A hatalmas új kórház emeletein, végig az egész épület teljes hosszában nyitott folyosó volt, ami szerencsésen bontotta meg a nyolc emeletes nagy tömb egyhangúságát. A kórtermekkel szabdalt hosszú felületet a betegek már rég belakták, kipakolták oda ételes dobozaikat, a feleslegesen sok helyet foglaló tárgyakat. Ettől kissé vidámabbá, színesebbé is vált a kórház külső képe. Jó volt oda kilépni minden évszakban, szabad levegőt belélegezni. A magasból nagyon messzire el lehetett látni, egészen a távoli budai hegyekig.
December havában jártak, pár nappal korábban nagy hó esett és meg is maradt, de akkor már csikorgó hideg volt. Fehér paplan borította a közeli utcákat, a földszintes házakkal sűrűn beépített környéket.
A kórterem meleg biztonságában fekvő nők beszélgettek, olvastak, vagy csak néztek maguk elé. Időnként szaggatott sóhajtások, sírás hangja hallatszott. A terhes patológia a megszakadt terhességek, elillant álmok, elszállt remények birodalma volt.
Abban az évben, 1984 őszén megcsillant a remény Róza számára, hogy kistestvére lesz az ő Kismacijának.
Kora ősszel vette észre, hogy áldott állapotba került. Ujjongó örömet érzett, de ugyanakkor félelmet is. Már az első babát megtartania is komoly harcot jelentett. Férje nagyon korán nősült először, mindössze huszonkét évesen már apa volt és 3 évvel később elvált. Dacból vette el a nála hét évvel idősebb nőt, aki a nászéjszakán teherbe esett tőle. Túl korán szakadt a nyakába a gyermekvállalás felelőssége, nem volt még felkészülve rá. Házassága viharos gyorsasággal tönkrement.
Kezdettől fogva tudta, hogy új asszonya, Róza, nagy családot szeretne, legalább két, vagy három gyermeket, de, mert annyira szerették egymást, mindketten bíztak benne, hogy sikerül majd valami kompromisszumos megoldást találniuk.
S. még mindig félt a felelősségtől, de nem is volt igazán családapának való. Bohém természetéhez nem illettek a családdal járó gondok és örömök. Gyakran elveszett a nagy magyar éjszakában, bánatát-örömét vodkába fojtva került csak haza, volt, hogy napokon át távol maradt, s amikor hazakeveredett, mindössze annyit mondott: így alakult!
Abban az évben Róza már november elején a barna flanell kismamaruhában járt, holott még alig látszottak rajta a terhesség jelei. Alakja, arca átalakult, kitelt az addig sovány fiatalasszony, akárcsak négy évvel korábban, Kismaci születése előtt.
Nem volt zökkenőmentes a terhességet megvallania férjének, aki hallani sem akart több gyerekről. De Róza kétségbeesett ragaszkodása a szíve alatt növekvő magzathoz, vad, ujjongó öröme még őt is magával ragadta kezdetben. Hatalmas, szenvedélyes viták után bár, de rábólintott a kisbabára.
Aztán, egy átdorbézolt éjszaka utáni dülöngélő hazatántorgás hajnalán felülkerekedett benne az indulat, a megivott rengeteg vodka hatása és megütötte az ő imádott Rózáját.
Nem akarok több gyereket, hát nem érted? Nem kell ez a kibaszott nyomorúság! – ordította. Zokogott és ütött, minden dühét, elkeseredettségét, kilátástalan élete felett érzett kiábrándultságát arra zúdította, akit a legjobban szeretett.
Elmenekülni sem lehetett előle, csak térdre zuhanni és védeni a hasát, míg a férfi le nem csillapodott.
Egy hét múlva kezdődtek a különös hasfájások és furcsa, megmagyarázhatatlan tünetek: a szivárgó barnás folyadék foltjai a fehérneműjén, láz és rosszullétek. Hátán, derekán és hasán a kék-zöld, itt-ott már sárgába váltó ütésnyomokkal, szégyenkezve elment a nőgyógyászhoz, akihez tartozott. Nagytermetű, hatalmas kezű, idősebb férfi volt, komor, mosolytalan, a kismamák többsége tartott tőle, kiismerhetetlen és érzelem nélküli bánásmódjától.
Az orvos megvizsgálta, de nem vett észre semmit. Elküldte őt, közölte vele, hogy a terhesség nem betegség, ne kényeskedjen.
Pár nap múlva, szombat délelőtt, takarítás és mosás közben Róza már nagyon rosszul érezte magát. Belázasodott, hányt. Ekkor döntötte el, hogy bemegy a kórházba segítséget kérni. Érezte, hogy valami nagyon nagy baj van.
Kismacit barátnője gondjaira bízta, aki mindig szívesen vigyázott saját gyermekei mellett az ő kisfiára is.
Így került a körfolyosós nagy kórházba, a terhes patológiai osztályra, miután egy lelkiismeretes fiatal orvos megvizsgálta és megállapította, hogy elhalt benne a magzat, és toxikus folyamatok indultak el a szervezetében. A foltokra magyarázatot kellett adnia, de nem kívánt élni a lehetőséggel, hogy feljelentést tegyen bántalmazója ellen.
Valóban nagy, sőt, életveszélyben volt, napokig küzdöttek érte az orvosok, műtéteken esett át, infúziót és vért kapott. Közölték vele, hogy valószínűleg soha többé nem lehet gyermeke.
Feküdt a kórházi ágyon, vigasztalan volt és tele fájdalommal. Nem akart élni.
A sokadik napon határozta el, hogy véget vet szenvedéseinek és leugrik a hetedik emeletről. Gondosan megtervezett mindent, kiválasztotta a megfelelőnek látszó időpontot, amikor sem az orvosok, sem pedig a nővérek nem járnak a kórtermek felé. Egyfajta csendes pihenő volt ez, az ebéd utáni és a látogatási idő kezdete előtti néhány óra. Akkoriban még nem lehetett a kórházakba bármikor bemenni a látogatóknak, csak meghatározott időintervallumban. Fél ötkor már ott sötétlett a látogatók tömege a bejárat előtt, várva, hogy a portások kinyissák a kapukat.
Ezt az időszakot választotta ki Róza, hogy tervét végrehajtsa, és kilépett a külső folyosóra. Fázósan húzta össze magán a köntöst, nagyon hideg volt. Erős szél fújt, az eget hatalmas hófelhők borították.
Mi lesz Kismacival? – hasított bele a gondolat, de már ez sem tudta őt visszatartani. Közelebb lépett a korláthoz és épp készült volna átlendíteni rajta a lábát, amikor meghallotta, hogy mögötte valaki kinyitja az ajtót.
Fiatal nő lépett ki melléje, Vilma. Kezében cigaretta, öngyújtó.
Rózát is kínálta, de mivel ő nem dohányzik, elhárította.
Vilma rágyújtott, lassan kifújta a füstöt, majd résnyire összehúzott szemével Rózára nézett és beszélni kezdett.
Tudod, miért jöttem ki ide ebben a farkasordító hidegben? – kérdezte. Majd, választ sem várva folytatta.
Képzelheted, micsoda szégyen, válófélben vagyunk az urammal, nekem már új társam van és én úgy maradtam.
De nem tudom, ki lehetett az apja? Akkoriban, mikor teherbe estem, az uram békülni akart, volt néhány igazán meghitt együttlétünk, bár a házasságunkat nem sikerült helyrehozni.
Mire észrevettem, hogy terhes vagyok, már nem lehetett elvetetni. Negyvenkét éves vagyok, azt hittem, a klimax miatt maradt el a vérzésem. Van két nagy fiam, még ha együtt maradtunk volna az urammal, akkor sem akartunk több gyereket.
Szóval, úgy maradtam. Micsoda szégyen! Fogalmam sincs, mit tegyek…maradjak az urammal, szüljem meg a gyereket, akiről a jóisten se tudja, ki az apja? Váljak el? Hasamban a gyerekkel?
Nem találtam más megoldást, mint, hogy leugorjak innen, de te itt vagy, megzavartál!
Mondókája végére érve Vilma már keservesen zokogott.
Róza átölelte a vállát, úgy tartotta, míg a másik asszony zokogása alábbhagyott, s az
lassan megnyugodott.
Vilma remegő kézzel újra rágyújtott, s csak akkor kérdezte meg Rózától, hogy ő mit keresett a folyosón a fagyos téli délután hidegében?
Róza elmesélte neki a saját történetét, gyermek utáni vágyát az elszenvedett ütlegeket, a benne elhalt kisbabát, aki halálával csaknem megölte őt is. És a rettenetet, hogy többé nem lehet gyermeke.
Meg akartam halni. – fejezte be történetét.
Vilma rámeredt: te azért akartál meghalni, mert nem lehet gyermeked, én meg azért, mert lesz? Ilyen nincs! Összekapaszkodva nevettek-sírtak, ahogy felfogták a helyzet abszurditását. Könnyeik végigfolytak arcukon, köntösük ujjával törölgették.
Lassan nyugodtak csak meg.
Vilma mondta ki a végső konklúziót: akkor mindkettőnknek életben kell maradnia! Az élet megy tovább.
Szinte végszóra, a nővérke kinyitotta mögöttük az ajtót és közölte velük, hogy látogatóik érkeztek.
Róza belépett a jó meleg kórterembe és meglátta az ajtóban Kismacit, akinek két oldalról az ő két nővére fogta a kezét.
Rájuk mosolygott, halvány, félénk mosolyával, mintha bocsánatot akarna kérni tőlük mindazért, amit ellenük elkövetni készült.
Budapest, 2013-11-10
