Erdélyi Eszternek, szeretettel:
(fiktív napló)Télvíz idején emberi roncsok lepik el gyönyörű Pestünk testét. Tüneti kezelés létezik csak, a fekélyek eltávolítása. Évtizede ez még csak rossz álom volt, a végigborzongott amerikai dokumentumfilm távoli valósága a szatyros néni és társai. Most, a Moszkva téren villamosra várva, a szerelmetesen egymást hajkurászó galambpár mellett figyelmemet egy toprongyos pária köti le. – Má’ nemsoká jó világ jön ránk – közli velem, mellém érve. A tél végi verőfényben még élesebbek a kontrasztok.
A hajléktalan, akinek ruhát, s némi pénzt adok, rám néz és azt mondja: – Az Isten áldja meg minden lépését! Évek óta nem szóltak hozzám emberi hangon. Maga visszaadta a méltóságomat. A többi ráadás.
Ma boldog vagyok. Minden kínom felett átragyog a mosoly, amit vált velem a hajléktalan férfi, aki virágot hoz, mert meg akarja köszönni a reggelimet, amit nem volt időm megenni s ő ebédre elfogadta. Meg a humort, amivel nem alázom meg, s eltűröm, hogy múlassa a napot a melegben. – Nem loptam – mondja, megdolgoztam érte. Most minden ebben az egy szál virágban testesül meg. Apró győzelem, sikerélmény mindkettőnknek. Segít túlélni, továbblépni, tenni, ami a dolgunk.
Azt kérdezte, biztosan meghal-e, ha a tetőről leugrik? Mert túlélni azt nem akarná, az még a mostaninál is rosszabb lenne. Komolyan nézett rám, mint aki megfontolta már a kérdést is, meg az esélyeket is. Nem a levegőbe beszél. Sorolja, hogy a többit miért vetette el. A vonatot, a gyógyszert, a nagy hibalehetőség miatt. Nem tudom, mivel tartsam vissza.
Most én is az ablakban állok, méregetem a távolságot, csukott szemmel próbálom elképzelni a szabadesést. A pillanatot, amikor már megtörtént az elrugaszkodás, de megbántam, a tett mégis visszavonhatatlan. Itt is nagy a hibalehetőség.
Ma találkoztam a boldogsággal. Középkorú volt, barázdált arcú, tetoválások csúfította testén lötyögött a ruha. Átölelte asszonya vállát, úgy mondta: – Nekem csak az élettársam, de én úgy hívom, a feleségem. – Én meg, hogy az uram – szólt közbe az asszony. – Tessék elhinni, minden nap akad valami – folytatta a férfi. Munka is, ennivaló is. Már ne haragudjon, de nem sok jó tapasztalatunk van a magukfajtákkal. De maga gerinces asszonykának látszik, nem olyan, mint a többi. Látom a szemén, hogy megért minket! Most mondja meg, minek menjünk segélyekért, mikor itt vagyunk mi egymásnak?
És a pincelakás előtti tenyérnyi kertben ragyog a napsütés, a konyhában illatozik a frissen főzött paprikás krumpli és a világ egy percre tényleg kereknek tűnik. És minden olyan egyszerűnek…
Átérzem a fiatalasszony kétségbeesését, aki a lakbérhátralék miatt kilakoltatási határozatot kapott. – Három gyereket nevelek egyedül – mondja, ha három hónapig nem eszünk, akkor sem tudom kifizetni. Ki ad nekünk kölcsön? A gyerekek állandóan éhesek, nézzen rám, én is elfogyok. Milyen világ ez, tessék mondani, itt már mindent lehet? Itt nincs türelem?
Nagy kerek szemében a megválaszolhatatlan kérdés elkísér hazáig, s a gondolat, hogy jaj, csak ne történjen velük semmi helyrehozhatatlan! A tehetetlenség megbénít, szemtanúja lehetek csak az eseményeknek, segíteni nem tudok.
Azt mondja M. a kedvenc hajléktalanom: – Ma jó napom volt, szedtem vagy öt kiló meggyet. Rám szóltak, hogy ne lopjak. Aszontam: Uram, máskor ne ültessen fát az utcára, vagy ha már ültetett, nézze el, ha az országút vándorai esznek belőle. Hoztam magának is.
Most itt ülünk, egy tálból cseresznyéznénk, ha M. nem meggyet hozott volna. A nap egyformán süt ránk, s az ajándék gyümölccsel eltelve a világ fonákságain töprengünk.
Királynői fenség ül a lepusztult, állati és emberi ürülékkel jócskán beborított, egykor jobb napokat látott „játszótér” padján, a gettószerű lakótelep kellős közepén. Mellette egyetlen társa, az idős hölgy. –Tudja , kedves – mondja nekem, csak azt nem tudom, mi lesz vele, ha én elmegyek. Nem volt soha gyerekünk, az uram meghalt, már csak ő van nekem. Szeretném biztonságban tudni, ha már nem leszek. A magyar vizsla tekintete nagybeteg gazdáján pihen, mintha értené, hogy róla van szó. Megérintem, a kutya megérzi a mozdulatban a feléje áradó szeretetet. Arra gondolok, szívesen „örökbe fogadnám”, ha biztos lennék benne, hogy el tudom tartani.
Mostanában sokat utazom. Villamoson, metrón, buszon, gyalogosan járom be a várost. Olvasni fáradt vagyok, de figyelek. Testbeszéd, apró jelek, emberi arcok, sorsok keltik fel érdeklődésemet. Mint egy kaleidoszkóp, olyan a város. Szavak nélkül is értjük egymást.
A férfi, aki olyan rút, hogy semmi nem szépítheti meg, talán csak a tekintet, amit a vele szemben ülő fiatal lányra vet. Vágyakozás az elérhetetlen után. Jelenlétemről egyik sem vesz tudomást, így nyugodtan figyelhetek.
Vak koldus az aluljáróban. Szemmel láthatóan vak, előtte tábla: „ Szemműtétemre gyűjtök. Köszönöm az adományokat.” Az emberek szemrebbenés nélkül mennek el mellette. Fekete öltönyben, hegedűjét szerelmesen álla alá szorítva játszik reggelente az aluljáróban az öreg utcazenész. Hogyan juthatott idáig? Játékán hallik, tanult zenész, műsorán csupa klasszikus. Előtte kalap, abba hullnak a pénzérmék, néha bankjegyek. A világról tudomást sem véve, elmélyülten, néha csukott szemmel játszik tovább.
Ma találkoztam az asszonnyal, akit pár hónapja sikeresen beszéltem le az öngyilkosságról. Most viszonylag kiegyensúlyozott, nehéz sorsát jól tűri, az élettel tervei vannak. Nevetve kérdezi: – Maga hogy áll a „gyorslifttel”?
Fáradt vagyok, rossz napom volt, csak legyintek válaszképp. Az asszony szeme elkerekül: – Ugye emlékszik, mit mondott nekem akkor? Aztán leülünk egy padra, ő mesél, én hallgatom. Túlélési és ételrecepteket. Szerepet cserélünk észrevétlenül. A kora őszi napsütésben látszólag csak két asszony ül a padon és élénk beszélgetésbe merülnek…
Nemrég valaki megkérdezte tőlem, hívő vagyok-e? Hosszas töprengés után közöltem, nem hívő, hanem hittel élő. Az én Istenem emberarcú, nincs szükségem közvetítőkre. Nincs papi cicoma, ceremónia. Bármikor fordulhatok hozzá, kis külön alkukat köthetek vele. Fohászaimat meghallgatja, majd újabb terheket rak rám, nehogy kapcsolatunk egyoldalúvá váljék. Épp itt a baj, hogy teherbíró képességemet túlbecsülni látszik.
Kérném az én Istenemet, egy kis nyugalmat, biztonságot, fájdalommentes napokat ha adna nekem, az nagyon jó lenne! De most az én Istenem elfordulni látszik tőlem, vagy csak fontosabb dolga akadt. Van éppen elég helyretenni való ma a világban, ebben a városban.
Nehéz mentőangyalnak lenni… Szombat délután talált rám a könnyes szemű fiatal cigány asszony, aki majd 200 kilométerről menekült idáig az ütlegek, a szitkok elől. Valaki azt mondta neki, hogy forduljon hozzám, én biztosan nem küldöm el. Így is történik, de tehetetlenségemet nem árulhatom el neki, hogy nincs hatalmam segíteni rajta. Vigasztaló, bátorító szavak kis batyuját nyomom hát az asszony kezébe, meg a címet, ahol majd befogadják. Próbálom megnyugtatni, de bennem a félelem, hisz fedelet, ételt, biztonságot nem adhatok neki. Nehéz mentőangyalnak lenni…
Magányos öreg hölgyekhez kopogtatok. A Hivatal küldetését teljesítem, így bebocsátást nyerek. A munka nemszeretem, bár szívesen invitálnak, örülve a ritka vendégnek, még ha az hivatalos is. A szegénység, az elhagyatottság savanyú szaga a rosszul fűtött kis lakásokban a reménytelenség érzésével párosul. Régi fényképek kerülnek elő, a „tűnt ifjúság” hordalékai.
Nem tudom elég hatékonyan végezni a rám bízott munkát, mert a felém áradó bizalomra azzal válaszolok, amivel tudok: „ráérek”, beszélgetek, vigasztalok, meghallgatom a történeteket. Ígérem, hogy eljövök máskor is.
Az esti sötétségbe burkolózott, rosszul világított mellékutcákon át késő este sietek haza, ahol engem sem vár senki. Sorsomat láttam a magányos öregek tekintetében, ráncos kezeik érintésében, szeretetre éhező magányuk tükrében.
1998
