Már harmadik hete esett az eső. Hol ritkábban, hol pedig sűrűn koppanva a kocsi tetején, amiben hárman ültünk: barátom Valentin, a fát eladó erdőtulajdonos és jómagam. A folyamatos működés alaposan próbára tette az alaktörlő lapátokat.
Állt a munka, feszültek az idegeim. Már kétvagonnyi rönkfának kellett volna elindulnia a feldolgozóhelyre, de alig egyetlen szállítmányra való fenyő sorakozott az állomás rakodóterületén. Ráadásul egyre rosszabb híreket kaptunk. A hegyi utak először csak nehezen voltak járhatók, majd szinte teljesen járhatatlanná váltak. Később – a hírek szerint – az egyik autót elsodorta egy hirtelen megbokrosodó patak; a sofőr a saját életét is alig tudta megmenteni. Első hallásra hihetetlennek tűnt a dolog, aztán a saját szememmel győződhettem meg arról, amint egyik pillanatról a másikra, szinte falként száguldott előre a víz, gyökerestől kitépve az útjába álló fákat, magával sodorva megannyi kisebb-nagyobb követ. A hegy belsejében levő üreg megtelt az esőtől, ami először csak egy kis forrás, majd egyre erősebben kifolyó, később spriccelő vízzé vált, végül a hatalmas nyomás, mint a dugót a pezsgősüvegből a gáz, kilökte az útjában álló köveket, és azokat is elsodorva rohant le a hegyoldalon, elsöpörve mindent, ami az útjában volt.
A sofőr esete különösen szíven ütött. Elsősorban a szerencsétlent sajnáltam, hiszen azon túl, hogy meg kellett küzdenie az életéért, elvesztette a megélhetését egyik pillanatról a másikra, hiszen a teherautóval együtt az élete is tönkre ment. Az ő kárát sem fogja megtéríteni senki, mert ott ismeretlen fogalom a Casco biztosítás. A szállítás pedig napok óta a pilóták saját belátására volt bízva. Ő eddig azon szerencsések közé tartozott, akinek volt munkája, de mihez fog kezdeni ez után? Miből tartja el a családját? Három éhes gyerek várja otthon, és a felesége sem dolgozik. Van-e elég pénze tartalékban, hogy másik teherautót vegyen, és újra kezdje a küzdelmét a kopejkákért?
Másrészt ugyancsak sajgott a szívem a faanyagért. Részben, mert jó lett volna, ha leérkezik, gyarapítva a mennyiséget, részben a rakomány ára fájt: ki volt már fizetve, s bár a megállapodás úgy szólt, hogy az útközben történő problémákért a fuvaros a felelős, most valahogy nem gondoltam arra, hogy a szerencsétlennel fizettetem meg a kárt, így az elveszett anyag ára a mi pénztárcánkat apasztotta.
Mondanom sem kell, hogy a további szállításokat azonnal megtiltottuk: ezek az emberek nem ismernek lehetetlent, mennek akkor is, amikor más már régen leállt! Több mint vakmerőek, ráadásul nem akartunk újabb veszteségeket senkinek sem emberéletben, sem pedig anyagiakban!
Az amúgy is szürke, nyomott időben a hír hallatára még sűrűbb csend telepedett közénk. Kiszálltunk az autóból és esernyőink védelmében a nagybocskói vasútállomás épületének eresze alá fészkeltük be magunkat, mint ázott madarak, cigarettázni. Az eső monoton surrogását, és a közeli patak aggasztó mormolásának hangját emberi szó meg nem törte; csöndben eregettük a füstöt, és mindhárman a saját nyavalyánkon tűnődtünk.
Hosszú hallgatás után Valentinnal arra a megállapodásra jutottunk, hogy amíg nem lesz ismét a napsütésé a főszerep már vagy három, négy napja, nem terem számunkra babér, illetve fa, ezért egyelőre felfüggesztjük a vásárlást, és elszámolunk az eddig leszállított anyaggal. Elmondtuk az erdőgazdának is, mire jutottunk magunk között magyarul. Mivel egyéb ötlete neki sem igazán volt, elfogadta döntésünket. Búcsúzóul kezet ráztunk vele, és elindultunk.
Valentinnal úgy döntöttünk, ha már a nap munka szempontjából tönkrement, legalább ebédeljünk meg, mielőtt hazaindulunk, hiszen hosszú út vezetett Viskre. Mivel útközben egyetlen, számunkra jó éttermet sem tudtunk, így az ellenkező irányba indultunk, Rahóra. Úgy gondoltuk, egy jó ebéd mellett megmelegszünk egy kicsit, mert bizony csontunkig rágta magát a párás, nyirkos hideg.
Megfordultunk az állomás épülete előtt, majd rövidesen rákanyarodtunk a főútra. Óvatosan haladtam, mert tudtam, hogy mindjárt azon a patakocskán átvezető hídhoz érünk, aminek mormolását olyan tisztán hallottuk nemrégen. Az óvatosság annak a ténynek szólt, hogy a hídon átvezető főút aszfaltozása olyan lyukacsos, mint az ementáli sajt. Ebben az esős időben pedig a sáros lé megáll a gödrökben, és csak emlékezetből találgat az ember, hol, merre is lehetett kevesebb, de legalább nem olyan nagyon mély kátyú, ahol a kocsi felakadhat. Arra gondolni sem mertem, hogy mindegyiket sikerülne kikerülnöm, hiszen az még verőfényes, száraz időben is lehetetlen, olyan sűrűségben és közelségben vannak egymáshoz. Lehetetlen feladat egy személyautó számára, hogy legalább az egyik kerék bele ne huppanna egybe! Az igazi meglepetés, szerencsére, mégsem egy hatalmas kráter képében érkezett, de lelkünkre gyakorolt hatása nem maradt el a tengelytörésétől: a korábban mintegy két-három méterrel a híd alatt a Tisza felé bukdácsoló patakocska helyén egy zúgó folyót találtunk, ami már-már a híd alját nyaldosta! A döbbenetes látvány arra késztetett, hogy megálljak, pedig a tudatom mélyén ott lapult a gondolat, miszerint a lehető legostobább dolgot cselekszem. De nem tudtam ellenállni a látványnak. Mivel tudtam, hogy ebben az időben még a rend bősz őrei is a távoli „korcsmában” múlatják az időt (jövetben láttuk az autójukat előtte), nem tartottam attól, hogy akár a forgalom folyamatos haladását, akár egy vaskos pénzbüntetést kockáztatnék ezzel a tettemmel. Annál is inkább nehéz lett volna a forgalmat akadályozni, mert a híd, hasonlóan az utakhoz, olyan széles volt, hogy egyszerre három Kamaz is elfért volna egymás mellett úgy, hogy a széleken még egy-egy erősen kapatos biciklisnek is jutott volna hely.
Amint kinyitottam az ajtót, vészjósló, fenyegető morgással fogadott a korábban kicsiny patakocskám, amint már sáros folyóvá duzzadva rohant. Kiszálltam az autóból, és éreztem a lábam alatt a híd remegő félelmét. Láttam, mint kisebb-nagyobb ágdarabok száguldanak el alattam, búcsút integetve a felhősapkában ácsorgó hegyeknek.
– Hát, Barátom, én már itt élek bő harminc éve, de én még ilyet nem láttam! – szólalt meg mellettem Valentin. – Ha ez ilyen, milyen lehet a Tiszácska, amibe az ilyesfajta „patakocskák” tucatszám csörgedeznek bele?
– Induljunk, és hamarosan kiderül! – javasoltam, s a látványtól, vagy talán csak a hidegtől kicsit megborzongva beszálltam a kocsiba.
Mikor már mögöttünk maradt a város, és a főút újból a Tisza mellé tekeredett, a kátyúkerülgetés közben döbbenten szemléltem, hogy a korábban több méter magas part alig pár centisre zsugorodott, sőt, néhol a víz meg-megnyalta az aszfaltot is, mintha az ízére lett volna kíváncsi. – Csak meg ne tessen neki, mire visszafelé jövünk, mert akkor komoly bajban leszünk! – futott át a gondolat az agyamon, de nem szóltam. Valentint is hasonló gondolatok foglalkoztatták, csak ő ki is mondta:
– Még az lenne a csúnya, ha kiszaladna a Tiszácska amott a kanyarban, ahol már néhányszor megtette, mert akkor itt ragadnánk, és ki tudja, mikor vitethetnénk haza az autót, mert ilyenkor nem sok szokott maradni az útból. – Hogy mennyire igaza volt, azt talán saját maga sem gondolta volna! Szerencsére azonban nem teljesen úgy történt a dolog, ahogyan jövendölte!
Alig fél óra telt el a hídon történtektől, és már az étteremben ültünk, és jóleső érzéssel hagytuk, hogy a paprikás vodkából áradó kellemes, meleg bizsergés a nyelőcsövünktől indulva szétáradjon egész bensőnkben, mintegy megszárogatva átázott tagjainkat. Mert hiába volt az autó száraz, meleg biztonsága, mihelyt elhagytuk azt, azonnal ránk támadt a nyirkos hideg, és percek alatt eljutott minden porcikánkba.
Amikor beléptünk a dohányfüsttől nehéz levegőjű étterembe, az ajtóval szemben mindjárt egy hatalmas süteményes hűtő terpeszkedett elénk, aminek egy kopottas bársonyú bordó pult támaszkodott, amit már szemmel látható módon megviselt a fölötte elszállt kor; még a szocializmusból maradhatott itt valami csoda folytán. Ennek ellenére vitézül tartott egy szintén matuzsálem korú presszógépet. Olyat, amilyenről még egészen kicsi gyermekkoromból voltak halvány emlékeim.
Fekete szoknyás, fehér blúzos fiatal teremtés perdült elénk mosolyogva; szemrevaló, gusztusos teremtménye a Jóistennek. Kellemes hangon tudakolta, ennénk-e valamit, és kívánunk-e inkább privát kabinban helyet foglalni, mint itt, a nyüzsgő, mindenféle népekkel teli nagyteremben. Az első benyomást azonnal követte egy olyan érzés, mintha ágyékon rúgtak volna! Beszéd közben előkerültek – mint később megtudtam a nevét – Mariska fogai, és összhatásában ez olyan volt számomra, mint amikor egy tányér, aranyló húslevesben evickél egy csótány. Nem az aranyfogakkal volt nekem a bajom, én elfogadom más kultúrák szokásait. Sokkal inkább a még nem aranyló rágószervek színe és állapota árulkodott arról, hogy bizony ezek a fogak, vélhetően születésük óta nem találkoztak sem fogkefével, sem fogpasztával! Valentinnel nagyon egy srófra járt az agyunk, mert azonnal azt mondta, természetesen magyarul, bízva abban, hogy itt már senki nem értheti a nyelvet:
– Legközelebb fogadott kocsival jövünk, és meglásd, az ötödik vodka után már észre sem fogod venni ezeket! – Mindehhez olyan ártatlan képet vágott, mintha éppen azt tudakolta volna, nekem mi a döntésem a jövendő ebéd elköltésének helyéről, azonban látszott rajta, hogy ő is alig bírja visszatartani a kacagását. No, a lecke nekem is fel volt adva, mert mégsem illik köszönés gyanánt képen röhögni a pincérnőt egy ártatlan kérdésre adott válasz helyett, vagy közben!
Persze a privát kabinetet választottuk. Bár az árakban nem volt különbség, az extra bánásmódot a borravalóban szokták meghálálni a vendégek. Így aztán, amikor döntésünket közöltük, Mariska szélesen elmosolyodott. Mondtam is, hogy ne felejtsük el megkérni legközelebb, hogy ne nevessen, mert minden mosoly mínusz tíz százalék a jattból! A nagyteremnél nem különb levegőjű, súlyos, vörös függönnyel elválasztott, apró bokszocskákra osztott résznek több előnye is volt. Először is nem bámulják éhes tekintetek, mit is hoz a pincér a tányérodon, és nem akarják kitalálni belőle a pénztárcád vastagságát; ezt kitalálják abból, hogy a „privát kabinetben” foglalsz helyet, másodszor nem vonzod a kéregetők hadát, mert oda nekik tilos belépni. (Egyszer kiszámoltam, hogy ha egy ebéd alatt minden kéregetőnek csak 25 Kopejkát adok – egy pénzérme éppúgy, mint a negyeddolláros –, akkor is elköltök rájuk egy komplett ebéd árát.) Ez ugyanis kiváltságos hely, ahova csak hivatalnokok, magasabb rangú vámosok, sokcsillagos rendőrök térhetnek be. Máig sem sikerült rájönnöm, mivel érdemeltük ki a kegyet, hogy oda invitált minket Mariska, de még Valentint is szemlátomást meglepte a dolog! Később arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy talán az idegen beszéd volt, ami arra sarkallta érdekes fogú pincérnőnket, hogy elrejtsen minket a lehangoló Ukrán valóságtól. A kiszolgálás figyelmes volt, az étel nagyon ízletes. (Ennek ellenére nem mertem volna látogatást tenni a konyhában!) Teli gyomorral, átmelegedve már könnyebben viseltük a nem kis pénzügyi veszteséget is. Jóllakottan nem is tűntek annyira sötétnek a felhők, és a kedvünk is kezdett visszatérni. Újra kezdtük tervezni a következő időszakot, és kifundáltuk, hogyan kompenzáljuk az elszenvedett vesztességet úgy, hogy senkit ne érjen kár, de mi is a pénzünkhöz, illetve a fánkhoz jussunk. Akkor persze még nem sejtettük, hogy a teherautónyi fa elvesztése csak a nyitánya volt a későbbi, még sötétebb időszaknak! Mivel akkor úgy tűnt, hogy megleltük a legjobb megoldást, könnyű szívvel és vidáman vágtunk neki a Viskre visszavezető útnak. Közel száz kilométer, majdnem két órányi autókázás állt előttünk. Nagybocskóig szintén a hegyek ölelésében kanyarogtunk, végig a Tisza partján. Valentin időről időre megszólalt: – Ez sem volt itt korábban! Meg ez sem! – Csodálkozása a melltettünk kétfelől húzódó hegyoldalakból előtörő forrásoknak szólt, amik fehéren, sugárban, méterekre spricceltek elő. Olyan volt, mintha a hegyek sírnának! Ilyet bizony én sem láttam sem az előtt, sem pedig az óta, sem ott, sem máshol! Több helyen már látszott, hogy a sekély-gyökerű fák már alig bírnak kapaszkodni az átázott, szinte alig talajon, s csak a Jóisten a tudója, mikor dőlnek el, megadva magukat a sorsuknak, s kelnek hosszabb-rövidebb útra a folyó hátán az ismeretlen felé. Ahogy a Tiszára néztem, az volt az érzésem, hogy szemmel láthatólag tovább emelkedett a vízszint, pedig alig három órája jártunk erre utoljára. De nem csupán én láttam így, mert barátom is tanácsolta, hogy csapjak a lóerők közé, mielőtt nagy bajnak leszünk részesei.
Engem sem nagyon kellett biztatni, a lehetőségekhez mérten mindent megtettem, és már korántsem annyira óvatosan kerülgettem a kátyúkat; néhány esetben, amikor emlékeztem, hogy nem annyira problémás, nem is fordítottam gondot a kihagyására, fontosabb volt a gyorsaság, minthogy a rugókra, szilentekre és a lengéscsillapítókra ügyeljek. Nagybocskót elhagyva jelentősen javult az út állapota, ugyanakkor messzebb is kerültünk a folyótól. Ezek külön-külön is jótékony hatással voltak hangulatunkra, együtt meg aztán egyenesen szárnyakat adtak! Amint kikerültünk a hegyek öleléséből, a sötétbe hajló délután is jelentősen világosabb lett. Széles, sima úton haladhattunk, hát nyomtam a pedált, olyan iramra sarkallva az autót, amennyire csak biztonságosan lehetett menni a szakadó esőben. Tudtuk, éreztük, hogy most nagyon kell sietni, mert a várható dolgoknak a fele sem tréfa! Visk, ahova igyekeztünk, a Tisza túloldalán terül el, tehát nekünk még át is kell kelni a hídon a városka előtt, ami akár lehetetlen feladattá is válhat. Mivel az esőben szinte teremtett lelket sem lehetett látni (igen, csak mi voltunk olyan őrültek, hogy ilyenkor is útnak váltottunk), még a lakott területeken belül sem nagyon csökkentettem az iramot. Persze, amikor vasúti átjáróhoz értünk, azért megtaláltam a cammogó üzemmódot, mert azon egy magyarországi tempójú áthaladás biztosan súlyos károkat okozott volna a kocsiban!
– Nálunk le kell lassítani 30-40 km/órás sebességre a vasúti átjáró előtt, és csak annyival szabad keresztülhajtani rajta, nálatok meg az lehetne a büntetés, hogy annyival kell átmenni! – hecceltem barátomat nem is egyszer. Aki még sosem járt Ukrajnában, vagy Erdélyben, az nem ismerheti a több centis szintkülönbségét az út, és a sínek közötti részeknek, a helyenként majd arasznyi távolságot a sín és a hevenyészetten kialakított útszerűség között. Saját, keserű tapasztalat tanította meg velem a helyes áthaladási sebességet. Még egészen kezdő ukrajnai utazó koromban egyik éjjel fáradtan loholtam szállásomra egy eladdig ismeretlen útszakaszon, és a semmiből előtűnő vasúti kereszteződésen sikerült átrobognom jó százas tempóval. Ennek következménye egy első rugó törése, és desszertnek egy jobb első defekt lett. Azóta tudom mekkora élmény a vaksötét éjszakában kereket cserélni!
Csendben és gyorsan haladtunk, a kocsiban kitapintható volt a feszültség. Én jobbára azon izgultam, hogy megússzuk az utat gyorshajtásos büntetés nélkül, Valentin pedig nem mondta el mindazt, amit a korábbi árvizek tapasztalatából már tudott. Visk, a Huszt – Rahó úttól kissé kijjebb esik, ha Rahótól érkezünk, Bustyaháza után balra kell elkanyarodni. Mint említettem, a Tisza túlpartján terül el, ezért még egy hídon is át kell kelni. A híd pedig a magas gátak tetejét köti össze, s mivel a gát innenső oldalán is árterület van, hát az út szintén egy töltésen fut odáig. Amit barátom nekem akkor még nem mondott el, az volt, hogy a védművet a főút felől alacsonyabbra építették a városka megvédése érdekében; ha valahol el kell engedni a vizet, hogy ne öntse el teljesen Husztot, akkor itt át szokták vágni a gátat, valamint a Visket a főúttal összekötő, hídra vezető utat. Ha ez megtörténik, akkor a város csak igen nagy kerülővel, egészen Husztig lemenve, és az ottani hídon átkelve visszafelé újra 18 km-t megtéve közelíthető csak meg. Ami a nagyobb baj, hogy ilyenkor már az alsó híd sem biztos, hogy járható. Így érthető tehát, ha megkockáztattam Técsőn a tanácsháza előtti gyors és rövid útszakasz megtételét a „Minden jármű forgalma mindkét irányból tilos!” tábla ellenére is. Nem vállaltam be az elkerülő szakaszt a gidres-gödrös macskaköves útjával, amit rossz nyelvek szerint még Trianon előtt mi építettünk. (Amilyen állapotban volt, én még azt is elhittem volna, hogy az utolsó karbantartást is valamikor akkora tehető!) Talán az esőnek, talán a szerencsének, talán mindkettőnek köszönhetően, háborítatlanul vágtathattam keresztül a főtéren.
Még negyed óra. – sóhajtott Valentin
Amint elhagytuk a járásközpontot, kizúzattam a motort, és ötödiket kapcsoltam. Mivel tudtam, hogy innentől Bustyaházáig majdnem tökéletes útszakasz következik, egészen százhúszig fokoztam a tempót az erős szürkületben. A kanyar után a Tisza medre ismét közelebb kanyargózott az úthoz, alig száz méterre volt tőlünk. A reflektor fényében valami furcsa volt előttünk az úton, ezért erőteljesen lassítottam. Amikor odaértünk, akkor láttuk, hogy az úton keresztben folyik át a folyó a túloldalon levő mezőre. Visszatettem két fokozatot, és a pár centis vízben óvatosan, de mégis lehetőleg gyorsan próbáltam haladni. Nehéz volt megtalálni azt a tempót, amikor még nem úsztunk fel, és lehetett menni is.
– Meglásd, itt még nagy baj lesz! Csak érjünk haza! – mondta barátom.
– Ott mennyivel biztonságosabb? – kérdeztem rezignáltan.
– Először is, majdnem két kilométerre vagyunk a Tiszától, másodszor pedig a város egyik legmagasabb pontján van a házunk, harmadszor pedig, mint ezt Te is tudod, közel három méter magasan van a lakótér a földfelszíntől. Ha el is érne hozzánk a víz, akkor sem tudna nagy károkat okozni, mert a konyhában és a szuterénban nincs semmi, amiért kár lenne. A tyúkokat és a malackát anyám majd felviszi a melléképületben a padra (padlás), mi meg jó helyen leszünk ott, ahol leszünk! Ha meg viszi a kocsidat a víz, majd készítünk róla fényképet, hogy a határon be tudd mutatni, miért nincs visszafelé autód! – de az utolsó mondatot már nevetve mondta. Én semmi vicceset nem találtam benne!
Mire a diskurzusban elértünk eddig, a vízátfolyásos szakasznak is vége lett, így ismét gyorsíthattam, és Bustyaházán is majdnem százzal rohantunk át. Kis híján el is tévesztettem a lekanyarodást közvetlen Bustino végén, ahol a bekötőútra kellett ráfordulni; erőteljes fékezésre volt szükség. Itt azonban már nagyon óvatosan haladtam, mert az éppen megélénkülő esőben, és az időközben beállt teljes sötétségben már csak a lámpáim által bevilágított keskeny sáv volt látható a szélvédőn keresztül, így nem voltam pontosan tisztában azzal, mi is van a fénycsóván túl. Az óvatosságom nem volt felesleges. Nagyjából az út felét tehettük meg, amikor katonai teherautót pillantottam meg jobbra előttünk, kissé lehúzódva. Természetesen mindenféle világítás nélkül állt az úton. Közeledtünkre kicsit megnyílt a teherkocsi ajtaja, és egy katona dugta ki a fejét. Fehér rohamsisak volt a rajta, így legalább azt jól lehetett látni. Én már lélekben felkészültem arra, hogy visszafordítanak, de csak alaposan megnézett minket, és intett, hogy mehetünk.
– Éjjel át fogják robbantani az utat, és kinyitják a dámbát (gát) is! – mondta Valentin. – Ez egészen biztos! Látod ott a híd előtt a katonákat? Biztosan állnak a híd túloldalán is. Ha a Tiszácska elér egy bizonyos magasságot, akkor azonnal utat nyitna neki a földek felé, hogy ne bántson minket!
Elhaladtunk a katonák mellett. Barátom letekerte az ablakot, és mondta, hogy itt lakunk, nem csak átutazók vagyunk. A katona intett, és nekivágtunk a hídon való átbukdácsolásnak. Sokfelé jártam már hídon, de Ukrajnában a hidak zömmel éppen olyanok, mint a vasúti átkelőhelyek; lépésben lehet rajtuk haladni, annyira gidres-gödrösek.
– Miért ennyire kátyúsak nálatok a hidak? – kérdeztem kissé bosszankodva. Barátommal sok dologban hasonlítottunk egymásra, így abban is, hogy rezzenéstelen arccal tudtunk teljesen blőd dolgokat mondani. Ezért aztán aki nem ismert minket erről az oldalunkról, azt nagyon komolyan meg tudtuk vezetni, és miközben a károsult egyik ámulatból a másikba esett, minket majd szétvetett belül a kacagás! Naná, hogy most sem tagadta meg önmagát!
– Azért, hogy kevesebb legyen a baleset a hídon, mert azzal nem csak az ember és a jármű sérül, hanem a híd szerkezet is. – felelte komolyan, de én érezni véltem a hangjában azt az enyhe remegést, ami a zelfojtott kacagásából fakadt. Nem először, és nem is utoljára csodáltam meg ezeknek az embereknek azt a képességét, hogy szégyenüket képesek így kinevetni. Talán így könnyebben dolgozzák fel mindazt a sok keservet, amivel szembe kell nézniük nap, mint nap.
Én is letekertem a saját ablakomat: hallani akartam a Tiszát, ha a sötét miatt látni már nem sikerült, de éreztem az erejét. Bizonytalan, émelygő érzés vett erőt rajtam. Éreztem, ahogy a híd reszket, ringatózik az erős áramlásban; kicsit olyan érzés volt, mint amit földrengéskor érez az ember. Amit a nyitott ablakon keresztül hallottam, félelemmel, borzongással töltött el. A folyó erős, mély morgása, a csattogás, ahogy a hullámok nekicsapódtak a vasszerkezetnek, és a fém halk nyöszörgését, amik alig hallható sóhajként szálltak a szegecsek, az illesztések felől. A Tisza a normális vízszint felett jó hat-nyolc méterrel rohant.
Mindeközben kikecmeregtünk az utolsó kátyúból, gyorsítottam. Búcsút intettünk az ez oldali katonának is, és már megkönnyebbülve haladtunk tovább a városka főutcáján, melyet a kétoldalt levő házak ablakaiból csillogó fények gyöngysora szegélyezett. Az utcán emberek jöttek, mentek. Volt, aki a folyó felé indult, más onnan jött vissza, megint mások kisebb csoportokba verődve tanakodtak és latolgatták az elkövetkező éjszaka várható eseményeit. Nem először élnek át hasonlót, hát nem látszott rajtuk semmi ijedtség, csak némi izgalom. Az impozáns, parkos főtérre egy kis patak hídján keresztül lehetett eljutni. Természetesen itt is meg kellett állnunk némi terepszemlére. A patakocska állapotából lehet következtetni a várható helyzetre, mondta Valentin. Nekem persze semmilyen konklúziót sem sikerült levonnom a látottakból! De neki valamit mégiscsak sikerült kiolvasni a zavaros, gyorsan folyó vízből, mert felém fordult, és azt mondta:
– Hát ez nem gyenge! – kommentálta a látottakat – Lehet, hogy holnap nem megyünk sehova!
– Majd meglátjuk! – válaszoltam bizakodva, hiszen a rahói határozatunk szerint másnap ismét fel kellett volna mennünk Bocskóra. De barátom leintett:
– Ezt Te nem ismerheted! Ha itt vannak a katonák, éjjel át fogják vágni a gátakat, és elrobbantják az utat, kiengedik vizet. Az lehet, hogy még a főútra is kifolyik, akkor pedig lezárják, és autókáztunk egy nagyot. Már ha átjutunk Veléténél, amit előbb szoktak lezárni, mint ezt a hidat! Higgy nekem, három napig itthon fogunk hemperegni! Remélem Andi – Valentin felesége – gondoskodott kenyérről, mert az is nehéz ügy lehet! Tudod Visk domborzata olyan, hogy mint egy kis sziget, ki fogunk emelkedni a körülöttünk kialakuló tengerből. Én már átéltem ezt néhányszor.
A hír hallatára kicsit elkókadtam. Biztosan tudtam, hogy barátomnak igaza van, és ez lehangolt. Szótlanul folytattuk utunkat, s alig néhány perc múlva már meg is álltunk a ház előtt. Andrea azonnal elénk szaladt.
– Odaállj a kocsival arra a murva kupacra! – rendelkezett szokásától eltérően ellentmondást nem tűrően. Biztosan nagyon bambán nézhettem rá, mert elnevette magát, és hozzátette:
– Délután a szomszéddal ezért lapátoltuk össze. – Engem valami homályos balsejtelem kerített hatalmába, de sok időm nem volt tépelődni, mert az asszony már sorolta is a napi híreket, amikből kimaradtunk. – Veléténél kint van a Tisza, a kishidat elmosta, Huszt egész alsó része vízben van, a vasútállomás is, hol rakodni szoktatok. Remélem, amit a Tisza elvitt fát, nem a tiétek volt, mert akkor nem kell vámoltatni, már biztosan a határnál jár! Anyukáddal, Válik, már azt hittük, haza sem fogtok tudni jönni! A tyúkokat és a malacokat felettük a padra. Hosszú éjszakánk lesz!
Mikor mi is szóhoz jutottunk, elmeséltük a mi napi történeteinket, valamint az úti tapasztalásokat, egymás szájából kapkodva ki a szavakat. Mire belefáradtunk a mesélésbe, már az asztalon volt a vacsora is. Az asszonyi gondoskodás már délután színültig töltötte a hűtőszekrényt felvágottakkal, vajjal, tejjel, és a kamrában is egymás mellett sorakoztak a lisztek, a rizs, a kenyerek szépen becsomagolva, s mint utóbb kiderült, még a fagyasztóban is volt három darab a későbbi időkre gondolva.
– Mire készültök Jóasszonyok? Tán csak nem a világvége érkezik hamarosan? – álmélkodott barátom.
– A Jóisten se tudja, mi lesz itt fiam, én még ilyen vizet nem láttam életemben! Nagy baj jöhet, ha ma még a villanyt sem kapcsolták le!– felelte Irénke, Valentin anyukája. Ezen kicsit elcsodálkoztunk mi is, és valahol igazat adtunk az idős asszonynak. Abban az időben bizony ott az volt a módi, hogy este nem egészen fél héttől kilenc óráig kikapcsolták az áramot minden nap. Össze is néztünk Valentinnal, s én láttam rajta, hogy a túlzott aggodalom miatt legszívesebben valami gorombaságot mondott volna, de inkább lenyelte egy falat kenyérrel. Hogy ebben mekkora szerepe volt a bekapcsolt villanynak, nem tudom, de sem az árvíz előtt, se utána még néhány évig nem volt arra példa, hogy este és reggel ne vették volna el pár órára az áramot.
Valahogy nem volt kedvünk mégsem tv-t nézni. Megfürödtünk, és igencsak hamar elnyomott az álom, legalábbis engem.
Reggel első dolgom volt nekiszaladni az ablaknak, hogy lássam, vízben áll-e már az autóm, vagy szépen csendesen elvonul az árvíz, és fölösleges volt az a hatalmas felhajtás, amit nem is igazán nem értettem. Azt örömmel konstatáltam, hogy az eső alig csöpög, és mintha a felhők is vékonyabbak lennének, mint korábban voltak. Ahogy balra tekintettem, úgy érzetem, hogy a Kárpátok lába is kijjebb lóg a felhőtakaró alól, mint tegnap, vagy annak előtte.
A konyha felől kellemes kávé illat lengett be a rendelkezésemre bocsátott szobába; éppen akkor főtt le frissen, még hallottam a kávéfőző utolsó kottyanásait. Mire magamra kapkodtam a ruhámat és kimentem a konyhába, Valentin már kiporciózta a feketét. Tegnapi balsejtelmeim java részét felszívta az éjszaka, a maradék pedig, a most látottakkal kezdett foszladozni; csupán egy egészen picike „ha” képében maradt némi kétely.
– Ha nem lesz magasabb a Tisza, mint tegnap, átmegyünk Husztra Ivánkuhoz. Szerintem Veléte járható. Ha ma meg is áll az eső, akkor sem igazán tudunk kimozdulni, mert kell pár nap, mire a természet is megnyugszik, kiürülnek a hegyek gyomrában feltelt vízmedencék. Bármilyen szép is lenne, azért nem múlt még el ám a veszély! – Mondta Valentin.
Hogy mennyire nem múlt el, az akkor kezdett csak körvonalazódni előttem, amikor a felső híd, ahol tegnap bejöttünk, lábánál sokadiknak álltam meg az autóval. Válik mondta, hogy az éjjel elrobbantották az utat, ő hallotta, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy megnézzük a folyó állapotát. Azon csodálkoztam, én hogyhogy nem hallottam semmit, pedig két helyen is robbantottak. Ezáltal a híd túloldalán a szántó helyén egy hatalmas tavat láttam, amiből csak a fák koronája, és az út menti fák törzse látszott ki. A híd felhajtóját a helyi rendőrök és a tegnap megismert katonák vigyázták. Szerintem teljesen fölöslegesen, hiszen ép elméjű embernek eszébe nem jutott volna átmenni, már csak azért sem, mert a főútra úgysem lehetett volna kijutni. Ráadásul még a Tisza hullámai is időnként fel-felcsaptak a híd peremén futó járdára, s majd’ teljesen át is folytak rajta. A látvány annyira megbabonázott, hogy percekig mozdulni sem tudtam, csak bámultam az elém táruló látványt. Ilyen közelről még nem láttam árvizet, kicsi gyermekkorom óta, amikor a Clark Ádám téren néztem, hogyan hömpölyög a Duna alig fél méterrel a mellvéd teteje alatt. Sokan voltak körülöttem, mindenkinek volt valami aktuális híre, de hosszú időbe telt, mire eljutottak tudatomig a mondatok:
– Técsőn már kint van a Tisza, a fél várost mossa a víz, az előbb hallottam a katonák rádiójában!
– Ökörmezőnél a megvadult a patak úgy elmosott mindent, hogy csak szigetek vannak! Többen meg is haltak! Helikopterekkel mentek menteni a katonák.
Innen is, onnan is elképesztőnél elképesztőbb hírek szálltak. Ekkor úgy éreztem, hogy most kell indulnunk. Már tudtam, hogy ma nem megyünk sehova, s azon gondolkodtam, hogy majd visszasétálunk, de most csak fölöslegesen ácsorgunk itt. Amit kellett, azt már tudtuk. Ekkor jött a legelképesztőbb hír, amit akkor komplett badarságnak tartottam:
– Huszton a nagyhíd leesett, elmosta a Rika, nem lehet átmenni rajta! – kicsit úgy éreztem, mintha mindenki nagyobbat akart volna mondani, mint az előző ember.
– Menjünk haza, mondjuk el az igazságot az asszonyoknak, mert ha a főtéri híradót hallgatják a boltnál, akkor mi már talán meg is haltunk! – kuncogott Valentin. Beszálltunk az autóba, megfordultam az úton, és elindultam vissza a házhoz. Furdalt a kíváncsiság, hát arra gondoltam, hogy eszünk pár falatot, aztán utánajárunk annak, mi az igazság Veléténél.
Az út egy hosszú, lejtős, szinte derékszögű kanyarban fordul rá a piactérre, aminek folytatásában kell továbbmennünk, át a kis hídon. Azonban amint közeledtem a kanyar felé, egyre több ember jött, ki csak sietve, ki futva, de kiabálva, hadonászva velünk szemben. A lelkünk mélyén tudtuk, hogy arrafelé valami történt, nem azért integetnek, mert ismernek minket. Amint be lehetett látni az ívet, már tudtuk, mi okozza a riadalmat! Magam is azonnal, szinte két lábbal tapostam a fékre. Előttem már négy-öt autó állt, miközben bal felől két ház között a kerítésén keresztül, mintegy 50-60 méter hosszban rohant kifelé a sáros víz, átbukva a beton lábazatokon, felszaggatva, görgetve maga előtt az amúgy sem tükörsima aszfaltot. Döbbenten néztünk össze, és Valentin szeméből is sütött a tanácstalanság, de magam sem tudtam, mitévő legyek. Abban biztos voltam, hogy itt nem vagyunk jó helyen! Valahogy át kell jutnunk a túloldalra! Nem csupán azért, mert ott van a ház, hanem azért is, mert arrafelé vezet ki az egyetlen járható út a Viskről! Ha odáig el tudunk vergődni, nagy baj már nem lehet, mert Saján már nincs messze, és ott a hegyen csak eltáborozgatunk valahogy, ha minden kötél szakad is!
Úgy látszik, az első kocsi, egy 105-ös Lada sofőrje is hasonlóan érzett, mert nekiindult az egyre szélesedő és mélyülő, vágtató áradatnak. Kétségünk nem volt felőle ugyanis, hogy valahol a falu fölött nem bírta a gát, és átszakadt. Tudtam, hogy most kell cselekedni, mert minden másodperc késedelemmel rohamosan távolodunk az átjutás lehetőségétől. Az elöl haladó Ladára szegeztem a tekintetemet, és hirtelen gázadással kivágtam a habozgatók sorából, és mindenkit megelőzve a vízbe hajtottam a kocsit. Azt néztem, hogy az előttem levő mennyire stabilan tudja tartani magát és az irányt. Bár nagyon más autónk volt, a súlya, a meghajtás módja megegyezett, talán még a hasmagasság is közel azonos volt. A bő egy tonnás kocsimnak alig valamivel a küszöbe alatt hömpölygött az ár. Tudtam, hogy ha hirtelen meg nem nő a víz magassága, vagy nem erősödik fel a sodrása, át kell jutnunk a túlpart magas menedékébe! A gumik jók, a motor jó, csak arra kellett nagyon figyelnem, hogy a vizet ne csapjuk fel a karburátorba, mert akkor igen nagy bajban leszünk! A szemem sarkából láttam, ahogy az emberek kezüket az arcuk elé kapva figyelik küzdelmünket az árral, miközben maguk is alig bukdácsolnak a sípcsontig érő sáros áradatban. Láttam, hogy erősebben kell balra tartanom, mert az előttem levő veszélyes közelségbe sodródott az út legmélyebb pontja alatti patak medréhez; oda igyekezett a Tisza is. Valentinnek nem kellett mondanom semmit. Letekerte az ablakot maga mellett, és kikapcsolta mindkettőnk biztonsági övét, amiből én elég körülményesen tudtam kibújni: rágörcsölt a kezem a kormányra. Nem csoda, hiszen láttam, amint a gőz felcsap az öreg Mazda motorház teteje alól, és sűrű párát húzunk magunk mögött is. A víz már elérte a kipufogó rendszert, és a forró vason elpárolog. Hirtelen az is eszembe jutott, hogy akár el is törhet az öntvény a hirtelen hőmérséklet változástól, azonban egyből kiegyeztem ezzel a lehetőséggel, amennyiben ez az ára annak, hogy biztosan eljussunk a túlpart menedékébe! Alig tudtam erőszakkal visszatartani a lábamat, hogy ne nyomja tövig a gázpedált, ami a biztos pusztulásba repített volna bennünket, csónakká változtatva a szinte már-már a vízen lebegő autót. Az igazi probléma ott volt, hogy a hátsó, hajtott kerekek fölött nem volt súly, és már éreztem, vagy csak érezni véltem, amint a kocsi hátulja kezd sodródni az árral. Görcsösen kapaszkodtam jobb kezemmel a kormányba, miközben ballal kicsit megnyitottam az ajtót. Láttam, amint a patak korlátja lassan, de biztosan halad Valentin mellett. Mindeközben a nyitott ajtó alatt elkezdett bugyogni befelé a víz. A fenét se érdekelte, hiszen így plusz súlyhoz juthattunk, ami a kocsi stabilitásának határozottan jót tett. Válik is követte példámat az ajtóval, így elég gyorsan megteltünk küszöbig vízzel. Remegett a lábam, de tudtam, hogy át kell érnünk! Muszáj! A motor fordulatszáma emelkedni kezdett, a motorhang magasabb lett. Ez azt jelentette, hogy minden erőlködésem ellenére is csökkent a tapadás, és ha nem történik valami csoda, akkor el fogunk sodródni. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy nem hagy cserben a száz lóerő, és saját tudásom. A túlparton álló emberek egyre inkább úgy integettek, ahogyan a pesti rendőr szokott a Bajcsy-Andrássy kereszteződésben, amikor nem elégedett a forgalom tempójával, de azt is láttam, a Lada már szinte teljesen kint van a vízből a szó szoros értelmében is! Láttam, hogy a patak korlátjának a közepénél tartunk, s tudtam, itt a legmélyebb. Ha már csak két-három métert sikerül megtennünk, átértünk. Még egy kis libegés volt, aztán hallottam, hogy mélyül a motorhang, esik a fordulatszám. „Tapadunk!” Villant át agyamon a boldogság. Ebben a pillanatban megszűnt az önkontroll, és a padlóba nyomtam a pedált. Szerencsére az öreg autóm bölcsebb volt nálam, és csak lassabban reagált a parancsra, így már biztosan állt a kerekein, mikor orrával elkezdte feltúrni a vizet, és egyre gyorsabban közeledett a biztonságot jelentő magaslat felé. Mikor végre kigázoltunk az egyre növekvő áradásból, az emberek hangosan megtapsoltak és éljeneztek minket is. A Lada közben valamerre eltűnt, nem is emlékszem mikor és merre. Majd 100 m-t is megtettünk már a szárazon, mire görcsbe merevedett tagjaim képesek voltak szándékomnak engedelmeskedve megállítani az autót, és végre ki tudtunk szállni a kocsiban bokáig érő vízből.
Ismerősök és sosem látott emberek szaladtak oda hozzánk. Volt, aki dicsérte bátorságunkat, volt, aki egyenesen őrültnek titulált. Csak a Lada és mi jöttünk át az áradásban. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, folyvást ölelgettek, veregették a vállunkat, s mi remegő lábakkal botorkáltunk a kocsi hátuljáig, ahol a csomagtér tetőre támaszkodva reszkető kézzel szívtuk a cigarettánkat, miközben néztük, hogyan emelkedik percről percre a vízszint több méteresre a régi-új patakmederben, miközben ólajtót, visító disznót sodor magával az áradat.
A falu felett, a trafóháznál átszakadt a gát.
1999
