Látom magamat, egykori
boldog arcomat
nyár utolján
a titkos kertben,
amint elhullott körtét,
hajolgatva, szedtem.
Nem tudtam még, soha többé
nem szedek én
ott sem diót, sem körtét.
Elmúlt a nyár, vele
a kert emléke is elsüllyedt.
Látom magamat,
emlékező, de még boldog arcomat
konyhámban már,
harapom a valóságos körtét
s nem tudom még,
hogy mindez nem más:
csak emlék, csak emlék.
2006.
