Hónapok óta motoszkált tudata mélyén a történet, amit meg akart írni, de valamiért mindig halogatta. Különös a történt amúgy, afféle történelmi lecke, felnőtteknek. Egy fagyos januári hétfő reggelen szokás szerint munkába igyekezett. Évtizedek óta egy irányban kerüli meg a lakótelepet a busz, és aki a másik irányba igyekszik, annak bizony nagy távolságot kell megtennie, hogy a városból kifelé tartó buszokat elérje. Így aztán Rózának is majd egy kilométert kell gyalogolni, ami a havas, jeges, csúszós járdákon sokszor nyaktörő mutatványnak bizonyul.
Aznap késve indult és futólépésben kellett mennie, ideje sem volt megnézni, hova lép, csak a jó szerencséjében bízhatott. Félúton eszébe jutott egy remek nyitómondat, de tudta, nem lehet megállni, hogy leírja, tovább sietett.
Kifulladva ért a megállóba, ahol a busznak még híre-hamva sem volt.
Előkapta hát a noteszét és gyorsan leírta a mondatot, meg a folytatást, egészen addig, míg a busz, néhány perc múltán megérkezett. Felszállt, kezében a notesszel és az egyetlen szabad helyre leült. Megérezve, hogy nézik, feltekintett és meglátta a szemközti ülésen a férfit, aki az éppen elkezdett novella egyik főszereplője volt. Meghökkent a véletlen egybeesés miatt, hisz a történet, ami ott belül birizgálta és megírásra késztette őt, több mint húsz esztendős. Évekig eszébe sem jutottak annak szereplői, látni meg kiváltképp nem látta egyiküket sem.
Azonnal megismerte a férfit, bár ennek jelét nem mutatta, amaz pedig átnézett rajta, mint a piszkos ablaküvegen, rezzenéstelen tekintettel.
Róza jelnek érezte ezt a találkozást, az írás és a valóság találkozását és most már bizonyosságot érzett, hogy a történetet meg kell írnia. A férfi néhány megálló után leszállt, ő pedig tovább írt, majd nap közben is folytatta és pár nap múltán próbálta összerakni az itt-ott, hevenyészve, cetlikre lejegyzett írást.
1992 nyarán rongyszőnyeget keresett egy piacon. Ott ismerte meg a fiatalasszonyt, akivel a vásárlás közben szóba elegyedett. Egzotikus szépsége, kidolgozott kezei magukra vonták az ember figyelmét. Cseréptálakat, falitányérokat meg korsókat is árult és különleges hímzésű szép terítőket, párnákat. Hónapokig visszajárt még hozzá, mindig volt számára valami apróság, olyan portéka, amit nem tudott otthagyni. Olcsón adott mindent és az áru eredeti, hamisítatlan népművészet volt. Mint elmesélte, a falujában készítették asszonyok, Erdélyben, ő meg itt eladta, s ezzel segítette az otthon maradottakat.
Később Róza meghívta magához, s a fiatalasszony – nevezzük Erzsébetnek –, elmesélte neki az élete történetét.
Ady szülőfalujából származott, ezzel tisztában volt, de különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki. Mint mesélte, gyönyörű, ízes tájszólásával, amit öröm volt hallgatni, ők cigányok. De ez náluk nem érdekes, senki se foglalkozik vele, hogy ki a cigány, meg ki a magyar. Egyformák az emberek és van sok olyan házasság, ahol az egyik magyar, a másik meg cigány.
Amúgy rendes, dolgos emberek. Ha valaki bajban van, annak a családját nem hagyják magára. Ami mindenkinek baj, az a szegénység, meg, hogy nincsen elegendő munka.
Így történt, hogy a nyolcvanas évek közepén a fiatalasszony családja elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ők áttelepülnek magyarba.
Róza jól emlékezett, hogy akkoriban tömeges volt az elvándorlás Romániából, többnyire még csak illegálisan. Sokan életüket kockára téve, folyókat átúszva, a zöldhatáron át érkeztek.
Erzsébetnek volt útlevele, amivel átjött és elfelejtett hazamenni.
Szinte azonnal kapott munkát és albérletet, sok segítőkész ember volt akkoriban az országban.
Otthon megbeszélték, hogy a gyerekeket a nagyszülőknél hagyva Erzsébet férje és öccse néhány hónap múltán a zöld határon át majd követi őt.
Teltek a hónapok és ők csak nem érkeztek meg. Erzsi egyre csak várt, hűségesen és tette félre keresetének nagy részét. Megtanulta a keveset is beosztani, ez nem okozott neki gondot.
Mikor volt ismerős, aki hazautazott, sikerült a családról híreket kapnia. Így tudta meg aztán, hónapok múltán, hogy a két férfi elindult, ahogy megbeszélték, de a román határőrök elfogták őket, rájuk lőttek. A férjét rettenetesen megverték, és börtönben van, nem tudni hol és mennyi időre ültették le. Neki nem ez volt az első tiltott határátlépési kísérlete.
A tizennyolcadik évét éppen csak betöltött fiút, Erzsi öccsét valamiért kevésbé bántották, ellenben besorozták katonának. Valahová, istentelen messzire, románok-lakta vidékre vitték, rosszabb volt az még a börtönnél is.
Mindez még a forradalom előtt történt, sok száz családnak volt része hasonló sorsban.
Majd két év telt el így, Erzsi rengeteget dolgozott, de egyre jobban érezte a társ, egy férfi hiányát. Végül engedett munkaadója ostromának és elfogadta a nős férfi közeledését. Persze ennek a híre a falujába is eljutott és az időközben kiszabadult férje megüzente neki, hogy ha sikerül utána jönnie, megöli a hűtlenségéért.
Erzsi félt, ismerve a férje rabiátus természetét, kétsége nem volt afelől, hogy a férfi ezt alkalomadtán meg is fogja tenni.
Nagyon hiányoztak neki a gyerekei, legyőzte a félelmét és hazautazott. Úgy gondolta, otthon a szülei meg a rokonai majd a védelmére kelnek, ha kell.
Otthon aztán nagy meglepetés érte: férje új asszonyt vitt a házhoz!
Az ő hűtlenségét nem bocsátotta meg, de már nem akarta bántani. Fátylat borítottak a múltra.
Erzsi visszajött Budapestre, és az egyik gyereket is magával hozta.
A forradalom után aztán már volt lehetőségük szabadon utazni, Erzsi férje, meg a másik két gyerek is átjött utánuk.
Hogy hova lett a másik asszony?
– Hát azt elzavarta, mert mi vagyunk egymásnak az igazi. – felelte kérdésemre Erzsi.
Párszor találkoztam még akkortájt velük. A férjének sikerült munkát kapnia, jó szakmája volt: kőműves, és még sok minden máshoz is értett, afféle ezermester volt.
Vettek olcsón egy kis telket, házat készültek rá építeni.
Utolsó találkozásukkor ajándékot kapott tőlük, egy hatalmas csergét. Róza évekig használta, előbb ágytakarónak, aztán, ahogy kopott, szőnyeg lett belőle. Költözései során vitte magával, aztán végül elmaradt tőle valahol. A családról azóta sem hallott.
Csak azon a ködös hétfő reggelen, a didergetős hidegben a külvárosi buszon pillantotta meg a férfit, aki őt nem ismerte meg.
