Ugyanabban az időben, egyazon buszjáraton utazom évek óta. Szinte minden nap láttam a korombeli, szép arcú szőke asszonyt, aki finom eleganciával öltözködött. Egy idő után már köszöntünk egymásnak, lassan közelebb ültünk le a másikhoz és egy napon beszédbe elegyedtünk egymással.
Annamari kedves, intelligens nő, aki, bár titkolja, de arcvonásai, tekintete árulkodik róla, hogy nem boldog.
Aztán újabb hetek teltek el és nem találkoztunk. Hiánya feltűnt, de nem foglalkoztam vele különösebben. Meg is feledkeztem volna róla, mikor egyik reggel mellém ült le, s a hosszú vonalú autóbuszjáraton végig beszélgettünk.
-Rég láttam! – szólítottam meg.
-Elköltöztem – mondta.- Válófélben vagyunk, a férjem maradt a házban, én meg eljöttem a gyerekekkel. Most is csak valamit intéztem itt, azért találkoztunk.
-Hogyan? Hiszen olyan kiegyensúlyozottnak tűnt!
-Csak kívülről, a látszatra mindig sokat adott az uram. – felelte keserű mosollyal az asszony.
-Hány éves házasság után válnak? – kérdeztem tőle.
-Idén karácsonykor lettünk volna 25 éves házasok. – mondta útitársam.
-Újságíró vagyok és erről a témáról írok éppen könyvet – beszélgetne velem? – kérdeztem, s bemutatkoztam. Így tudtam meg, hogy beszélgetőtársam szinte napra ugyanannyi idős, mint én – összetegeződtünk.
-Szívesen, – felelte, nagy örömömre – hátha másoknak tanulságul szolgál az én esetem!
Megbeszéltük a helyszínt: a Ráday utca egyik hangulatos kis kávéházában találkoztunk néhány nap múlva, s ő elmondta nekem házassága történtét.
Nagyon fiatal voltam, érettségi előtt, amikor megismerkedtem a férjemmel. Dunántúli kisvárosban éltünk. Engem sokan ismertek a fellépéseim miatt, verset mondtam, énekeltem, néptáncos voltam. Sok fiú nyüzsgött körülöttem akkoriban, népszerű voltam, pletykáltak is rólam mindenfélét, de én nem törődtem vele. Élveztem az életet!
A párom, Zoli csendesebb volt, de nagyon tetszettem neki, kitartóan udvarolt, míg meg nem adtam magam és elkezdtünk járni egymással. Viharos szerelem lett belőle köztünk, mámoros időszak következett.
Aztán terhes lettem, a nagyobbik fiunk úgy született meg, hogy az én kedvesem még nem tudta eldönteni, vállalja-e a házasságot, a gyereket, a vele járó felelősséget?
Nekem kellett a gyerek, hallani sem akartam az abortuszról, bár apámék kidobtak, mikor megtudták, hogy teherbe estem.
-Annamari, nem féltél, hogy a szerelmed nem vállalja a gyereket és magadra maradsz?
-Felmerült bennem ez a lehetőség is, de végül együtt költöztünk fel Pestre, albérletbe. Nehéz volt lakást találni, mert már nagy volt a hasam.
Kétéves volt Dani, amikor összeházasodtunk.
Aztán kimentünk az NDK-ba dolgozni, jó lehetőségnek tűnt, pénzt keresni, hogy majd itthon lakást tudjunk venni.
Kint a férjem egészen megváltozott. Élvezte a népszerűségét a német nőknél, buktak rá a sűrű fekete haja, bajusza, magyaros arcvonásai miatt.
Nagy bulik voltak, piálni is eljárt a haverokkal, én meg otthon ültem a kicsivel. Végül elfogyott a türelmem, hazajöttem és beadtam a válókeresetet.
Mire elválasztottak bennünket, már mindkettőnknek volt új párja: neki egy német élettársa, és én is együtt éltem valakivel, egy festővel a tanyáján, az Alföldön.
Aztán Zoli hazajött és véletlenül találkoztunk az utcán, s újra fellángolt köztünk a szerelem. Még aznap este megfogant a kisebbik fiunk! Éreztem… mert persze egymás karjaiban kötöttünk ki, kétségbeesetten öleltük a másikat.
A festő párom zokogott, könyörgött, hogy ne hagyjam el, de én hajthatatlan voltam.
Mivel a férjemmel akkorra már hivatalosan elváltunk, újra összeházasodtunk. Szolgálati lakásba mehettünk haza hármasban, de tudva, hogy fél év múlva már egy kisbabával többen leszünk!
A férjem akkoriban rendőr volt, évek óta ígérgették neki a szolgálati lakást, amit végre megkaptunk.
Az új életünk a két fiúval egészen más volt, a férjem lehiggadt, sokat változott jó irányban.
Kirándulni jártunk, sátoroztunk a barátokkal, boldog időszak volt. Én is dolgozni kezdtem, estin tanultam, a fiúk nőttek. Kocsit vettünk, a kis szolgálati lakásból kertes házba költöztünk, igaz, ebben a szüleink is segítettek.
Álompár voltunk mindenki szemében.
Senki nem tudta, hogy a férjem, aki kifelé egy fegyelmezett, udvarias úriember, mennyi elfojtott indulatot hordoz magában. Ezek az indulatok mindig rajtam, vagy a fiúkon csapódtak le. Ha kikapott a kedvenc focicsapata, ha vesztett a pártja a választásokon, ha valami nem úgy történt, mint ahogy ő elképzelte, már kiabált. Megtiltotta, hogy anyámékkal találkozzak, a húgom nem jöhetett fel hozzánk.
A fiai rettegtek tőle, menekültek otthonról, mert állandóan a fejükhöz vágta, hogy amíg az ő kenyerét eszik, addig az van, amit ő akar!
Külön szobába költöztünk, mert már nem tudtam vele, mellette aludni. Éjjelente csikorgatta a fogát, felkelt, járkált a szobában.
Minden apróságba belekötött, ha a leves hideg volt, ha elengedtem valahová a fiúkat az ő megkérdezése nélkül.
Féltékenységi jeleneteket rendezett, nyomozott utánam, állandóan felhívott, hogy ellenőrizze, valóban ott vagyok-e ahol mondtam.
-Hogyan viselted ezeket a megpróbáltatásokat?
-Lassan kezdtek az idegeim felőrlődni, már ott tartottam, hogy innom kellett valamit, ha hazamentem, hogy oldódjon bennem a rettenetes feszültség. Attól féltem, alkoholista leszek! A férjem a veszekedések után volt, hogy hetekig nem szólt hozzám, olyankor nem is hált velem.
Egyszer a munkahelyemen felfigyelt rám egy kollégám, meghívott egy kávéra munka után. Elfogadtam, mert nagyon hiányzott a kedvesség, egy férfi figyelme. Mégis, mikor elmondta, hogy többet szeretne, elutasítottam, mondván: boldog házasságban élek.
De akkor elkezdtem gondolkodni: valóban boldog az én házasságom? Nem csak a látszatot őrzöm évek óta? És a fiaim vajon boldogok?
Leültem a férjemmel megbeszélni az életünket és óriási veszekedés lett belőle. Akkor határoztam el végleg, hogy elválok. Lakás után kezdtem nézegetni az interneten és falragaszokon.
A férjemnek is elmondtam, hogy nem akarok vele élni többé. Kinevetett. Túlérzékeny, hisztis libának nevezett. De én komolyan gondoltam.
Megtaláltam a lakást, ahová húsvét után a fiúkkal elköltöztem. Kicsi, de kényelmes, gázfűtéses, a rezsi nem túl sok, ki tudom fizetni. Végre nyugodtak vagyunk.
-A férjed belenyugodott a történtekbe?
-Nem érti, hogy jutottunk idáig. Könyörög, hogy menjünk vissza. Telefonokkal, levelekkel ostromol, megvár munka után, vörös rózsát hoz, zsarol, fenyegetőzik. Kifordult önmagából, nem akar újra válni.
-Visszamégy hozzá?
-Nem, semmiképpen sem. Még egyszer nem lehet újra kezdeni. – felelte az asszony szomorkás mosollyal.
-Gondolkodtál rajta, hol romlott el a házasságotok?
-Rengeteget gondolkodom, de nem kapok választ. Egy biztos: a férjem zsarnoki természete nagyban hozzájárult ahhoz, hogy idáig jutottunk. Soha nem beszéltük meg a problémáinkat.
Őt az ösztönei irányították, engem az agyam. Ahogy múltak az évek, egyre jobban felerősödtek bennünk a különbözőségek. Ő magának való, én közösségi ember vagyok, társaságkedvelő. Ő tévézik, én beszélgetni, olvasni szeretek inkább. Én fiatalos vagyok, ő hamarabb elkezdett öregedni testben – lélekben egyaránt. Féltékenyebb lett. Eltávolodtunk egymástól, már a szex sem volt vele az igazi az erőszakossága miatt.
-Most van valakid, Annamari?
-Nincs, és nem is hiszem, hogy egyhamar képes lennék párkapcsolatban élni.
-Eltökélted a válást?
-Igen, és ez lesz az utolsó válásom, azt tudom. Kicsit félek az egyedülléttől, a magánytól, mert a fiúk lassan leválnak rólam, élik a saját életüket. Dani már gondol a családalapításra, a kicsi, Zoli is önálló már.
Szerencsére vannak barátaim, akik mellettem állnak, régóta kibékültünk anyámékkal és a húgom is segít átvészelni a nehéz időket.
Sajnálom a házasságunkat, a közös életünket Zolival, de vége.
Hónapok múltak el azóta a beszélgetés óta, Annamarit nem láttam, távol él tőlem a bérelt lakásban fiaival, másik útvonalon jár dolgozni. Bízom benne, hogy megnyugtatóan rendeződött az éltük.
2005.04.23.
megjelent a Párkapcsolat konfliktuskezelő magazin egyik, még nyomtatott számában
