Át az emésztőcsatornán

(B.E. vagyok, pánikbeteg… egyfajta coming out)

Ahogy végigmegy a kórház kopott alagsorán, elképzeli, hogy ő most egy emésztőcsatornán halad át. A félhomályos bugyrokban a feliratok is erősítik benne ezt a képzetet. Mosoda, konyha, főzőtér, szennyestároló, prosectura – csak tovább fokozzák saját táplálék – érzetét.
Fura szagok kísérik végig nyomasztó útján, amint málló vakolatú folyosókon halad át úti célja felé. Máskor is megtette már ezt az utat, de akkor semmi rendkívülit nem talált benne. Most azonban, az egyre fokozódó, hullámokban rátörő szorongásrohamok hatására fenyegetőnek érzi ezt a teret.
Úgy érzékeli, mintha bekerült volna az egyik végén ebbe az emésztőcsatornába, s azon áthaladva majd tetszőleges nyílásán át kilökődik valahová. A perspektíva – tudván, hogy hova tart – nem túl rózsás.
Nyilak vezetik őt tovább a ruharaktárak sora mellett, át a detoxikálón a pszichiátriai gondozóba, azon töpreng, ez vajon melyik testnyílása a kórháznak? Alkalmasint a kloáka, hisz végtermék mindenki, akit itt lát, az emberi mókuskerék végterméke. Riadtan araszol a hosszú és sivár, lehangoló folyosón az orvosi szoba felé. Minden tekintet, arckifejezés és mozdulat tétova, Róza saját gesztusait fedezi fel a szembejövőkön, felnagyítva, kiélezve.

Hányszor megtette már ezt az utat, más kórházak betegfelvételén át, idegen kórházak különféle osztályaira, de sehol nem érezte ilyen intenzíven ezt a fajta végességet, reményvesztettséget.

Gondolatban elidőzött mindazokon a kórházi emlékein, amik végigkísérték életét. A régi járási kórház gyermekosztályának üvegfalú termeiben kezdődött kórházi karrierje, ahol éveken át vizsgálták mindhiába, mert túl korán született, amikor a szívbillentyű rendellenességét még nem tudták megállapítani. Első ködös emlékképei oda kötődtek hát, a fájdalmas elszakadás-élményhez, mert oda anyját nem engedték be. Ahol ő kisgyermekként az üvegfal egyik oldalára tapadva üvöltött, míg anyja a másik oldalon küszködött a saját könnyeivel. Mekkora adag szeretethiányt élt meg akkor! Azóta sem tudja kiheverni…

Aztán sebészetek, belgyógyászatok követték egymást, volt némi traumatológiai élménye és tapasztalata is, egészen a szívsebészeti osztályig, a szanatóriumokkal bezárólag, ahol megfordult kórházi karrierje során. Mégis, ahogy most lepergett előtte képzeletben ez a több, mint negyven év , tudatosodott benne, hogy azt a szorongásos elveszettség-érzést mindössze Pécsett, a Szívgyógyászati Klinikán nem érezte, és eleinte Balatonfüreden, a „kis magyar Varázshegyen”.

Míg a sorára vár és szemlélődik, valami lassan megváltozik benne. A vele szemben imbolyogva közlekedő alakok puszta látványa lendíti őt vissza a normalitás irányába, a velük való azonosulás szándékának teljes hiánya hatja át. Nem akar sorsközösséget!

Most, hogy átélte a kisgyermekkori félelmeket, ez elindított benne valami halvány szándékot. Hogy ő nem akar ide tartozni! Meg akar gyógyulni, elindulni visszafelé az emésztőcsatornán, a valóságban és a képzeletben egyaránt.
A nyomasztó folyosón át a főbejáratig, s azon is túl, vissza az életbe. Ami, ha félelmes is, hideg is, veszélyeket rejt is, de mégis valami igazi élet, nemcsak annak fakó visszfénye, imbolygó alakokkal, elfásult tekintetekkel.
Így aztán elindul, végigmegy újra a folyosón, amit már nem érez félelmetesnek, csak annak, ami valójában: egy ronda, büdös, kopott kórházi alagsor. Majd kiér a kórház elé, szemébe havat hord a szél és rezignáltan veszi tudomásul, hogy a busz elment az orra előtt és most húsz percet rostokolhat a hideg, elhagyatott buszmegállóban.
Az élet rendje, a vágyott valóság így fogadta vissza őt.

Utóhang

Ez az írás évekkel ezelőtt született. Akkor, bár a képet, amit ábrázoltam, erősnek, hatásosnak éreztem, ám a vallomás mélysége miatt nem vállaltam pánikbeteg-önmagamat.
De most, már gyógyultan, vállalom.
Van visszaút, még ha nehéz, küzdelmes is.
Visszatekintek azokra az évekre, amikor pánikrohamok sora követte egymást. Volt, hogy hetekig otthon rostokoltam, mert nem mertem kimenni az utcára, egy újabb rohamtól rettegve. Izzadó tenyérrel, gombóccal a torkomban és fulladozva mentem be a zsúfolt, zárt terekbe, az akkoriban újdonságnak számító plázákba. Csak akkor, ha elkerülhetetlen.
12 éves kisfiam volt a megmentőm, iránytűm és kísérőm, ezzel óriási terhet raktam a gyerekre, de vállalta, hősiesen.
Nem utaztam évekig a metróval, mert azonnal elszédültem az emberekkel teli levegőtlenségben.

És este, vagy éjjel, egyedül utazni még mindig meghaladja erőmet. Hogy miért, nem tudom, hisz különben meg nem vagyok egy gyávának mondható ember.

Amikor először orvoshoz fordultam, mert a pánikrohamok, és a szorongás ellehetetlenítette az életemet, automatikusan antidepresszánst írtak fel, méghozzá Prozacot, amitől még rosszabbul lettem.
Bekerültem egy olyan gépezetbe, ahol annyira sok a beteg és olyan kevés az orvosok egy betegre fordítható ideje, hogy a gyógyszer felírásán kívül másra soha nem volt lehetőség.

Kaptam is bőven, feszültségoldót az antidepresszáns mellé nappalra és altatót éjszakára. Olyan érzésem volt néhány hét után, mintha legyalulták volna az agyamat.

Ekkor kerültem el egy magánpszichiáterhez, aki 10 éven át kezelt és akinek a segítségével, terápiával és a Prozacnál sokkal enyhébb szerekkel, majd később azokat is elhagyva képes voltam kijönni abból a reménytelen állapotból.
Egyetlen egy alkalommal utalt csak be kórházba, mert szuicid késztetéseim voltak és ő szükségesnek látta a kórházi kezelést.
Engedelmesen bevonultam a kórházba, de mielőtt a lázlapomat kitöltötték volna, megszöktem onnan. Valamiért sokkhatást gyakorolt rám a pszichiátriai osztály látványa.
Attól kezdve már nagyon akartam a gyógyulást és mindent megtettem érte. Jógázni kezdtem, megtanultam sok olyan technikát, amelyekkel csökkenthető a belső feszültség.
Évek múltán elmondhatom, hogy tiszta vagyok. 3 éve nem szedek gyógyszert, nem volt pánikrohamom, bár néha a szorongás elfog és vannak depressziós periódusaim is, de megtanultam ezeket kezelni.
A gyógyszerek elhagyása után egy ideig homeopátiás szereket szedtem.
Hosszú volt az út, visszafelé, át az emésztőcsatornán.

Köszönöm mindazok segítségét, akik ezen az úton fogták a kezemet.

2012-10-20

A bejegyzés kategóriája: Irodalmi jellegű írások, Prózai írások, Szivárvány versei, Szivrávány írásai
Kiemelt szavak: , , , , , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?