Miután nagyjából kipakoltak a házban, hogy legalább a legszükségesebb ruhákat meg lehessen találni, ameddig normálisan be nem rendezkednek az új helyen, első dolga volt, hogy a baromfi ólat rendbe rakja, mielőtt a szárnyasokat hazahozza. Mert bizony a jószág helyével is törődni kell, ha az ember szereti őket. Ha meg nem szereti, akkor nem szabad tartani. Mert nincs az a buta állat, amelyik ne érezné a gazda szeretetét, ha van, s ha nincs, akkor már nem olyan kedvvel van az sem; a tyúk is kevesebbet tojik, gyengébben fejlődik. Legalábbis ezt mondják az öregek. Hogy igaz-e, vagy sem, ezt nem tudta megmondani. Ő szerette a jószágot, és úgy gondolta, ha nem így lenne, nem is tartana; mert ott van például a disznó. Valahogy régóta ferde szemmel tekintett rájuk, hát borsózott a háta arra a gondolatra, hogy esetleg legyen neki. Pedig apjának volt annak idején. Apa nagyon szerette a „pusikat”, ahogy nevezete őket. Helyük akár itt is lenne, de nem, ő nem akarta. A disznóólat inkább a tyúkoknak alakította ki. Ezek a tollas jószágok valahogy közelebb álltak hozzá. Talán nem is malaccal, mint állattal volt a baja, sokkal inkább a levágása, a feldolgozása az, ami iszonyattal töltötte el. Sokszor volt disznóvágáson, de mindig igyekezett valahogy elsunnyogni a vágás részét. Nem szerette a visítást, a félelmet a disznó szemében; mert bizony az állat tudja, hogy itt a vég, és nem akar meghalni. Azon túl, hogy próbálna védekezni szerencsétlen, hát kiabál. Ordítva kér segítséget attól, aki őt etette, gondozta, vakargatta a hátát; akiben bízott; aki őt becsapta. És a félelem mellett ez a döbbenet is ott ül azokban a pici szemekben. Nem szabad a szemébe nézni az állatnak, amikor elpusztítod!
De most nem megölni akarta őket, hanem elkészíteni a helyüket. A baromfiudvar bekerítését már korábban elvégezte, és mikor az épületet vette szemügyre, látta, hogy a falon, néhány helyen hatalmas lyukak éktelenkednek a vályogtéglák között. Sem nyárra, sem télre nem jó ez, hiszen nyáron a hőség, télen meg a hideg kúszik be rajtuk, és gyötri a lakókat ahelyett, hogy az épület megvédene az időjárási viszontagságoktól. Arra is emlékezett, hogy a melléképület padlásán az egész vályogtéglák mellett darabokat, töredékeket is látott. Abból majd el lehet készíteni a javítóanyagot, és nem kell vele annyit bíbelődni. Mindjárt mondta is a fiúnak:
– A padlásról hozz le légy szíves, vagy négy-öt darabtéglát!
Közben egy nagy műanyag vödörbe vizet engedett, és ahogy a fiú megérkezett az anyaggal, egyesével törögette össze őket és a morzsalékot beleszórta, ügyelve arra, hogy jó sűrű masszát kapjon.
– Apa, Te ezt honnan tudod, hogy kell csinálni? – nézett rá elkerekedett szemekkel a gyerek.
– Még a Déditől. – felelte, s ahogy felemelte a tekintetét, nagyon messze látott az időben.
Egy napbarnította fiúcska ballagott mezítláb a homokba kijárt úton, egy apró anyóka kezére fűzve. Az asszony nem volt öreg, a tanyasi élet azonban fogást talált rajta, és a szükségesnél több barázdát szántott az arcára. Fejét kendőbe bugyolálta, az álla alatt megcsomózva, így a hosszú, barna haja, ami kibontva a háta közepéiig ért, nem látszott. Pedig esténként, amikor lefekvéshez készülődtek, és Nagymama felszabadította magát a kendő rejtekéből, fiatalnak és szépnek látszott. A fiúcska nem értette, miért kell eltakarni a szépséget, de sosem kérdezte meg így. A kendő nagyon zavarta, de errefelé „így szokás”. A másik nagymamája, az Ómama csak vasárnap vett kendőt, amikor a templomba mentek. De itt máshogy volt, és ő ezt elfogadta; ennek itt így kell lennie. Itt vályogból vannak a házak, amott téglából, meg kőből. Itt sosem talált követ a kertben, ott nem lehetett rendesen ásni sem, kapálni sem, mert állandóan megcsikordult a szerszám! De most itt van, és itt is tud segíteni a Mamának! Ez büszkeséggel töltötte el, miközben az intelmet hallgatta:
– A kövesúton nem szabad elmenned mellőlem egy tapodtat sem! Ott el kell engednem a kezedet, de csak mellettem lehetsz, egyik kezeddel fogod a kötőm szélit, és el nem mozdulsz! A kislapátot Neked hoztuk, de csak mellettem szedheted, és csak azt, amit mondok!
A kisfiú buzgón bólogatott, de már nagyon izgatott volt. Szeretett minden munkában segíteni, és nagyszülei hagyták. Büszke volt magára, hogy kiveheti a részét a feladatokból ő is! A gyerekek ilyenek, szívesen dolgoznak, csak mi, felnőttek rontjuk el őket! Nekünk sosem elég gyors, sosem elég pontos, ahogy a gyerek dolgozik, nincs türelmünk megvárni, amíg a maguk kis szöszmötölős módján megoldják a feladatot; inkább félre toljuk őket, és elvégezzük mi magunk ahelyett, hogy dicsérnénk a szorgalmát, az ügyességét, közben gyorsabb tevékenykedésre nógatnánk. Így aztán, amikor nagyobbak lesznek, mi vagyunk azok, akik nem értjük, miért mondja mindenre, hogy nem tudja, miért nem akarja megcsinálni, és azt hisszük lusta, és kifogásokat keres. Pedig nem erről van szó. Egyszerűen beleneveltük, hogy nem tudja, nem jól tudja, lassú, rosszul dolgozik. Pedig csak saját türelmetlenségünk áldozataivá váltunk; mi vagyunk, akik hibáztunk, s most a gyermeket okoljuk érte.
Mert az a kisgyermek is, akkor nagyon boldog volt segíthet! Olyan lehet, mint a felnőttek!
Anyagot kell szedni a tapasztáshoz. A ház bizony öregecske vályogház volt, s a tavasztól tavaszig eső, amit nekivert a szél a falnak, bizony azt kimosta helyenként, ezt kell kijavítani. A vályogba szalma kell, és annak a forrását kell megtalálni a kövesúton, ahol a lovas kocsik is járnak. Amit a lovak elpotyogtatnak, a kerekek szétlapítanak és a nap alaposan kiszárít, azért már megszabadul a kellemetlen szagától, azt a lócitromot kell összegyűjteni. Annak egészen más a színe, ahogy a Mama magyarázta, s gyermek tudta, meg fogja ismerni. Az elején majd még a biztonság kedvéért meg kell kérdezni, de aztán már ő is okos lesz, és fogja tudni! Az majd bele lesz keverve a vályogba, hogy a lótrágyában levő szalma összetartsa, és ne engedje szétcsúszni a sarat. Ahogyan a Mama azt szokta mondani: „Megtapasztjuk mi is a fészkünket, mint az eresz alatt lakó fecskék.” És valóban sok volt a hasonlóság! A Tata valami lapos, nyeles eszközzel, ügyes mozdulattal odatette, és elkente az alig öklömnyi masszát. Előtte még a falat is megvizezte, hogy jobban összeragadjon az új anyaggal. Aztán azt a lapos nyeles szerszámot is folyton belemártogatta a vízbe, úgy simította el falat. De amíg azzal készen nem lett, tényleg olyan volt, mint a fecskék apró sárgolyókból összerakott fészke ott, a tanyasi kis ház eresze alatt. Amikor aztán a Tata készen volt a nagy munkával, pár napot várt, és befestette, átfestette az egész házat kívülről. Akkor az olyan, de olyan szép lett, mintha új lett volna! És micsoda finom illata volt! Nagyon szerette azt a szagot, a frissen festett ház szagát!
Most csak azt sajnálta, hogy annak idején, gyerekként nem figyelte meg rendesen, hogyan, miként is készült a vakolat; az ól oldalán kilátszottak a téglák…
… mint a fecskefészek sárgolyói.
2013-01-31
