Sorskerék

Népszámlálás? – kérdezte a nyitott ajtóban álló idős hölgy. Jöjjön, kedves, nem bánom, válaszolok én mindenre. De van egy feltételem. Utána, ha mindennel végzett, visszajön hozzám, és én elmondom magának az életemet. Mostanában nagyon sokat gondolok a halálra. Töprengek az életemen, mi miért történt velem?
Szeretném, ha maradna utánam valami, tudja, az emlékezetem.
Megteszi, hogy visszajön és leírja, ha elmesélem magának az életem?

Ennek a kérésnek nem tudtam ellenállni. Néhány hét múltán becsengettem a lakásba és így lettem tudója, meg krónikása is egyben özvegy Balázs Andrásné történetének.
Balázs Andrásné született Hegedűs Erzsébet egy szép őszi napon vendégül látott engem, kávéval, süteménnyel kínált és belekezdett a mesélésbe.

1956 nyarán utat építettek minálunk a faluban. Makadámútnak mondták. Tudja, a mi falunk az amolyan zsákutca végén van, ahonnan nem vezet kifelé út, csak visszafelé. Addig csak földút volt, két oldalán eperfákkal. Mondták is mindig, hogy aki ősszel jön a faluba, az beleragad a sárba, tavaszig el nem megy onnan!
Egyszer aztán emberek jöttek, felvonultak mindenféle munkagépekkel és elkezdték csinálni az utat, meg az árkot. Nagy esemény volt ez, a gyerekek falkában követték őket, ajánlkoztak segíteni, vizet hordani pár forintért.
Én is megnéztem őket, az útépítő munkásokat, de inkább az ismeretlenségük vonzott, mert egészen mások voltak, mint a falunkbeli legények. Tizenhat éves nagylány voltam, az iskolát kijártam. A szüleim azt akarták, hogy menjek gyorsan férjhez, mint a nővéreim, de én még valahogy nem akartam a házasságot. Elvágyódtam valamiért a faluból.
Volt az útépítők között egy magas, vállas barna fiatalember, aki nagyon tetszett nekem. Nagy hőség volt, gyakran dolgoztak félmeztelenül, és amikor a bádog kannából vizet ivott, megfigyeltem, milyen szépen játszanak a lebarnult bőre alatt az izmai. Senkivel sem beszélhettem én erről, a pletykás barátnőimmel főleg nem, de valami bizsergést éreztem mindig a láttán és elöntött a melegség.
Valahogy beszélgetésbe elegyedtünk aztán egymással ezzel a legénnyel és én, a kis tapasztalatlan, egykettőre beleszerettem. Én is tetszhettem neki, mert aztán már minden nap találkoztunk, beszélgettünk munka után.
Könnyen levett a lábamról, szép szavakat tudott mondani, udvarolt nekem.
Úgy még férfi nem ért hozzám, még csak meg se csókolt addig senki sem. Egyik délután, amikor már végeztek a munkával, sétálni hívott a közeli erdőbe. Ölelt, csókolt ahol ért, simogatta a mellemet. Hogyan történhetett, már nem emlékszem, de aznap délután elvesztettem a szegény lányok egyetlen hozományát, a szüzességemet.

Piros volt az arcom, a nyakam az erős szakállától, pedig borotválkozott ő rendesen, elszakadt a szoknyám és véres lett az alsóneműm. Nem is igazán értettem, mit esznek ezen annyira a lányok, különösebben nem is éreztem jól közbe magamat. Alig mertem hazamenni, nehogy anyám leleplezzen, kitudódjék, mi történt velem.
Aztán még sokszor találkoztunk, örök szerelmet fogadtunk egymásnak.

Egy hónap múlva elkészültek az úttal és a munkások továbbmentek.
Én pedig észrevettem, hogy úgy maradtam: megesett lány lett belőlem.
Nem tudtam én semmit a szerelmemről, a címét sem írtam fel, a vezetéknevét se kérdeztem meg, csak annyit tudtam, hogy Jani.
Eljött az idő, amikor már nem lehetett titkolni az állapotomat és meg kellett vallanom apámnak, anyámnak, hogy mi történt velem. Apám rettenetesen elvert, de az már nem segített semmit. Fel akarta kutatni Janit, hogy számon kérje tőle, mit tett velem, de, hogy nem tudtam a vezetéknevét, letett erről a szándékáról.
Így aztán a szép reményeimet elvitte a cica, cseléd lett belőlem, a tulajdon szüleimnél és a falu szégyene.

Következő év májusában megszületett a kislányom, Janka. Az apja emlékére neveztem így, mert azért én szerettem a Janit és egyre vártam, hogy visszajöjjön hozzám, valóra váltsa a nekem tett örök szerelem ígéretét.
A kislány tiszta apja, mondanom se kell, a barna haja, arca, a szeme állása.
Tudtam, hogy a faluban esélyem sincs férjhez menni megesett lányként, ezért aztán, amikor a Janka két esztendős lett, elmentem Pestre dolgozni. A kislányt anyáméknál hagytam, nem vihettem magammal, de a szívem majd megszakadt érte.
Villamoskalauz lettem, kaptam egyenruhát, munkásszállón laktam. Nagyon szeretem azt a munkát, pedig veszélyes volt, meg nehéz is. Az volt a dolgom, hogy megállókban leszállok, és ellenőrzöm az utasokat, rendben megy-e a le és felszállás? Aztán intettem, hogy mehetünk. De én jobban szerettem a peronon meghúzni az indító fogantyút, azzal csengetni. Meg jegyet kezeltem.
Szerettek az utasok, mindenkihez kedves, udvarias voltam. Akkoriban rengetegen villamosoztak! Fürtökben lógtak az emberek rajta, még a lépcsőkön is utaztak.
Adtam haza rendesen a pénzt, és ahogy lehetett, mentem látogatni a kislányomat. Sokat gondoltam rá, nagyon hiányzott nekem.
Olyan régen nem érintett férfikéz, hogy néha éjjel a párnámba sírtam, ha meg egyedül voltam, mert a többiek műszakban voltak, bizony nem szégyellem, de megérintettem magamat.
Szerettem azt a jó érzést, ami olyankor elárasztott, majdnem olyan jó volt, mint mikor Jani szeretett engem.
Volt akkor egy barátnőm nekem, a Piri, ő mondta, hogy menjünk el legközelebb a vállalati bálba. Neki megvallottam mindent, nagyon bizalmas jó barátnők voltunk. Ő mondta, hogy azért, mert így jártam, még ne ássam el magamat. Még mindig csak húsz éves voltam! És azt mondták, szép vagyok, teltkarcsú, de nem kövér, jól állt nekem az egyenruha. Ringó nagy mellem volt meg karcsú derekam, amit szeretnek a férfiak. A hosszú barna hajamat befonva hordtam, verdeste a hátamat. Csak később vágattam le, divatosabb rövid frizurát csináltattam.
Már nem úgy néztem magamra, mint a falu szégyenére, rég megbocsátottam magamban a hiszékeny kislánynak, aki voltam.
Elmentünk Pirivel a bálba nőnapkor, ott aztán megismertem Andrást. Villamosvezető volt, korábban még nem találkoztunk, mert ő másik vonalon járt. Azért tűnt fel nekem, mert nagyon hasonlított a Janira.
Felkért, majdnem egész este csak vele táncoltam.
Meghívott aztán moziba, meg presszóba, voltunk a Margit szigeten és nagyon sokat beszélgettünk. Lassanként megszerettem őt. Nem volt ez olyan lángoló nagy szerelem, mint a Janival, de nem is bántam, az csak bajt hozott rám.
Szerettem vele lenni, kirándulni jártunk a többiekkel, egy nagy összetartó csapat volt a mienk. Velük voltam először focimeccsen, meg majálison.
És ő lett az én első igazi, felnőtt szerelmem.
András a szüleivel lakott a kilencedik kerületben, a Vaskapu utcában. Be akart mutatni a szüleinek, de én csak halogattam egyre a találkozást. Egy napon azzal állt elém, hogy legyek a felesége. Nagyon megörültem, de meg is ijedtem, mert addig még nem beszéltem neki a titkomról, az én kicsi Jankámról, aki akkor már óvodás volt.
Féltem, ha megtudja, elveszítem őt, azt meg nem akartam volna. Álmatlanul forgolódtam éjszakákon át, nem tudtam eldönteni, mit tegyek?
Egy napon munka után azt kértem Andrástól, menjünk le a Duna-partra, üljünk le a lépcsőre. A nagy vizet akartam bámulni, hátha majd attól megokosodok. És akkor délután elmondtam neki mindent, a kislányomat, meg a Janit, a Pestre jövetelemet.
Az én Andrásom megfogta a kezemet, és azt mondta, hogy akkor majd azt a kislányt a mi saját gyerekeinkkel együtt szépen felneveljük. Minél előbb meg akarta ismerni Jankát!
Legközelebb együtt mentünk haza a faluba.
Fél évre rá összeházasodtunk. Előbb a szüleinél laktunk, de ott kicsike volt a lakás, nehezen fértünk el, elmentünk hát albérletbe. Két év múlva pedig lakáskiutalást kaptunk.

Sosem felejtem el, amikor életem első saját lakásában az ablaknál álltam, a negyediken, kicsit szédültem, mert olyan magasságban még soha nem voltam azelőtt. Néztem alattunk a parkot, a nagy gesztenyefákat, a padokon ülő embereket és kimondhatatlanul boldog voltam.
A lakás másfél szoba összkomfortos volt, a kicsi félszoba a gyereké lett, akinek életében először lett külön szobája. Sokszor átszökött hozzánk, bújt közénk. Apája, anyája, így mondta nekünk.
András hamar megszerette Jankát, aki még nekem is idegen volt kicsit eleinte, hisz alig éltünk együtt, két éves kora óta anyámékkal volt. Az uram javasolta aztán, hogy a nevére veszi a kislányt, aminek én nagyon örültem. Balázs Janka. Jól hangzik, nem?
A bajok akkor kezdődtek, amikor az első közös gyermekünket vártam. Egy betegség miatt nem dolgozhattam, kórházba is be kellett feküdnöm. Veszélyeztetett terhes lettem és nem élhettünk házaséletet. Az én Andrásom pedig nem bírta olyan sokáig nő nélkül és elkezdett kimaradozni. Megbeszéltük, amikor kitudódott, hogy nem hagy el minket, de neki szüksége van arra, hogy nővel legyen együtt. Csak engem szeret, azok a nők nem számítanak, jönnek-mennek az életében. Bíztam benne, hogy betartja a szavát, meg is értettem egy kicsit a baját, hát elengedtem.
1963 márciusában megszületett a kettőnk kislánya,Valika. András csalódott, mert fiút várt, nem is igen készültünk lánynévvel. Így aztán az ő anyjának a nevét kapta a kislány. Örült a nagymama is.
Amikor már nagyobb volt a kislányunk, akkor vettem észre, hogy András különbséget tesz a két gyerek között. Pedig akkor már Janka is az ő nevén volt! Ha Valika rosszat tett, azért is Janka kapott ki. Amikor spenótot főztem ebédre, amit Valikánk ki nem állhatott, neki mást kellett főznöm, leggyakrabban rántott csirkét, mert az volt a kedvence, de Jankának meg kellett ennie a spenótot, akár szerette, akár nem.
Sokat sírtam, sokszor próbáltam Andrásnak a lelkére beszélni, de hajthatatlan volt. Talán, ha egy fia lenne!- kezdte el mondogatni egy idő után, akkor minden megváltozna!
Így aztán rászántuk magunkat 1968-ban, hogy újabb gyermeket vállalunk, hátha fiú lesz.
1968 december hatodikán hozott is a Mikulás az én uramnak egy kisfiút: Kisbandit! Addigra már nagyobb lakásba költöztünk, hogy legyen mindenkinek helye.
Nem voltak már akkor villamoskalauzok, én is irodában dolgoztam. Bérelszámoló lettem.
Itt aztán vége is lehetne a történetnek, igaz?
De nincsen.
1973 nyarán Jankám építőtáborba ment. Tizenhat évesen nagyon szép lány lett belőle. Egészségügyi szakközépiskolába járt, orvos szeretett volna lenni. Akkor nyáron aztán két hétre elmentek az Alföldre, barackot szedni.
Ne félts, Anyu! – mondta, mikor kikísértem a vonathoz. Nagyon jó buli lesz!

Ott ismerkedett meg egy sráccal, Petivel. És hogy, hogy nem, de az a két hét elég volt hozzá, hogy az én szép, okos nagylányom, aki persze semmit sem tudott arról, milyen körülmények között született, elveszítse a fejét.
Halálosan szerelmes lett a szintén tizenhat éves, gimnazista Petibe és a búcsú buli éjszakáján lefeküdt vele. Kölykök voltak, mit sem tudtak az életről. Nem védekeztek.
Mikor Janka könnyek között megvallotta nekem, hogy két hete nem jött meg a menzesze, azonnal elmentem vele nőgyógyászhoz. Azt mondta az orvos, még van időnk meggondolni, mit tegyünk, fiatal a terhesség és megoldható az abortusz is.
Janka két napig bőgött, az apjának nem is mertük megmondani.
Az én lelki szemeim előtt lepergett az egész életem, saját tizenhat éves korom összes rémületét átéreztem. Segíteni akartam a lányomnak, de helyette nem dönthettem.
Mikor láttam, milyen nagy kínban van, egy este odaültem az ágya szélére és elmeséltem neki, hogyan kezdődött az ő élete.
Egymás nyakába borulva sírtunk.
Az apja, amikor megtudta, csak legyintett, és annyit mondott: a te lányod, a te nevelésed. És bevágva maga mögött az ajtót, lement a kocsmába a haverjaihoz.
Jankával megbeszéltük, hogy felkeressük Peti szüleit és megbeszéljük velük is, mit lehet tenni?
Petiék Budán laktak, jómódú szülők, egy gyönyörű nagy társasházban. A fiú szülei is éretlennek tartották őket a családalapításra és a gyermekvállalásra, bár inkább azt pártolták, hogy Janka tartsa meg a gyermeket.
A lányom is erre hajlott, így aztán megvártuk, míg az apja lehiggad és előadtuk neki a tervünket.
Janka megtartja a babát, velünk marad, bár tartják a kapcsolatot Petivel, akinek a szülei vállalják, hogy támogatják a lányunkat meg a gyereket.
Én lettem a lányom kisbabájának a gyámja, ő pedig, amíg terhes, meg a szülés után is egy darabig, kimarad az iskolából. Aláírtunk minden hivatalos papírt is, amit kellett.
Janka nagyon jó kismama volt, bár ez a váratlan esemény teljesen felborította az életét, a terveit. A továbbtanulásból egyelőre nem lett semmi.
Peti gondoskodása, törődése nagyon megható volt, komolyan vette az apaságot, bár ő továbbra is gimnazista maradt. Míg osztálytársai buliztak, ő babaruhát, babakocsit vásárolt Jankával és a gyermekgondozással foglalkozó könyveket bújták közösen.
Én közben tele voltam félelmekkel, kétségekkel, de erről nem szóltam senkinek.
András megbékélt végül, azt mondta, felneveljük őt is, a többivel együtt. Ott volt nekünk akkor még Valika meg Kisbandi és 1974 április negyedikén megszületett Janka és Peti kislánya: Panka.

Nem tudom elmondani, mi volt az erősebb bennem, az öröm, amit éreztem, az új élet érkezése felett, hogy unokám van, vagy a félelem a gyermekeim jövője miatt?
34 évesen nagymama lettem!
Bárhova mentünk, mindenki azt hitte, az én kisbabám, és nem mondtuk el mindenkinek, hogy a pulya a lányomé.
Teltek az évek, neveltük szépen a gyerekeket. Nagy családunk lett, ahogy András mindig is szerette volna.
Ahogy sejtettem, Peti és Janka kapcsolata pár év múlva véget ért, bár a kicsi lány miatt még sokáig találkoztak, de mindketten más párt választottak maguknak.
Janka nem lett orvos, letett a terveiről.
Panka igazi szerelemgyerek volt, gyönyörű kislány.
Amikor közeledett a tizenhatodik születésnapja, az anyja meg én leültünk vele egy komoly beszélgetésre és elmeséltük neki a családunk történetét. Janka is, én is félve vallottuk meg neki, hogy mindketten a 16. évünkben lettünk várandósak, és házasságon kívül hoztuk világra gyermekünket. És féltjük őt, nehogy nála is abba az irányba forduljon a sorskerék.
Az én kis unokám nagyot kacagott, még a könnye is kicsordult nevettében!
Anya, mama! Ne féltsetek engem! – mondta. Én tudom, hogy mit akarok az élettől és abba most egy gyerek nem fér bele.

Panka nem esett teherbe tizenhat évesen. Érettségi után jelentkezett az orvosira, ahová elsőre fel is vették. Elvégezte, szakvizsgázott, kardiológus lett.
Pár éve a férjével együtt kivándoroltak Kanadába. Van két kislányuk. Szóval, már dédnagymama is vagyok.
Még nem voltam náluk, nagyon messze vannak. Ők néha hazajönnek, akkor meglátogatnak. A vejem megtanított a számítógépet használni, van internetem, minden nap írunk egymásnak.

Andrásom két éve elment. Elvitte a szíve, hiába akarta őt meggyógyítani a kardiológus unokája.
Mit mondhatnék még?
Janka egyszer megpróbálta kinyomozni, hogy ki lehetett az apja? Jani az útépítő brigádból. Nem sikerült, pedig írt a Vöröskeresztnek, meg a Családi lapnak is. Soha nem jutottunk a nyomára. Olyan, mintha csak álmodtam volna az egészet.
Janka Petije néha telefonál, meglátogat engem, meg Pankával is tartja a kapcsolatot. Jó asszony a felesége, elfogadta, hogy a párjának van egy szerelemgyereke.

Így aztán minden a helyére került a végére az életemben, mint a kirakó játékban.

2013-03-02