– Két mezőt játsszon meg a gép. – mondta, és az ablak alatti kis résen betolta a szükséges pénzösszeget. A gépből kikanyarodott az igazoló szelvény, amit hamarosan szépen összehajtva a pénz közé tett a tárcájában. Még nagyanyjától hallotta, hogy így kell csalogatni a nyereményt.
Valami lehetett benne, mert apjának kétszer is volt négy találata a lottón; abból vette meg a konyhabútort, és abból lett építőanyag is a kisházhoz.
Amikor hosszú idő után újra találkoztak, az a ház még nem állt, csak az alapok voltak lerakva. De nem ám a most divatos alapkővel! Akkor még nem is ismerték ezt a technológiát. Betonból, kézzel zsaluzva, betonkeverővel készítve, talicskával behordva, darab hengeres fával bedöngölve, darab vasakkal teleszórva. Akkor még úgy építkeztek. Apa milyen büszkén mutatta nem sokkal az érkezése után.
Igaz, az a találkozás szintén felejthetetlen! Nagymamával levelezte le, titokban. Meglepetés lesz. Apa ne tudja. Pedig nagyon izgult. 1969 óta nem találkoztak. Akkor még általános iskolába járt, második osztályba. Most meg, ha minden sikerül jövőre érettségizik. Szinte már felnőtt ember. Nagyon készült. Elegáns nyári öltönyt vett fel, rövid ujjú zakóval. Hogy Apa és Mama is büszke lehessen rá a faluban!
Az első csalódásféle élmény a vasútállomáson érte. Emlékeiben még egy nagy felüljáró élt, amin át lehetett kelni a vágányok túloldalára, amerre menni lehetett volna még –bár arra az útra nem igazán emlékezett, mert nagyanyja nem szerette; a fájós lábaival csak az ő unszolására volt hajlandó egyetlen egyszer megmászni a felüljárót, de akkor sem akarta megvárni, amíg a gőzös elhalad alattuk; pedig az annyira érdekelte azt a régi kisfiút- most meg egy ronda, beton aluljáróban kongtak a léptei, mert a vonatról leszállva már nem volt szabad az állomáskerítés kitárt karjai közé beszaladni a síneken át. Így hát idegenül ácsorgott a peronon, miközben a többi utas elsietett mellette. Az idősebbek rácsodálkoztak; tán ismerős vonásokat kerestek benne, így próbálva kifundálni, ki fia-borja is lehet a vászonöltönyös fiatalember. Csak az állomásépület volt a régi a zöld drótkerítésével, kapujával, ami viszont már nem volt szélesre tárva, hanem csak állt ott, rozsdásodó lánccal zárt rabságra ítélve, melyen tehetetlenül csüngött egy ócska lakat. Ez az állomás már nem vár senkit. – gondolta keserűen. A peron emelvényéről nehezen is lehetett volna odamenni az épülethez, pedig mintha a kerítés meglebbentette volna kapukarjait, hogy behívja: Gyere fiam, jó helyen jársz, csak az idő… az haladt el felettem; már fölösleges vagyok, nem kellek már másnak, csak az öregek emlékezetének. A gyorsvonatok csak átrobognak az állomáson, és ha valaki részegen botorkál a sínek között, azt menthetetlenül feldarálják. Hát balesetveszély lettem…
Állt még egy darabig, aztán erőt vett magán, és elindult, miután végiggondolta, merre is kell majd haladnia. Majd’ tizenöt éve volt erre utoljára, ráadásul a dübörgő szocialista fejlődés kellős közepette telt el az az idő; minden változott, szinte napról napra. Abban bízott, hogy a régi utat nem verték fel, és építettek helyette újat, vagy házakat a helyére, ami miatt át lett helyezve a régi út, hiszen ez egy alföldi falu, nem egy nagyváros, ahol ilyesmi bármikor előfordulhatna.
Amikor összeszedve magát ruganyos léptekkel haladt a nem túl meleg kora reggelben párhuzamosan a sínekkel, már ismerősnek tűnő épületek néztek rá álmos ablakszemeikkel. Igen, én vagyok, csak ti nem ismertek meg! Ti még mindig azt a kantáros-rövidnadrágos kisfiút keresitek, akit a Tatának a nyakába kellett vennie, mert elfáradt a gyaloglásban… Már egészen biztos volt merre kell mennie. Emlékezett a nagy kanyarokra, majd a földes útra is.
Azonban amikor a második kanyarból is kibukkant, elbizonytalanodott. Annyi új ház volt, teljesen megváltozott minden! Kétségbe esetten tekingetett körbe, be az udvarokba, keresve egy idős embert. Mert az biztosan idevalósi, és fogja tudni még névről is, hogy merrefelé kell menni az öregek tanyájára. És igen, nem hiába számított rá! Egy nénike sepregette az udvart a nyírágakból kötött seprűjével, hogy tiszta legyen, mire az ember hazajön az éjszakai műszakból. Odament, köszönt, ahogy emlékezett rá:
– Adjon Isten!
– Magának is fiatalember! Kit keres?
Ez is milyen érdekes! Mindjárt tudja, hogy valakit és nem valamit keres! Elmosolyodott magában, de már vidáman érdeklődött.
– Jófele halad, menjen csak itt egyenesen, aztán amott, ahol balra kanyarodik a kövesút – Jé, még mindig így hívják az öregek?!- csak menjen egyenesen. Ott kell betérni a nyárfasorba a földútra. Onnan már nincs nagyon messze, az első dűlő balra.
Megköszönte az útba igazítást, majd megindult a jelzett irányba. Közben azon tanakodott magában, mennyit változhatott a mama. Mennyit rontott rajta a Tata halála, az egyedüllét a tanyán… Egyre sürgetőbb lett a járás. Ahogy közeledett; a szíve is egyre magasabban vert a mellkasában. Mind ismerősebb lett körülötte a világ. Itt szinte semmi nem változott, talán csak a homokba vájódott keréknyomok lettek mélyebbek! Amikor lelépett az aszfaltról, legszívesebben levette volna vászoncipőjét, zokniját, és mezítláb futott volna a puha, simogató homokban. Amikor két apró alakot látott meg a távolban, már nem tudott parancsolni lábainak! Aztán csak álltak összeölelkezve; a Mama, ő, és sosem látott féltestvére, akivel mégis, mintha csak együtt nőtt volna fel. Hosszú évek el nem mondott meséje volt abban az ölelésben; nem kellett szólni. Összeforrtak hárman. Szorosan. Olyan hosszan, mintha a világ végezetéig így akarnának állni, a dűlőutak találkozásánál emléket állítva a tanyasi szeretetnek.
Aztán mégiscsak szétszakadt az összeforrt világ és szótlanul sétáltak, kéz a kézben, a kis házig. Ő középen. Húga inkább cipelte az aktatáskáját, csak foghassa bátyja kezét.
Mikor beértek a kis portára, az idős asszony kezdte a beszédet.
– Apád átcsinálta az öreg házat, mert már nagyon ramaty volt, azt’ félt, hogy egyik nap rám borul. Én mondtam neki, legalább nem kell a temetésemmel bajlódnod! De azért ez a ház tényleg jobb! Az már nagyon vizesedett, nem volt rendes alapja, csak amolyan présházból lett alakítva. Még Tata építette, amikor megvettük. Nem sokkal az után, hogy apád megszületett.
Aztán még sokáig beszélgettek. Húgi befészkelte magát az ölébe, kajának támaszkodott, és nem is igen szólt semmit, jobbára csak a fejével integetve válaszolgatott a kérdéseire. Éppen úgy viselkedett vele, mint akit nagyon régen várt, hogy visszatérjen hozzá. Magától értetődő volt a szeretet kettejük között. Valahonnan nagyon mélyről, nagyon messziről, talán az idők kezdetétől eredt.
– Sokat meséltem neki rólad, főleg most, hogy tudtam, elgyössz. De ezt mostanig nem mondtam ennek sem, mert elárulta volna apádnak… apátoknak, na!
Takaros, szép kis ház volt, de mintha a régi vályog épülettel az emlékeket is elbontották volna. Nem találta meg a gyerekkorát. De’jszen mit is várt ennyi idő múltával? A dézsa sem volt meg, a kút is hiányzott mellőle, a szőlőt is el kellett adni a ház végéből; nem volt, aki művelje. Idegennek érezte volna magát, ha a Mama és Húgi nem lettek volna ott. A kertkapuig még otthon volt, még forróság égett a szívében, de a kapun belül már nem az ő élete, nem az ő gyerekkora fogadta vissza. Az már nem volt ott.
Lassan közeledett a dél, amikor elindultak be a faluba, ahol apja és az új családja lakott. Azért most mentek, mert apa éjszakás volt, és reggel le szokott feküdni néhány órára, de ilyenkorra már felkel. Megálltak, persze megálltak annál az asszonynál is, akitől az útbaigazítást kérte.
– Tudod ki ez? –kérdezte nagyanyja az asszonyt.
– Nem én, de gondolom, tán!
– Úgy-úgy! Neki vittem a tejet tőletek vagy tizenöt éve!
Még beszélgettek az öregek egy kicsit. Ő meg ment is volna tovább, meg nem is.
Fél óra gyaloglás után már egy vaskerítés előtt álltak, a szemmel láthatólag nem túl régi utcában. Az épület nem volt teljesen bevakolva, a színezés még hiányzott. A házon egy tábla hirdette, hogy a gazdája parkettcsiszoló kisiparos.
Sose volt ennyire nehéz még a lépés számára, mint most. Húgi elmaradt mögötte, a Mama meg előre ment, mutatta az utat. Ahogy a ház mellett elhaladtak, és befordultak a sarkán – az udvar felé nézett konyha és a bejárat-, az idős asszony már az ajtóban volt, és fennhangon beszólt:
– Pista, téged keresnek!
Ismerős arc tűnt elő, majd maga az egész férfi is kilépett az apró teraszra. Egyszerre melegség öntötte el a szívét; igen, erre a pillanatra várt nagyon régóta, ezt az arcot kereste minden szembejövő arcban… pedig hogy megöregedett! A barna, hullámos haj már nem olyan fürtös, de még csak nem is barna, erősen fehéredik; nem is annyira dús, mint emlékeiben élt. De a szemek! Mintha tükörbe nézett volna!
A vendég erősen zavarba hozta a házigazdát, ez tisztán látszott. – Valahonnan ismerős ez a pasas, de honnan, ki lehet ez? – ült ki apja szemébe a kétségbeesés, és a zavar. Azonban mivel ő nem állt meg, nem hagyott időt a gondolkodásra, apjának nem volt választása. Kezet nyújtott és megszólalt:
– Jó napot kívánok! – és bemutatkozott.
Magában szépen felépített tervei egyetlen pillanat alatt hullottak a porba. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, és úgy kérdezi: – Hát tényleg nem ismersz meg? Nem súgja meg a szíved, ki áll szemben Veled? Nem ismersz meg, apa? Tényleg nem ismersz meg? – Aztán maga is rádöbbent óhajának képtelenségére, és megszorítva a feléje nyújtott kezet, csak annyit tudott kinyögni:
– Én is!
Apjában abban a pillanatban robbant a felismerés is:
– Kisfiam! Édes Fiam! Édes kicsi fiam!
És ő akkor ismét az a mezítlábas kisfiú lett, aki a forró nyári homokban a tanya kapujától szaladt apja elé, és éppen úgy fúrta bele magát az ölelő karok biztonságos melegébe, ahol szappan illata elvegyült a dohány kesernyés szagával. Tudta, már biztosan jó helyen van!
2013-01-18
