A szoba közepén ült, a nagy rongyszőnyegen, előtte kiborítva egy marék aprópénz. Hónap közepe volt még csak, de lehetett volna az eleje is éppenséggel. Akárhogy osztott-szorzott, a kiadása akkor is több volt, mint a fizetése.
A Füles-persely tartalmával kezdte, az volt a legbiztatóbb: majdnem ezer forintot talált benne. Ehhez jött még a hajdani kétszáz forintos gyűjtemény maradéka. Éveken át félretette a kétszázasokat, ez volt a vésztartalék, de mára már ez is elkopott.
Átkutatta az összes kabát és ruha zsebeit, amik a szekrényben lógtak. Kihúzgálta a fiókokat és átpörgette a könyvek lapjait, hátha a szokásos dugipénz-lelőhelyeken talál valami elbitangolt pénzmagocskát.
A régi pénztárca, amit nem dobott ki és a hátizsák számtalan oldalzsebe egy és kétforintosokat rejtett, amiket már rég kivontak a forgalomból.
Az eredmény soványka lett: 1848 magyar forint.
Keserűen felnevetett, az évszámok iránti fogékonysága és humora ebben a helyzetben sem hagyta el.
Róza ült tehát a rongyszőnyegen, február közepén, hétvége volt és érezte: éhes. Átkutatta a konyhaszekrényt, a hűtőt, leltárt készített a használható élelmiszerekről. Csaknem minden elfogyott, még a legegyszerűbb ételekhez is hiányzott valami. Elsőre mindjárt az étolaj. Nem voltak már fűszerek és kicsírázott, megrohadt a krumplija, így a paprikás krumpli ötletét rögtön el is vetette.
Ezt megírom- gondolta magában, és elképedve ismerte fel, hogy megint visszazuhant az időben, a nyolcvanas években már megélt hasonló helyzeteket. Csakhogy akkor még fiatal volt és erős, bizakodó, most meg több mint harminc év múltán már híján van az erőnek, és a bizakodásnak is.
Kenyeret kéne venni, meg tejet – gondolta, cipőt húzott, kabátba bújt és elindult a közeli kenyérboltba.
Út közben zilált külsejű fiatal nő állította meg kérdésével: – Tudna adni nekem kétszáz forintot?
Jótól kérsz- gondolta magában Róza, majd a kérést elhárítva továbbsietett. Kikerülte a döbbenten álló nőt.
Ekkor jutott eszébe a Hét krajcár, Móricz szívszorító elbeszélése. Csakhogy ott a koldus egészíti ki az anya sovány kis pénzecskéjét, tőle meg a koldus akarta elkérni az övét. Máskor adott volna, míg volt pénze, kérés nélkül is segített. De ezúttal könyörtelennek kellett lennie, mert semmiféle megoldás nem mutatkozott az ő életére sem. Eltöprengett, ha végképp nem lenne már mit ennie, vajon képes lenne-e ő is koldulni?
Nem, azt nem, inkább éheznék – gondolta, de addig talán nem jutok el, fűzte hozzá magában.
Mikor még nyugdíja is volt, számtalanszor segített bajba jutott barátainak, de azzal nem foglalkozott, vajon milyen lehet elfogadni? Volt idő, amikor neki segítettek, különös példáit tapasztalta meg a barátságnak és a szeretetnek hányatott élete során. Barátai és testvérei sokszor kisegítették szorult helyzetében.
Neki természetes volt a segítés, de úgy érezte, az elfogadást még gyakorolnia kell. 1848 forinttal a márciusi fizetéséig erre alighanem alkalma lesz, ha túl akarja élni a hónapot. Tovább járt az agya, mit tegyen, hogyan juthatna munkához, honnan, miből teremthetne elő pénzt, de nem látott kiutat.
Másnap reggel a buszon egy rég látott kedves ismerősével találkozott, akivel elmesélték egymásnak életük jelenkori fordulatait, történéseit. A közel egykorú asszonyok évtizedek óta ismerik egymást, egyikük élete sem volt könnyű. Szó szót követett, végül Róza elmondta, milyen nehezen él, mekkora gondokat cipel a vállán. Nem volt ez panasz, csak a tények felsorolása, megállapítása. Semmi dráma és önsajnálat, de úgy érezte, valakinek beszélnie kell minderről, mert ha már nevén nevezzük a gondokat, sokszor attól is megkönnyebbül a lelkünk.
Elköszöntek egymástól, mindketten siettek a munkahelyükre.
Másnap Rózát telefonhoz hívták, amin elcsodálkozott, mert nem túl gyakran keresték őt telefonon munka közben.
Ismerősen csengő kedves női hangot hallott, majd bemutatkozott a hívó és elmondta, hogy szeretne vele találkozni, megbeszélni valamit.
Róza első reflexe a hárítás volt, arra gondolt, hogy a szokásos hálózatszervezési trükkel próbálkoznak nála. Éveken át kitartóan hívogatták őt régen látott ismerősök, akik valami új csodaszert, vagy technikai cikket forgalmazó cég nevében hívták előadásra. Hogy örült mindig a hívásnak és kellett aztán csalódnia, amikor kiderült, hogy az érdeklődés nem neki szól, csak valami újabb tuti üzletbe akarják beszervezni.
Első gondolata az volt, hogy lerázza Elzát, aki hívta őt, kitér a találkozás elől. Kint sűrű pelyhekben hullt a hó, őt meg várta otthon az éjszaka leolvadt hűtő a pocsolyával. Előre félt, hogy mi fogadja majd a lakásban.
De mint később kiderült, ezúttal másról volt szó.
Hamarosan ott ültek egymás mellett egy asztalnál, és Elza elmondta, hogy segítséget hozott. Kézzel foghatót.
Róza agya pörgött, de nem tudott rájönni, vajon honnan tudhatott arról Elza, hogy ő ilyen nehéz helyzetbe került? Alighanem az angyalok keze lehet a dologban, gondolta magában.
Kiderült, a dolog sokkal egyszerűbb és hétköznapibb.
A buszon látott régi ismerős, akinek Róza mesélt az életéről, és Elza munkatársak.
Aznap, amikor szóba került az ő története, és pontosították, kiről van szó, hogy őt mindketten jól ismerik, Elza azonnal segíteni akart. És mivel ő olyan ember, aki a tervét azonnal valóra is váltja, az elhatározást tett követte.
Kész helyzet elé állította Rózát, nem lehetett az ajándék elfogadása elől kitérnie. Már hozta is a két hatalmas csomagot, vitte fel az emeletre. Nem volt sok idő beszélgetésre, köszönetre, sietnie kellett tovább. Ilyen a mentőangyalok élete, még örömködniük sem adatik meg.
Róza pedig ott állt kővé dermedve, megtapasztalhatta, milyen az elfogadás és a megkönnyebbülés.
Csak hazafelé menet tudatosodott benne, hogy amit ő tett valaha régen barátaival, most azt kapta vissza, valaki mástól. Körbeért a szeretet. Sírt, mint pár hete, amikor a halállal kacérkodott, de ez most más volt, érezte, ezek örömkönnyek.
Mindössze két nap telt el azóta, hogy az 1848 magyar forintot meglelte.
Róza ült a szoba közepén, a nagy rongyszőnyegen és az életén merengett.
2013-03-02
