Amikor először elhozták a telepre, megmutatni neki a lakást és ő kinézett az ablakon, első gondolata ez volt: időutazás. Soha nem járt még itt, a környéken sem, mégis azt érezte, hogy élt már ezen a helyen. Szinte visszazuhant az időben, emlékei támadtak a semmiből, kedves, kellemes emlékek. Azonnal döntött: itt akar élni – újra. Nem tudja azóta sem, honnan volt ez a sejtelem benne, rezdülés a lelkében, talán egyik előző életében élhetett már itt. Ősz volt, október.
Ahogy befordult a telepre vezető utcába, a sarkon álló hatalmas gesztenyefa ismerősként köszöntötte őt. Hullott gesztenyét tett a zsebébe, hogy szerencsét hozzon neki, s miközben a sima felületű, mélybarna gyönyörűséget öklében tartotta, tudta, majd tavasszal a gesztenyegyertyák világítják be az utat számára, hogy ne féljen a sötétben hazafelé tartani.
Folytonosságot érez itteni létében, nem ideiglenességet, pedig legbelül tisztában van vele, ez csak egy állomása az ő életének, nem itt fog megöregedni, a sors majd máshová vezeti és talán nem egyedül kell majd elmorzsolnia a hátralevő éveit. De mindez csak apró, legbelül motoszkáló sejtelem, most a hétköznapok kötik le figyelmét.
Nem törte a fejét, igyekezett a költözés után megkapaszkodni, otthon érezni magát az új környezetben.
Ismerősnek tűnt minden, a hideg és lepusztult lépcsőház, a közeli töltés, a fák, évszázados fenyők és apró kis cserjék, az ecetfa, ami kipusztíthatatlan életerejével némiképp a saját, minduntalan újraéledő életvágyára emlékeztette.
Amikor először bejárta a környéket, ismerkedett az utcákkal, emberekkel és az elébe siető kutyákkal, mellette megtorpanó, simogatásra kész macskákkal, határozottan azt érezte: hazaérkezett.
A kis lakás, amit először ki kellett takarítani, majd fokról-fokra belakni, birtokba venni, barátai szerint is jó energiákat sugárzott. Mintha a több, mint százéves falak között mindig is szeretet és harmónia lakott volna. Érezte a régmúltból egy asszony jelenlétét, egy családanyáét, aki összetartotta a családot, aki szegénységben, de szeretettel nevelte fel gyerekeit, unokáit. A ház lakóinak múltjáról semmit nem tudott, ezek csak lelkének rezdülései voltak.
Nem érezte a félelmet, a bizonytalanságot, amitől előtte rettegett, hogy mi lesz majd, ha egy éjjel rémálomból ébred, mint szokott és nem lesz kéz, ami után nyúlva megnyugodhatna.
És nem lesznek vele a cicák, akik mindig megérezték az ő hangulatait és mindig ott volt selymes bundájú meleg kis testük, amikor neki érintéshiánya volt.
Így teltek hónapjai, lassan másfél éve, hogy egyedül él.
Képek tolulnak fel elméjében, az első séták felismerései: a szomszéd ház falán felfutó vadszőlő őszi pompája, ami gyermekkora vadszőlővel befutott szülői házára emlékezteti, meg a gazda, aki a ház előtt seperte épp a nagy diófa hullott leveleit és megszólította a házfalra rácsodálkozó Rózát: – Tetszik, fiatalasszony?
Emlékszik saját önfeledt mosolyára, hisz jó harminc év is eltelt már azóta, hogy ő fiatalasszonyként a köszönést fogadhatta volna.
Olyan fesztelenül elegyedtek szóba egymással, amire városi emberek talán nem is képesek és ez tovább erősítette benne az időutazás képzetét.
– Szép nagyon, főleg, így ősszel, csak kár, hogy lehozza a vakolatot, ezért aztán sok helyen kivágják – mondta akkor.
– Csak a rossz vakolatot, kedves, de ezt a házat száz évvel ezelőtt jól megépítették a mesterek!- hangzott a felelet.
Az első tétova kísérletei, hogy kapcsolatot teremtsen a telepen élő emberekkel, kezdettől fogva sikeresek voltak. Hogy mindenki visszaköszön, sőt, mosolyognak egymásra az emberek, és megszólítják őt boltba menet, már nem is lepte meg.
Róza, aki képtelen a hipermarketekben vásárolni, mert félelem fogja el, szédülés és szorongás, úgy érzi, valamilyen félelmetes szörnyeteg gyomrába került, ami felfalja, megemészti őt, a telepi kisboltba a régi ismerős biztonságával lépett be.
Azóta is úgy jár oda vásárolni, hogy tudja, a mindig friss és olcsó áru mellé kedves szót, mosolyt és a beszélgetés derűs perceit kapja majd.
A kis fekete kutya, akit a szemközti házban szabadságra született állathoz méltatlan körülmények között, egy kb. kétszer két méteres ketrecben tartanak, komoly fejtörést okoz neki hosszú idő óta. Kutyát tartani felelősség, szeretet és hozzáértés nélkül lelketlenség.
A kutya azonnal megérezte benne a szeretetet, egész teste, élénk szemei, testbeszéde, ahogy feléje fordult, a vágy, hogy szabadon akar mozogni, de ebben gazdája megakadályozza, és az ő segítségét reméli, mind tükröződött rajta. Minden alkalommal, amikor Róza a kutya szűk ketrece előtt elhaladt, az állat jelzett, egy kutyaól-szerű alkalmatosság tetejére felugrott és a kerítésen át próbálták megérinteni egymást.
A hideg téli vasárnapokon, amikor Róza teljesen egyedül volt, naphosszat nem hallott élő beszédet, és szinte belebetegedett a magányba, egyetlen társasága, akire számíthatott, a kis fekete kutya volt.
Ha néha elengedték az állatot, a kerítésen kidugva mellső lábait, orrát, akkor sikerült közel kerülniük egymáshoz. Róza duruzsol. Suttog a kutyának most is, 2009 januárjának első napjaiban, amikor a kutya épp szabad.
Mennyi fejtörést okoz neki, hogyan segíthetne! Van állatvédő ismerőse, éppenséggel szólhatna neki. De nem tudja eldönteni, a kutyának jót tenne-e vele?
Eszébe jut valahai szociális munkás éveinek egyetlen ideiglenes gondozásba vételi esete. A kisfiú, akiért a gépezet beindult, valóban veszélynek volt kitéve. Nevelőapja akkor szabadult börtönből és molesztálta, zaklatta a gyereket. El kellett döntenie, hogy mi a jobb? A családból kiemelni a veszélyeztetett gyereket, vagy felvenni a kapcsolatot a férfivel, aki a családot rettegésben tartja?
Tapasztalatai azt mondták neki, az utóbbi reménytelen vállalkozás volna.
És eljött a nap, amikor a hatóság jelentkezett a gyerekért. Soha nem felejti el, sokáig nem is tudta magának megbocsátani.
Aztán évek múltán találkozott azzal a fiatalasszonnyal, a gyerek meg már felnőtt. És az anya megköszönte neki, amit akkor tett.
Erőltetettnek tűnik a párhuzam, egy fiatal, de rabságban, méltatlan körülmények között tartott kutya és egy molesztált gyerek között, de Róza agya így működik, áttételeken át üzen.
A kutya marad, néha kiengedik a ketrecből és akkor Róza meg ő ünneplik a köztük áramló szeretetet.
Sorjáznak a képek.
A tavaszi buja, szabadon burjánzó növényzet képei. Most, a jégvirággal beszőtt ablakú szobában ezekkel a képekkel nyugtatja didergő lelkét.
A gyöngyvirág, kedves virága a kertekből kifolyva szinte fehér szőnyegként borította be tavaly májusban az utat. És az orgona, bódító illata! Kért pár szálat az egyik házban kertészkedő fiatalembertől, aki kazalnyi lila és fehér bóbitájú virággal kedveskedett neki. Tavasztól késő nyárig mindig volt virág az étkező asztalára tett vázában.
Lassan másfél éve él a lakásban, már körülveszik őt kedves tárgyai, emlékei.
Folytatódik az élet.
2009
