Skye
Vendég
|
 |
« Válasz #2 Dátum: 2010.10.15., 20:01:46 » |
|
Nagyon régen valahol született egy kismadár.
Amikor kikelt a tojásból, tágra nyílt szemmel nézte a világot, nem ismert semmit és senkit, mert egyedül volt a fészekben. Furcsa érzés kerítette hatalmába, akkor még nem tudta mi ez, csak később jött rá, hogy ennek a neve: magány.
Egyszer furcsa lények jöttek, magukkal vitték, és bezárták egy nagy, fényes kalitkába. Akkor börtönnek érezte, menekülni szeretett volna, de minden oldalról rácsok vették körül
Lassan megnyugodott, és rájött, nem is olyan rossz ez a hely. Biztonságban volt, kapott enni, nem kellett semmit csinálnia, csak üldögélni, és néha-néha énekével szórakoztatni az embereket, akik ezért szerették.
Már el is felejtette, milyen volt gyermekkorában. Egy napon amikor kalitkástól kitették a kertbe levegőzni, arra repült egy hozzá hasonló kismadár. Ez a kismadár csodálkozva nézte a kalitkát, mert számára az ismeretlen volt.
Szabadnak született, és szabadon is nőtt fel.
- Gyere velem! - kérte a szabad madár.
- Nem, köszönöm, jó itt nekem! - felelte majdnem gőgösen a kalitkából.
- Ahogy gondolod - felelte búsan a másik, és elrepült.
A kismadár elgondolkodott. Valami furcsa érzés vett rajta erőt. Rájött, hogy magányos, hiába vannak körülötte az őt szerető emberek.
Úrrá lett szívében a vágyódás, várta, mikor jön megint az a madárka, akivel olyan jól érezte magát, amit önmagának is félt bevallani.
Sok idő telt el a találkozásuk óta. A madárka pedig várta, várta a másikat.
Közeledett az ősz, de még melegek voltak a napok, így még mindig kitették a kertbe levegőzni.
Egy nap nagyot dobbant a szíve, nem tudta miért. Izgalom fogta el..... Felnézett az égre, és akkor meglátta őt, akit annyira várt, meglátta a másik madarat.
Ő leszállt mellé egy faágra.
- Végre, megtaláltalak! Annyi ideig kerestelek, mindig jöttem, néztem a kertet, de nem láttalak. Hiányoztál.
- Te is hiányoztál nekem, én is nagyon vártalak. Mindig néztem az eget, mikor látlak meg.
- Gyere velem, kérlek. Szeretlek.
Szeretlek. Ez a szó, oly kedvesen és őszintén hangzott. A madárka szíve hevesen dobogott, érezte, igazat mond a másik.
Elgondolkodott. Az emberek is szeretik, azt mondják legalábbis, vagy mégsem? Amikor azt mondták neki, hogy milyen kedves kis lény, és mennyire szeretik, nem érezte, amit most érez.
A gazdái bíztak benne, hogy nem repül el, így nem zárták be a kalitka ajtaját. A kismadár kinyitotta szárnyával, majd csak állt és nézte a rácsok nélküli világot.
Tett egy tétova lépést, és huss, kirepült, a társa mellé az ágra.
Nézte, nézte a hátrahagyott otthonát. Nem fogta el honvágy, biztonságban érezte magát a másik madár mellett.
Nem szóltak semmit, egyszerre keltek útra. Egyre magasabbra szálltak és a madárkát rég nem érzett érzés kerítette hatalmába.
Ez pedig a szabadság, a boldogság és az igaz szerelem érzése volt.
Eltűntek a látóhatár mögött, hogy megkeressék azt a helyet, ahol csak ők ketten élhetnek, boldogan, szeretetben...
|
Viadukt hírek
Szerző