kis körívre valót vág ki a mindent elborító sötétségből.
A gyereknek először is el kellett mennie Papfalusi bácsiék háza előtt, ahol haragos kutya lakott.
Aztán végig a Nagykőrösi úton, egészen a sorompóig. Sanyika sokszor megcsodálta a sorompónál felállított őrbódét és az előtte posztoló rendőrt, aki néha, mikor kint nagyon hideg volt, vagy zuhogott az eső, az őrbódéban állt és annak kis ablakán át nézett szigorúan a külvilágba. Félelmetes volt és barátságtalan, a fura nagy valamiről, amit mindig a kezében tartott, mintha félne, és előre védekezne, egyszer kiderült, hogy géppisztoly! Apa mondta és ő biztosan jól tudja.
Sanyikának fogalma sem volt róla, minek kell a sorompóhoz géppisztolyos rendőr, mikor a vonatok csak akkor jöhetnek-mehetnek, ha az állomáson leengedik a sorompót. A környéken soha nem történik semmi, a rossz emberek messze elkerülik.
De most éppen nem jött vonat, a sorompó fel volt húzva, így simán át lehetett menni és a Marx Károly utcán felfelé ballagni tovább.
Nem messze nagy építkezés volt, az iskolában mondták, hogy az új posta épül, ami, ha elkészül, a legszebb postaépület lesz egész Magyarországon! Sanyika szeretett volna erre már most büszke lenni, de ez még egyáltalán nem látszott rajta, így aztán csak jól megnézte mindig magának a félkész épületet.
A kisfiúnak sok útkereszteződésen kellett átmennie, s ő mindenhol szépen megállt, először balra, majd jobbra nézett, ahogy Anyuka tanította, s csak aztán ment át a túloldalra. Járt villamos is a hosszú utcán, de jegyre nem kapott pénzt, így aztán mindig gyalogolt. És akkor, amikor épp úgy érezte, hogy már nagyon fázik és elfáradt, megérkezett.
Belépett és ott pont az a látvány fogadta őt, ami után egész nap vágyakozott, és amiért vállalta ezt az egész kockázatos, hosszú utat.
A vaskályhában lobogó tűz melegítette be a hosszúkás helyiséget, amit fából készült, magas könyvespolcok, asztalok és székek töltöttek meg.
Sanyika roppant mód sajnálta, hogy a jobb keze felé eső terembe még csak be sem mehet, nemhogy kölcsönözhetne, ugyanis ott a felnőtteknek való könyvek voltak elhelyezve.
Bal kéz felé találta a gyerekkönyveket, amiket ő tíz éves korára már mindenestől elolvasott.
De a szabályt be kellett tartani! Így aztán mindig az új könyvek érkezésében bízott. Nagyon szerette a könyvek illatát, mámorító érzés volt kezébe venni egy új könyvet és megszimatolni.
A kölcsönző asztalnál ott ült a fiatal könyvtáros: Éva néni, Sanyika szerelmének titkos tárgya. A könyvek mellett ő volt a könyvtár fő vonzereje számára. Naponta látnia kellett, beszélgetni vele, a hétvégéket, szünnapokat a kisfiú komoly büntetésnek érezte.
Éva néni – valójában húsz év körüli fiatal lány csak, szőke hajú, kék szemű kedves teremtés volt, magas, vékony, ringó mellű, mint Anyuka, de mégis más.
És nagyon finom volt az illata.
Sanyika megbűvölve nézte és hallgatta, élete első szerelmes versét is hozzá írta.
Talán Éva néninek is köszönhető, hogy költő, író lett belőle felnőtt korára, hogy megjelent számtalan írása és tucatnyi kötete.
Különös iróniája a sorsnak, hogy „Éva néni” nekem, e sorok írójának évtizedekkel később egy másik könyvtárban munkatársam volt. Egy szombat délelőttön, amikor az olvasóink talán épp piacra mentek a könyvtár helyett, elmeséltem neki Sanyika – akkori férjem – történetét.
Meglepetésemre emlékezett a tíz év körüli, érdeklődő, nagyon okos és szép kisfiúra és tudomása volt az iránta táplált gyermekszerelemről is. És tiszteletben tartotta azt!
Miközben a családi legendárium mozaikjait gyűjtögetem, egymás után törnek fel az emlékek. Mennyi történet ment veszendőbe, csak azért, mert azt hittük, lesz még idő megörökíteni, leírni őket. Megőrizni pedig csak akkor lehet igazán, ha leíródtak.
Menteni kell, ami menthető! Nagy a krónikások felelőssége.
2010. november 26.
