Borongós, kicsit szeles idő volt. A hajnal hűvösében már egyre több levél görnyedt össze, és vette alá magát a diófa tetejéről. A szőlőlugasban is gyakrabban kellett takarítani a lombseprűvel. Még megsimogatta Bélát, a baknyulat, majd rázárta az ólajtót, és néhány lépéssel baromfiudvar kapujában volt. Éppen indult volna vissza a házba, amikor megakadt a szeme a kukoricagóré mellett árván hagyott szüretelő kádon. „No, erre sincs már szükség!” – dörmögte magában. Odament, belepillantott, ellenőrizendő, hogy valóban üres-e. A legutóbbi napok esősek voltak; a kád aljáról egy régi nyári délután kései napsütésekor fürdőző apró, pucér gyermek tükörképe nézett vissza rá.
A gyermeki emlékezet olyan, mint sötét éjszakában a villám: amit megvilágít, az kristálytisztán megmarad, s élesebben látszik még sok év múltával is, mint bármilyen fénykép, míg a többi esemény a sötétbe vész.
Éppen ilyen dézsa állt Tatáék kútja mellett a tanyán, és nyáron mindig tele volt vízzel. Ott szoktak megmosakodni az öregek, s bizony a gyermek is nem egyszer pancsikolt a kellemes, hűs vízben. Szeretett volna a legmelegebb nyári délidőben lubickolni, akkor, amikor a szőlőből bejövet már szaporán kellett kapkodni az apró talpakat, mert égette a sárga homok. Amikor már csak úgy volt jó várni, amíg Tata befejezi a szöszmötölést – ahogy Mama szokta nevezni – , hogy bokáig beletúrta lábait a talajba. Igaz, az meg olyan érzés volt, mintha a bokazokni szára égette volna a lábát. Szólni nem akart, mert akkor a Tata be akarta volna küldeni a házba, és akkor nem „segíthetett” volna tovább! – Na’jszen, nagy segítség lehetett, a folyton kérdező, valamit mindig akaró apró ember… – Meg amúgy is: ki bánta? El lehetett viselni, meg aztán a szőlőtőkék között mindig akadt valami finomság, amit lehetett majszolni. Ha más nem, hát volt a papsajt. Bár ezt a növényt Tata állandóan irtotta, de valahogy mégis mindig lehetett lelni belőle néhányat, aminek a szárain ott ringatózott a kívánatos lapos, zöld szemecske, amit meg lehetett enni, ha az ember ügyesen megtisztította a ráboruló kis levélkéktől. Aztán persze ott voltak még a gyümölcsfák, amik folyton kínálgatták érett terméseiket. Hol a cseresznye, hol a meggy, aztán a kajszi-, majd az őszibarack; a ház felőli részen, egy-egy sorban, ahol a tőke már elfáradt teremni, de még élni is, hogy ne legyen foghíjas a sor, volt piszke, és „rébezli” is. Micsoda csemegék! De hányszor volt, hogy reggelire csak kiszaladt, és egy-két szelet kenyérrel valamelyik gyümölcsből degeszre tömte a bendőjét…
De a legcsodálatosabbak azok a délutánok voltak, amikor szabad volt belemerülni a dézsába! Az volt ám csak igazi móka! A nap felmelegítette a vizet, de mégis olyan kellemesen hűvös simogatása volt! Persze néha egy-egy békával, csigával kellett osztozni, és a dézsa belső felén nyár végére már némi síkos zöld növény is megtelepedett, de ez igazán nem volt zavaró.
Azonban a darazsaktól félt. Pedig sokszor jöttek a tikkasztó hőségben, hogy kicsit hűljenek, vagy éppen szomjukat oltsák; ki tuja mi célból is pontosan. Tata mondta, hogy nem szabad bántani őket, mert akkor megszúrják és az nagyon fog fájni, de a sárga-fekete csíkozású félelmetes lények okozta iszonyatnak egyszer mégsem lehetett ellent állni. Amikor az egyik, szemmel láthatóan jól fejlett példány, már túlontúl közel merészkedett, amikor – mai szóval élve – átlépte az ingerküszöbét, a félelem nagy butaságával, mert félelmében az ember hajlamos ostobaságokat elkövetni, csupasz tenyerével odavágott, és szétlapította a rovart. Mintha izzó parazsat tettek volna a kezére! A darázs fullánkja tövéig fúródott a víztől felázott puha kis tenyérbe, s a gyermek fájdalmában keservesen bömbölni kezdett.
Volt is nagy futkosás azonnal! Mama még a tepsit is hozta magával a konyhából nagy siettében; buktát akart sütni éppen. A tata a pincéből szaladt, apró termetéhez képest öles léptekkel, kettesével szedve a lépcsőfokokat; a pinceajtóban hajította el a pléhbögrét, még félig borral. A nagy babusgatás és vigasztalgatás mellett – ami jobbára kimerült abban, hogy „Látod, megdöglött, bosszút álltál rajta!”- bizony többször hallotta azt a mondatot, mely szerint: „Nem megmondtam, hogy ne bándd a darazsat, mer’ te húzod a rövidebbet!?”. No meg az is volt, hogy „Megállj, megmondom anyádnak, hogy nem fogadtál szót!”. Ez utóbbi volt a legjobb zsebkendő; jobban csillapította a sírást bármi másnál! Tudta, hogy anyja csak nagyon nehezen, hosszas unszolásra engedte, hogy maradhasson, és a lelkére kötötte, hogy szót kell fogadni, mert ha nem, akkor soha többet nem jöhet. Riadtan szipogva kezdte kérlelni az öregeket, hogy ne szóljanak anyjának, hiszen már nem is fáj, és látják-e, hogy nincs is semmi baj; és felmutatta időközben alaposan megdagadt kis kezét.
Milyen érdekes, futott át agyán a gondolat, nem is emlékszik arra, mit tettek rá a Tatáék, de az biztos, hogy másnap már valóban alig látszott a duzzanat, és harmadnapra csupán a fájdalmas emlék maradt. Igaz, ez után hosszú időnek kellett eltelnie, mire ismét bele mert mászni a dézsába, de a félelem a darázscsípéstől egészen felnőtt koráig elkísérte! Talán ez az év volt az első, amikor a dézsából – kádból – átszedve a szőlőt a présbe, nem félelemmel tekintett az édes mustban tucatszám tobzódó csíkos rovarokra. Naná, hogy most is rátenyerelt egyre, amikor a présben nyomkodta le a darálékot, hogy több férjen a kosárba, és ne kelljen annyiszor felengedni a mechanikát újabb és újabb távtartók behelyezése érdekében! És tényleg, csupán egy kicsi duzzanaton az immáron kérges tenyéren, valamint egy fogak közt elmorzsolt káromkodáson kívül nem történt egyéb pár kilométerrel, és majd’ ötven évvel távolabb az előző eseménytől.
Most pedig gurigatja befelé a szín alá a dézsát -persze, hogy nem azt a dézsát- időnként megemelve és úgy odébb rakva a „kisebbik” végét. „Nem tesz jót neki, ha kinn áll mán ilyen időbe’!”. Szokta mondogatni ősszel a Tata, amikor éppen így takarította el a kút kávája mellől a sajátját.
2013-01-26
