Magda 45 éves volt, amikor megözvegyült. Nála tíz évvel idősebb férje évek óta ápolásra szoruló fekvőbeteg volt, az asszony élete állandó aggodalommá és rohanássá változott a munkahelye és a beteg férj, meg az orvosok és kórházak között. Ő maga is annyira kimerült már fizikailag, idegileg, hogy ápolásra, de legalábbis kíméletre szorult volna, amire semmi esélye sem volt.
Nehezen vallotta be magának, de némiképp megkönnyebbült, amikor a férje hosszas szenvedés: két agyvérzés és infarktus után meghalt. Középiskolás fiával magára maradt egy lakásban, ami élni kicsi, a rezsijét fizetni nagy volt kettőjüknek.
Egy este, amikor már túl voltak a temetésen és minden megrázkódtatáson, amivel a hivatalos eljárások, ügyintézések jártak, tükörbe nézett és megdöbbent. Egy halálosan fáradt, szomorú szemű, elgyötört, ősz hajú asszony nézett vissza rá.
Férjét odaadóan ápolta, mindvégig hűséges volt hozzá, de nagyon nehéz volt szeretni őt az utolsó hónapokban. Minden nap emelgetni, pelenkázni a nagy testet, beadni neki a gyógyszereket, elérni, hogy valamit egyen, olykor meghaladta a feladat az erejét, türelmét. Volt, hogy kifakadt, rákiabált, pedig a férfi már rég nem tudott beszélni, vagy kezét felemelni legalább, amikor valamit kérdeztek tőle, semmilyen módon sem kommunikált környezetével. Ilyenkor megteltek a szemei könnyekkel, és sírtak mindketten. Magda sokszor ült a betegágy szélén, férje sápadt arcát figyelve, kezét kezébe fogva.
Csaknem egy év telt el. A másfél szobás lakás kisszobáját kiürítették, újra tapétázták, a berendezést másikra cserélték. Nem akarták, hogy mauzóleum legyen belőle, az emlékek amúgy is a szívünkben élnek, nem pedig a tárgyakban, a külsőségekben- vallotta Magda.
Fia leérettségizett és elment egy óceánjáró hajóra pincérnek.
Magda egyedül maradt, magányos volt és félszeg. Úgy zuhant rá a reménytelenség, mint egy harang. Átláthatatlan falán semmi sem ütött rést. Azon a nyáron bilincsként zárta magába életének kilátástalansága. A levegő forró lávaként folyta körül testét. Éjszakánként nem tudott aludni, olvasni már képtelenül vergődött, a filmek sem kötötték le, de volt egy számítógépe és internet, amit még a fia fizetett elő, amikor vele lakott.
Két barátnőjével levelezett rendszeresen, minden nap írtak egymásnak. Ők segítettek neki átvészelni a férje halála utáni hónapokat.
Barátnői egy szép napon rávették, hogy menjen el fodrászhoz, megtette és aznap este a tükörből egy megfiatalodott, bár még mindig félszeg mosolyú nő nézett vissza rá.
Zsuzsa, az egyik barátnő régóta jelen volt egy internetes társkereső oldalon, ahol beszélgetett, találkozgatott, vagy egyszerűen csak ismeretséget kötött férfiakkal, és újabb barátságokra is szert tett.
Zsuzsa annyit beszélt Magdának a nagyszerű lehetőségről, hogy ő a gyászév letelte után rászánta magát és regisztrált azon a bizonyos társkereső oldalon.
Barátnője segített neki megszerkeszteni az adatlapot, fényképet is tettek föl, ami már az új frizurával készült róla.
Félve kezdett el leveleket írni fiának, akit be is akart avatni ebbe a nagy elhatározásába, meg nem is, nem tudta, a fiú mit szól majd? Nem fogja elítélni őt?
Apja halála óta csaknem másfél év eltelt és az asszonynak hiányzott nagyon a társ, minden értelemben, hiszen hűséggel ápolt férje élete utolsó öt évében már nem volt társa neki.
Amikor megírta Imrusnak, hogy társat keres, a fiú válasza gyors volt és örömteli: – Végre! Anya, nagyon szorítok Neked, hogy sikerüljön! – írta.
Magda megkönnyebbülten ült le a számítógéphez, mintha mázsás súly esett volna le a szívéről.
És még aznap este talált is valakit, aki felkeltette az érdeklődését. Hosszasan vizsgálgatta a férfi arcképét: szép, tiszta tekintetű, de szomorú szemű korabeli férfi. Megnyerő! – ez volt Magda első gondolata vele kapcsolatban. Megpróbált belelátni, felismerni tulajdonságait, jellemvonásait. Régi szokása volt ez, egy fotó alapján megrajzolni ismeretlen emberek karakterét. Úgy érezte, a férfi, Imre (milyen különös egybeesés, férjét is így hívták!) kicsit megfáradt, sokat tapasztalt, az élet árnyoldalait is jól ismerő, mélyen érző ember.
Figyelmesen elolvasta adatlapján, amit a férfi magáról írt és talált egy hibát, ami lehetett elgépelés, de helyesírási hiba is akár.
Írt neki egy semmitmondóan udvarias levelet, amiben felhívta figyelmét a hibára.
Nem várt választ, sem köszönetet, nem volt ő még felkészülve arra, hogy kapcsolatba kerüljön bárkivel is.
Levelére meglepő gyorsasággal választ kapott! Gyorsabban vert a szíve, amikor megnyitotta az új levelet.
– Kedves Magda! Köszönöm, hogy szóltál, majd kijavítom! Valóban elkerülte a figyelmemet. Nincs kedved megismerni, hogy a többi hibámat is kijavíthassam?- írta a férfi.
Magda nem sokáig töprengett, levelet fogalmazott, sőt, még örült is, hogy nem neki kell kezdeményeznie, hiszen ő csak válaszol.
– Kedves Imre! – szólította meg az ismeretlen férfit. Van türelmed várni rám? Mert most még csak levelezőbarátságomat tudnám felajánlani neked.
Imre azonnal válaszolt, elfogadta Magda barátságát. Így kezdődött az ő több hónapos levelezésük.
Néhány nap után az asszony hosszú levélben számolt be fiának az ismeretségről, lelkendezett, de Imrus kissé lehűtötte őt, óvatosságra intette, hiszen anyja teljesen tapasztalatlanul vágott bele az internetes társkeresésbe. Féltette őt a csalódásoktól.
De azért biztatta is, hogy levelezzen, legyen nyitott, ha már megismerték egymást a levelekből, eljön majd az ideje a személyes találkozásnak is.
Virtuális randevúik időpontja meglehetősen szokatlan volt, mindketten rossz alvók lévén, késő este kezdtek írni egymásnak és éjjel egy, két óra is elmúlt, amikor befejezték.
Két városban éltek, kilométerek sokasága választotta el őket egymástól. Magda elképzelte a férfit, amint az a forró nyári éjszakában számítógépe előtt ül és levelet ír neki. Éjszakái már nem voltak magányosak, tudta, valahol él egy férfi, aki rá gondol. Sokkal többre nem látszott esély, bár lassan már félszavakból is megértették egymást, annyira sikerült összehangolódniuk rövid idő alatt.
Miért? Mert a férfi nem volt független.
Azt írta, már csak barátok a feleségével, külön szobában alszanak, de nem akarnak elválni és van egy gyerek is, akit közösen nevelnek. Megegyeztek, mindketten járják a maguk útját, de együtt maradnak.
Magda ragaszkodik a független társhoz, ezt minden alkalommal hangsúlyozza, adatlapjára is kiírta. Mégis, szinte kizárólag házas férfiakat sodort útjába a sors.
Valójában nem is érti, mit keres annyi házas férfi a társkereső oldalakon? Hiszen nekik van társuk!
Ezek a férfiak saját elmondásuk szerint mind, kivétel nélkül érzelmileg kihűlt, vagy nyitott házasságban éltek, és tűnt ifjúságuk szerelmes korszakait sírták vissza. Nem az élethez kerestek ők társat, csak az ágyba, meg a vágyba, ezt Magda nagyon hamar belátta. De a szomorú szemű férfiben bízott, hogy nem akarja majd kihasználni őt. Ambivalens érzések kavarogtak benne, sok olyan történetet hallott barátnőitől, hogy ezek a kapcsolatok nem működnek hosszú távon.
A férfiak a kihűlt vágy fellobbanását várták a kapcsolatoktól, gyors sikert, szexualitást és esetleg, csak esetleg érzelmeket. Míg Magda érzelmei viszonzását, hosszú szerelmes időszakot és egymásra találást, összehangolódást. Számára a testiség ajándéka csak érzelmi kapcsolat kialakulása után következhetett.
Ehhez következetesen ragaszkodott, ezért is volt öröm számára, hogy Imre nem akart azonnali találkozást.
Heteken keresztül jöttek-mentek köztük az éjszakai levelek, feloldották mindkettejük magányát, és észrevétlenül hozták őket egyre közelebb egymáshoz.
Gyakran visszatértek a hibához, amire Magda kapcsolatuk kezdetén felhívta a férfi figyelmét, és ami lehetővé tette, hogy megismerkedjenek egymással.
Annyi kedvesség, lélek és humor volt a férfi mondataiban, amikor felidézték második levélváltásukat!
Amikor Imre többi hibájának kijavítását kérte tőle, Magda ezt írta neki: – Sok hibáról lenne szó? Írj, legfeljebb cserélünk és én is elárulom Neked néhány hibámat.
– Nos, miféle hibáid vannak? – érdeklődött a férfi – szívesen cserélek a sajátjaimból, ha találok a tieid közt kedvemre valót!
Magda felsorolta azokat a tulajdonságait, amik élete során sok gondot okoztak neki, általában hibájául rótták fel ismerősök és idegenek.
– Érzelmes vagyok, őszinte és idealista. Naiv. Van raktáron csereárud?- kérdezte.
– Álljon meg a menet! Hibákról volt szó, ezek meg jó kis erények!- jött az azonnali válasz Imrétől.
Magda szívében rég érzett melegség és hála áradt szét az akkor még jószerivel ismeretlen férfi iránt. A szomorú szemű már nem volt közömbös számára, ettől a pillanattól fogva meg akarta őt ismerni.
– Kellemes meglepetés, mert általában hibának tartják, kivéve a barátaimat. Tényleg hibát kérsz? Néha a kishitűség hibájába esem.
– Ez tényleg hiba! – válaszolt Imre. Tudok helyette adni önbizalmat, hogy ne essél bele!
– Jó, elfogadom, de akkor én is kérek egy hibát!- írta azonnal Magda, s csodálkozva tapasztalta, milyen könnyen jönnek a gondolatok, írás közben kellemes izgalmat érzett, arca kipirult.
A férfi válasza ezúttal sem késlekedett:- Pont azért adom, mert nekem túl sok van belőle és az már hiba…
Hónapok teltek el így, szelíd évődéssel és komoly, vallomásos levelekkel. Magda megírta házassága történetét, írt magányáról és barátnői rábeszéléséről, hogyan került a társkereső oldalra.
Imre megtanította Magdát a webkamera használatára, gyakran leveleztek úgy, hogy látták egymást, már tudták, hogy néz ki a másik, egymásra mosolyogtak a technika segítségével.
Kedves időtöltéseik is hasonlóak voltak, egyet kivéve: a férfi szeretett horgászni, kedvelte a vízpart nyugalmát, a csendet, a természet szépségét.
Imre megvallotta, hogy néhány hónapja ért véget egy hosszú időn át tartó kapcsolata, s ez megviselte őt érzelmileg. Amikor levelezni kezdtek, akkor volt a legmagányosabb.
Két, sokat sérült ember kapaszkodott egymásba, előbb a virtualitásban, de ahogy Magda fia megjósolta, egy szép őszi napon elérkezett személyes találkozásuk is.
Olyan izgalommal készültek mindketten a találkozásra, mintha kamaszok lennének.
A férfi kocsival jött Pestre, a Kosztolányi Dezső téren találkoztak. Magda félve ült be mellé, vajon a férfi nem fog csalódást érezni? Ilyennek képzelte őt azokon az éjszakákon, amikor leveket írtak egymásnak?
Imre ugyanezt érezhette, bár jól palástolta izgalmát.
Ismerősökként üdvözölték egymást, a férfi átölelte Magdát, de csak egy puszit adtak egymásnak.
Hamar eldöntötték, hová menjenek, ki a városból, a Velencei tóhoz. Út közben elfogódva nézegették egymást, néha összenevettek.
Magda meglepődött, a férfi valóban hatalmas termetű, valóságos nagy medve! Egy óriás! Mellette eltörpül az ő átlagos termete.
Valami elkezdődött köztük, vagy inkább más dimenzióban folytatódott a kapcsolatuk. Az első félénk puszitól kezdve már a testek is jelenvalóvá váltak, egymás számára jelentést hordoztak. A sokszor megénekelt szikrák pattogtak köztük, óvatos, félénk mosolyuk mögött ott volt a felismerés: a köztük levő harmónia és egyetértés kapcsolatuk kiteljesedését hozhatja el. Magda most nem töprengett azon, hogy miképpen fog megtörténni, hinni akart, és szeretni. Minden fenntartását félretette, azon a napon boldog akart lenni, semmi más.
Amikor este kiszállt a férfi kocsijából, boldog volt.
Még kétszer találkoztak.
A második alkalommal még minden tökéletesnek látszott köztük.
Aztán a férfi megvallotta neki, hogy újra találkozott régi szerelmével, az a csalfa asszony kereste meg őt, és nem tudott neki ellenállni.
Magda bocsánatát kérte. Nem akart kettős játékot űzni, tisztességesebbnek tartotta, hogy őszintén megvallja, mi történt.
Magda visszazuhant a magányba, talán még mélyebbre, hiszen minden reménye, érzése az óriáshoz fűzte őt.
Hetek teltek el, vigasztalhatatlan volt, a társkeresőn megszüntette tagságát.
Elmúlt a tél, szinte félálomban. Öntudatlanul cselekedett, boldogtalansága, mint egy búvárharang, bezárta őt.
Karácsonyra hazajött a fia, ajándékot hozott, próbálta felrázni anyját ebből az apatikus lelkiállapotból. Aztán visszautazott, s az asszony egyedül maradt. Ritkán kapcsolta be esténként a számítógépet, ha igen, akkor barátnőivel, fiával levelezett.
A tavasz első napján üzenetet kapott egy ismeretlen lánytól:
„Apám március nyolcadikán váratlanul elhunyt. A szíve vitte el. Temetése a család részvételével már megtörtént. Mindenkit értesítünk, akinek a címét megtaláltuk a számítógépében.”
2010-07-29
