Hat éven át fenntartások, és kétségek nélkül szerette a férfit, akivel élete hátralevő éveit szerette volna leélni. Kapcsolatuk titkos, viharos, és eltéphetetlennek tűnő volt.
Hiába figyelmeztették, óvták őt, és mindhiába voltak a kétségbeesett szakítási kísérletek is. Mint a mágnes, vonzották egymást és kezdték újra meg újra, s a rövid, néhány hónapos szünetek után mindig fellobbant köztük a szerelem. Csak éppen kiút nem volt a kapcsolat számára, és egyre inkább szűkült a tér és az idő is, amelyben együtt lehettek. Bár a test és a lélek szerelme volt, de a férfi nem volt szabad, s őt egyáltalán nem zavarta az, hogy nem élhetnek együtt. Róza viszont, ahogy teltek az évek, egyre elégedetlenebbé és boldogtalanabbá vált. Kereste a megoldást, ami egy január végi hideg napon el is érkezett. Nem úgy, ahogy szerette volna, de változás történt.
A hetedik év küszöbén egy meggondolatlan, hirtelen haraggal írott levél, egy tisztázatlan sérelem vetett véget kapcsolatuknak, olyan otrombán, hogy az asszony azt hitte, nem éli túl. Úgy érezte, belehal a hiányba, a nélkülözésbe, az érintés és az érzelmek hiányába, a társtalanságba.
Nem találta helyét a hirtelen parttalanná váló időben, a napok céltalannak tűntek, estéi kiüresedtek.
Február vége volt a mélypont, amikor úgy érezte, nem bírja tovább, és egészen végletes gondolatok foglalkoztatták.
Végül aztán megmaradt. Megtanult egyedül élni, és újra értékelni kezdte a szabadságot, a termékeny egyedüllétet is.
Lelkében fájdalom ütközött a megkönnyebbüléssel. Mintha nagy terhet tett volna le, ugyanakkor ürességet is érzett, amit ki kellett töltenie valamivel. Furcsa kis egyensúly kezdett kibontakozni, ahogy a tavaszi hónapok sorjáztak, s mire nyár lett, már egészen jól viselte a helyzetét, és élte ezt az újfajta életet. Megnyugodott végre.
És ekkor, a hetedik egyedül töltött hónap kezdetén jelentkezett a férfi. Találkozót kért, valami banális ürüggyel és csak nehezen értette meg, hogy már nem lehet.
Van valakid? – kérdezte.
Nincs – felelte Róza, s nem tette hozzá: de már te sem vagy. Annyit mondott csak: Vége, már más lettem, nincs visszaút.
Hogyan is kezdhetnék újra, amikor mások fogták a kezét valóságosan és jelképesen, amikor kétségbeesésében véget akart vetni az életének, mások féltették és ő, a szerelme sehol sem volt?
Amikor vélt vagy valós sérelmét dédelgette és nem érdekelte, hogyan éli meg mindezt Róza?
Túl minden veszteségen és traumán, végül úgy érezte, hogy már nincs helye az életében annak a férfinek, akit hat éven át fenntartások és kétségek nélkül szeretett és aki után annyira vágyott, hogy olykor belebetegedett.
Ahogy ez tudatosodott benne, már szabadon engedte áramlani magában az érzéseket. Úgy érezte, a gyász letelt, s ő reménykedni kezdett az újrakezdésben.
Addigi élete során a sors, vagy nevezzük bárminek, már megmutatta neki, hogy él a Földön olyan férfi, akit képes lenne szeretni, és akinek pont rá van szüksége. De valami mindig közbeszólt: távolság, betegség, vagy egyszerűen csak gyávaság, döntésképtelenség, esetleg a körülmények, amik legyőzhetetlennek bizonyultak.
Mintha néha elhúzták volna a súlyos kárpitot, ami a valóságot az álmoktól elválasztja és a bizonyosság kéznyújtásnyira látszott előtte felderengeni. De mire Róza megérinthette volna, a függöny összecsapódott, és ő ott állt csalódottan.
Nyár derekán különös jelenségre figyelt fel: azok a tárgyak, eszközök, amelyeket kedvesétől kapott az évek során, egyszerre csak elkezdtek meghibásodni, sőt, volt, ami egyenesen tönkrement, ki kellett dobni. Mintha az őt körülvevő tárgyak is búcsút mondanának a kapcsolatnak. Legelőször a hűtő robbant le, a forró nyár kellős közepén, aztán követte a többi.
Hosszú időnek kellett eltelnie, mire a haragot, neheztelést felváltotta benne a megbocsátás és a szelíd emlékezés. Sorra vette a pillanatokat, és az élményeket, amelyek összekötötték őket. Elkezdte közzétenni a szeretett férfihez írott verseket: legendáriumot épített fel belőlük, amelyben mind egy-egy építőkő lett.
Még sokáig felkapta a fejét, ha olyan zenét hallott, amely a kettőjük kedvence volt és kerülte a helyeket, ahol együtt jártak. De a legnehezebb a lakásban volt, hiszen idejük legnagyobb részét ott töltötték, és minden rá emlékeztette őt.
Végül eljött a pillanat, amikor már képes volt fájdalom nélkül rá gondolni.
Tudta: el kell engednie egészen, hogy képes legyen nyitni a világra, kitárni a szívét és elfogadni az élet ajándékait. Úgy érezte, túlélőként lép a saját életébe, amikor emlékezik a múlttá lett szerelemre.
Felidézte azt a téli éjszakát, amikor eljutott a kétségbeesésnek arra a pontjára, hogy véget akart vetni az életének. Hetek óta fontolgatta, hogyan, mi módon tegye meg, és amikor úgy érezte, hogy megtalálta a megfelelőnek tűnő megoldást, elindult. Ám elkésett, már nem akart meghalni, már élni akart, már képtelen volt rá, hogy megtegye.
Pár nappal korábban szólította meg őt az ismeretlen férfi, akinek arca sem volt, csak a szavai, amikkel hozzá szólt. Egy apró figyelmesség volt csupán, baráti beszélgetés, számára mégis mentőövet jelentett abban a beszűkült tudatállapotban, amiben akkoriban létezett.
Mint puha, meleg takaró, úgy ölelte körül a fázó Rózát az ismeretlen férfi figyelme, érdeklődése és szavai.
Megtartó ereje volt számára.
Március végén már várta a megjelenését a virtualitásban és kereste a nyomait. Reményt adott neki és értelmet nyertek az addig üres, magányos esték. Pedig arca sem volt, csak egy fantomkép, meg a felőle áradó megfoghatatlan jó érzés.
Nyáron hosszú időre eltűnt az asszony látóteréből, elvesztette őt szem elől, s ő félt, talán a férfi van mélyponton? De nem találta hozzá az utakat és félve a visszautasítástól, nem volt bátorsága sem, hogy megszólítsa.
Meghatározni sem tudta, mit érez iránta, miért hiányzik neki annyira? Valami testetlen, de szerelmetes barátság volt, amit érzett, és hála, amiért megmentette.
Aztán, amikor a sors úgy hozta, hogy egy baráti társaságban találkoztak, Róza a bemutatkozás kipirult örömében is csak képzeletben merte kimondani: köszönöm, hogy megmentettél! Az élet szép…
2013-09-17
