Helyzetjelentés

Morcos-álmos hétköznap reggel ülök a metrón, körülöttem emberek, s én régi jó szokásom szerint az arcokat fürkészem. Szinte kivétel nélkül mind zárt, feszült, mosolytalan. Meggyötört, fáradt, félrenéző tekintetek. Szinte mindenki ajka lefelé görbül, rányomta bélyegét az élet, a feszültségek. Az egyébként is arctalan tömeg még idegenebbnek mutatkozik. A szemkontaktus nélküli emberek városában beálltam én is a sorba. Zárt az arcom, nem tükröződik rajta semmi érzelem. Megfigyelő vagyok, helyzetjelentést készítek. Egy ország lelkiállapota tárul elém ebben a kicsinyke merítésben. Kétségtelen, nem reprezentatív a minta, mégis töprengésre késztet. Először is a személytelenség, a totális közömbösség számomra riasztó jelensége tűnik fel. Már rég nem kellene ezen meglepődnöm, hisz évtizedek óta nagyvárosban élő, közlekedő lévén hozzá kellett volna szoknom, de nem sikerül. Szülőfalumban, ha néha hazautazom, vadidegenek még mindig rám köszönnek, érdeklődnek hogylétem felől? Harminc éve nem látott, távoli rokonok tudják, ki vagyok. A nagyváros már rég kiölte ezeket a megnyilvánulásokat az emberekből. Amikor én egy buszra felszállok, s a vezetőnek köszönök, még ő maga is meglepődik. Mosolyom, amit hosszú éveken át kéretlenül szórtam embertársaim felé, többnyire devianciának hatott, félreértették, nem talált viszonzásra. Ma már én sem mosolygok idegenek között. Itt ülök hát a mérsékelten zsúfolt metrón, jó egy órával a reggeli csúcs után és embertársaimat figyelem. Szinte kukkoló módjára nézem, mit olvashatok le a körülöttem ülők arcáról. Alig hangzik el szó. Szinte mindenki saját világának szótlanságába süpped, ezzel is védve kevéske intim terét a tömegben. Igyekszem kerülni a skatulyázást, a sztereotípiákat. Eszembe jut néhány éve írott feljegyzésem, amelynek az Átutazóban címet adtam, mennyi élet, mennyi emberi kapcsolat jelent még meg abban az írásban!

Ködös reggel, valahol a külvárosban, novembert írunk. A napot sűrű felhőtakaró fedi. Szürke minden, ezeken a reggeleken az emberek kedélyállapotára is rányomja bélyegét a napfény hiánya. Rosszkedvű emberek, rosszkedvű reggel. Őszi szünet utáni első munkanap, az iskolába igyekvő álmos diákok tömege kitölti a megállót. Kisvártatva megérkezik a már eleve tömött busz, amelyre feltornászni igyekszik magát mindenki. Róza figyeli utastársait, szeme meglátja a rejtett dolgokat, rögzít, epizódok állnak össze figyelő tekintete előtt egész történetté. Nem messze áll tőle a tömegben az egymást átölelő, minden bizonnyal meleg fiúpár. Mindenki rosszalló fejcsóválással nézi őket, van, aki álszemérmesen elfordul. Ők hasonló ádáz tekintettel, de egymást továbbra is átölelve farkasszemet néznek a többiekkel. Róza rájuk mosolyog, tétován bár, de visszamosolyognak. Előbb a szőke, ívelt szájú, fehér bőrű, aztán a göndör fekete fürtű kreol másik is. Szépek. Emberpár a XXI. században. Valaha gyönyörű, de most, még ezer ráncával is szép nő, sötétszőke hajába ősz sávokat melírozott az idő. A szemközti ülésen ül, épp a fiúpár mellett, de ő nem vesz részt a fiúk szemlélésében. Ölében táska, belőle apró vörös- fekete csíkos kismacska kobakja kandikál kifelé. Kíváncsian a külvilágra és az őt simogató, dédelgető kéz felé hajolva. A ráncok szabdalta, de szépen manikűrözött kéz ujjain aranygyűrűk csillognak. Az asszony tekintetében, kézmozdulataiban annyi a szeretet, hogy a fejüket csóváló utasok mindegyikének jutna belőle, ha szét akarná osztani. De ő csak a kiscicát látja. Arcok fordulnak feléje, mosolyognak. A busz halad, araszolva a szokásos dugóban, s közben lassan, észrevétlenül kisüt a nap. Csend van. Ha kicsit figyel, Róza még a kiscica dorombolását is hallja. Úgy érzi, buszos történeteinek sose lesz vége, mert kimeríthetetlen tárháza az élete. A buszról leszálló apró, ősz hajú anyóka csomagját jól megtermett középkorú férfi nyújtja, kezét támasztékul alkalmasint a megállóban álló Róza adja. A férfi – már indulás után, kérdezés nélkül mondja : – Ismerem a nénit, nem először utazom vele. 92 éves, teljesen egyedül él. Egyedül látja el magát, de mindig akad jó ember, aki segít neki – mint most maga is. Ezen a ponton a buszvezető közbeszól: – Én is kérdeztem már tőle, hogy mi lesz vele, ha jön a hó, a hideg, a csúszós, jeges utak? Tudják, mit válaszolt? Azt mondta: mindig lesznek jó emberek, meg vigyáz rám ott fönn a Jóisten is! És a botját ez ég felé emelve annyi bizalommal mosolygott, hogy öröm volt látni! Olyan az a néni, hogy hihetetlen…De én azért egy kicsit aggódom érte, annyi a rossz ember… Egy másik napon egy másik buszon utazva Rózánk hangos és ingerült szóváltásra lett figyelmes. Mielőtt azt hihetné, hogy az élet csak idilli átutazó történeteket tartogat a számára, gyorsan történik valami, ami visszarántja őt a valóságba. Hátul, ahol kicsit kiöblösödik a régi típusú buszok utastere, szétvetett lábakkal, két embernyi helyet magának kisajátítva egy fekete ruhás, borotvált fejű, amúgy biztonsági őrfélének látszó, nagyon mogorva férfi állt. S az egyik megállóban kerekes piaci szatyrot vonszoló idősebb nők csoportja szállt fel, velük került konfliktusba. Az egyik, neki tán a melléig érő asszonyság rámordult, eléggé durván: – Mit áll itt mint egy tehén? Elfoglalja a helyet mások elől! Meg rágja azt az undorító rágót! A férfi lenézett, szemében annyi megvetés tükröződött, amennyit valóban érezhet, hisz feltehetően egész életében másokat kell terelgetnie egy áruházban és ennél fogva lassan embergyűlölővé vált. Pillanatok alatt mindkét félből annyi agresszivitás és durvaság tört elő, hogy nem tűnt kétségesnek, itt tettlegességig fajulnak az indulatok a visszakozásra képtelen asszonyság és a nagydarab férfi között. Róza igyekezett kimaradni az egyelőre még csak szóbelire korlátozódó ütésváltásból, hátat fordítva nekik próbált tudomást sem venni arról. De nem lehetett, mert a férfi végre leszállt, az asszonyság pedig egyenként megszólítva utastársait, próbálta bebizonyítani, hogy őt itt mélyen megbántották. Döbbenetes, de sokan mellé álltak és kórusban szidalmazták először azt a konkrét férfit, majd az egész férfinemet. Senkinek nem jutott eszébe felhívni a figyelmet a „hölgy” hibájára, hogy ő is igen agresszíven viselkedett! Aznap reggelre az idill helyébe betolakodott a nyers valóság. Megérkezem, 3 percem van, hogy elérjem a csatlakozó buszt, rohanok, a mosolygó kislány kezéből elkapom a Metropol-t, a szórólapozótól, amit osztogat, az utcazenésznek aprót dobok, fejben már fogalmazom ezeket a sorokat, tovább futok (gyógytorna helyett). Elérem a buszt, ami azonnal indul, lerogyok, és írni kezdek. Jó reggelt, Budapest!

2009.