Tegnap egy CD-t találtam a holmim között, és azon ezt az írást, amit már teljesen elfelejtettem. Úgy olvastam, mintha nem is én írtam volna, mintha a történet valaki másé lenne.
Míg mások a világ megváltására, vagy inkább felforgatására készültek lázasan, Rózát megérintette a szerelem.
Megérintette és elhagyta, mielőtt megismerhette volna.
2006. október 23.-ának délutánján figyelt fel a férfire egy internetes társkereső oldalon.
Egy fantom volt csupán, nem is ember, mert arc, név és élet sem tartozott hozzá, csupán egy nicknév: András. És a száraz paraméterek: 185 cm magas, 85 kg testsúlyú, 53 éves, független férfi. Egy vidéki városból.
Az asszony több éve tartó kutatása során mindig független társat keresett. Kitartóan és türelmesen – mint mindenkori adatlapjára, korábban hirdetéseibe írta.
Nem mindenáron. És végre eljutott oda, hogy nem minden kompromisszumot vállal ezért.
Keserű tapasztalatai megtanították rá, hogy a férfiak többsége mást ért a társkeresés fogalma alatt, mint ő. Talán fogalomzavarban szenvednek? Színleg ők is társat keresnek, de többnyire már olyan magas falakat emeltek maguk köré, hogy azon átlesni senkit nem engednek. A látszatok fala is átláthatatlan.
Sokan nem társat, hanem csak alkalmi szexpartnert keresnek. Semmi baj nem lenne, ha ezt így tisztán, egyértelműen közölnék, hisz a nők között is vannak sokan, akik mindössze erre vágynak. A szándékok szerencsés találkozása is előfordulhatna akkor.
De nem, ez túl egyszerű lenne.
A személytelen kérdőívekre adott válaszok alapján mindenki társat keres.
És ismerve a nők többségének érzelmi kiszolgáltatottságát, szeretetéhségét, kiválóan alkalmazzák a megfelelő taktikát, amivel célt érhetnek.
Róza tisztában van vele, hogy ő, mint az üveg, átlátható. Távol áll tőle a taktikázás, s ezáltal sebezhetővé válik.
Sosem értette, miért van az, ha eljut egy friss kapcsolatban a vágyig és az ágyig, akkorra benne már kialakult az érzelmi kötődés, partnerében pedig még nem. Így aztán, amikor az időnként fellobbanó, általa szerelemnek vélt érzelmi kitöréseket ritkán követte folytatás, második, vagy sokadik találkozás – ő mindig döbbenetet, hiányérzetet, fájdalmat érzett.
Sokszor megtapasztalta már ezt az érzést, mégis védtelenül állt minden újabb alkalom előtt.
De mind között András volt a legkegyetlenebb.
A legkedvesebbnek tűnő, aki úgy játszott az újabb szívműtétjére készülődő, magányos Róza lelkének húrjain, mint egy gitárvirtuóz a hangszerén. Ő, aki túlságosan is korán nyitott Róza felé – mert valljuk be, az asszony ezúttal már óvatosabbnak bizonyult – már azon a bizonyos október 23.-án, a szójátékban is bebizonyította, hogy lelki rokonság van köztük. Levélváltásaik során hamar elfogadta a feltételeit, hogy a körülmények folytán kapcsolatuk csupán levelezés útján, találkozás lehetősége nélkül valósulhat meg, legalábbis egy ideig.
Megdöbbentően gyorsan hangolódtak egymásra, megérezve egymás hangulatait, gondolatait, érzéseit. Sok dologról azonosan gondolkodtak, szóba sem került köztük a szex sokáig, csak a lélek, a tervek, a magány ellen való összekapaszkodás reménye, esélye. A férfi özvegy volt, évek óta egyedül élt, s csak barátai unszolására regisztrálta magát a társkereső oldalon, de nem fűzött hozzá túl sok reményt. Saját bevallása szerint megdöbbent, amikor Rózára akadt, mert nem bízott benne, hogy ilyen gyorsan megértő társat talál.
Igaz, András meglehetősen rejtőzködő volt. Sem vezetéknevét, sem lakcímét nem árulta el. Mobilszámának megadása elől azzal az indokkal tért ki, hogy nincs készüléke, hiszen kevés emberrel tartja a kapcsolatot, nincs rá szüksége. Felesége halála óta meglehetős elszigeteltségben él, barátai, kollégái elfogadják ezt a különcségét.
Amikor megtudta, hogy Róza műtétre készül, biztatta őt: hamar meggyógyul majd és rengeteg közös beszélgetés, nevetés, kirándulás, és más élmények várnak rájuk, kettesben!
Az asszony lelke ujjongott: mennyire más ez a kapcsolat, mint a többi! A férfi törődik vele, biztatja, kitart mellette….eszébe jutottak az első műtét körülményei, amikor elhagyták őt, magányosan, érzelmileg kisemmizve várakozott .
De most itt van András, és minden más lesz! Hihetetlen erőt adott ez neki.
András, akit csak egy fotón, s azt is csupán néhány percre láthatott, mert a férfi feltöltötte ugyan, de rögtön le is vette a képet adatlapjáról. Szabadkozott: nem vagyok olyan szép, hogy itt mutogassam magamat… és Róza, aki néha hihetetlenül naiv, szinte Cilike-szerű tulajdonsággal felruházott, még itt sem fogott gyanút. Még akkor sem, amikor a képet a férfi a felajánlott e-mail címre sem küldte el. Elfogadta, hogy lehet valaki ennyire rejtőzködő, ennyire szégyenlős, hiszen nemrég még ő maga is ilyen volt.
András mindössze ennyi volt: fehér ing, nyakkendő, napbarnította arc, nevetős szemek és az ajkain megcsillanó fény. Még annyi időre sem hagyta fent a férfi a képet, hogy elmentse, csak egy mosoly volt, egy „érintés”, egy pillanat.
Rengeteg üzenetet váltottak: jóreggelt- és jóéjtpuszik jöttek a férfitől, kedves gondolatok, szívet-lelket melengető apró meglepetések kíséretében.
Annyira egymáshoz valónak tűntek ők ketten: András és Róza, hogy az asszony félni kezdett, mi lesz, ha a férfi mégsem állja ki a kemény próbát? A várakozás próbáját.
Ahogy közeledett a műtét kitűzött napja, egyre nőtt benne a feszültség, és a bizonytalanság. Egy napon feltette a kérdést Andrásnak: – Mi lesz velünk, félek, hogy elveszítelek!
András megnyugtatta: – Erre nem szabad gondolnod! Természetesen megvárlak, és csodás évek várnak ránk, együtt!
Mint puha takaró, burkolta be a megnyugvás Rózát.
Kérdéseket tettek fel egymásnak, így haladtak lépésről-lépésre egymás felé a megismerés útján. Banális, gyermetegnek tűnő dolgok voltak ezek, de fontosak a válaszok, mindkettőjük számára.
-Mi a kedvenc színed? – kérdezte Róza.
-A barna, zöld és talán az okker – felelte a férfi.
Róza örült ennek az apró egybeesésnek: – Állj meg egy tarka lombú őszi fa előtt: az vagyok én –írta válaszában a férfinek.
És most itt ül Róza a hideg, szürke és nyirkos Balaton-parton, nézi az ablak előtti őszi kertet. A távolban megcsillan a palackzöld víztükör, és ő nyeli a könnyeit.
András jut eszébe, a természet, a vizek szerelmese, aki nemrég megígérte neki, hogy majd nyáron együtt elmennek az Adriára, ahol ő még soha nem járt, de ahová mindig is vágyott eljutni.
Látja az ablak előtt a színes lombú őszi fát, egyedül áll a kertben. Utolsó leveleik egyike jut eszébe róla, s az álmokat megint a varjak károgásának kiábrándító valósága váltja fel.
András minden különösebb értesítés, vagy magyarázat nélkül, két nappal az ő sikeres műtéte után, megszüntette regisztrációját a közös internetes társkeresőn. Még annyit sem írt: ne haragudj, nem megy.
Mindezt Róza a barátoktól tudta meg, akik végig izgulták, aggódták vele a szívműtétet, az altatástól az ébredésig, és vele vannak ma is, a lábadozás heteiben. Imádkoztak, sírtak érte és ujjongtak, pedig sokan csupán ugyanabban a virtuális térben léteznek egymás számára, mint András.
De a barátság és a szeretet, ami összeköti őket, sokkal erősebb kötelék, mint a sosem volt szerelem.
Róza arra gondolt, amit egy másik alkalommal barátja, Brian mondott neki, vigasztalásul: „Ha valaki ennyi, és ilyen minőségű, mélységű érzelemmel – amit Te nyújtani tudsz – nem tud mit kezdeni, az nem is érdemli meg . És ne sirasd azt, ami nem is volt soha, talán csak a képzeleted játszott veled.”
Balatonfüred, 2006. november 28.
