Távol tőlem, de szemben
velem egy férfi ül, kinek arcára
elragadtatott mosoly terül
érdeklődésem szemtelen,
bár mindössze a vers vezet,
melynek sorai fogamzanak
bennem már ott, a villamoson
– bár leírni akkor még nem
tudom, így szelelnek el
a legjobb verssorok –
A férfi arcát figyelem
melyen a mosoly sajátos:
csupán vakok, s nagyon
szerelmesek arcán látható
számára megszűnt a külvilág
(alaposan elszeparálta magát)
a szerelem vak – idézi bennem
az agy a közhelyes szentenciát,
miközben a szemben velem, de
tisztes távolban ülő, már nem
fiatal, szépen őszülő férfi arcát
figyelem… Számomra rejtély marad
örökre, mosolyát mi festette fel,
ott a reggeli egyes villamoson,
hol három megállónyi időben
születnek kezem alatt a pillanatképek
