Jól esett elmenekülni a szénapadlásra a metsző szél elől. Annyira jól esett, hogy a szükségesnél kicsit hosszabban bíbelődött a szénabála kibontásával. Eddig csak kibújtatta a száraz fűcsomó egyik végét a műanyag zsineg alól, aztán a másik végét is, és már készen volt arra az eleség, hogy ledobja az ólba, a födémbe vágott lyukon át. Most akkurátusan bontogatta a csomót. Valahol a tudata alatt pedig, biztos volt abban, hogy ez nem fog sikerülni. Több okból sem. Részben, mert a gép olyan szorosra kötötte, amit szinte lehetetlen is lett volna kibogozni, részben azért is, mert a hidegtől elgémberedett ujjai nem úgy engedelmeskedtek akaratának, ahogyan annak lennie kellene.
Amint némi küszködés után elméjében engedte felszínre bukkanni ezeket a gondolatokat, az is megjelent hordalékként, hogy tudat alatt benne volt a várható sikertelenség.
„Tudat alatt.” Ez a két szó újabb gondolat-láncot csörgetett meg. Felötlött benne húga kérdése, amikor még a nyáron a nyúlketrecek előtt álltak és gyönyörködtek a néhány hete született apró szőrgombolyagokban: „Honnan tudod, hogyan kell nyulat tartani?”
Érdekes, hogy ezen sosem gondolkodott el. Amikor néhány utcával odébbról megvette az első két állatot, még rákeresett az interneten a házinyúl étkezési szokásaira, de magával a tartással kapcsolatban sosem voltak kérdései. Az olyan magától értetődő volt. Most viszont benne is felmerült a kérdés. Tényleg, honnan is?
Az középiskolában nem tanultak erről, onnan nem lehet. Még visszább kellett görgetni az emlékek immáron óriásivá duzzadt gombolyagját. Élete jelentős részét városi tömbházak lakásaiban élte le, tehát még csak nem is innen jöhetnek a gondolkodást nem igénylő mozdulatok…
Tata
Hirtelen egy fából készült, hosszú, léces felületű taligán ülő, kisgatyás, mezítlábas gyerek képe villant be. A meleg nyári délelőttben egy vékonyka, kicsit ráncos arcú, alacsony emberke kezében billegett a „tragacs”. Igen, így hívták ezt a fajta talicskát arrafelé. Az egész alkotmány fából volt. Úgy nézett ki, mint egy hosszú, keskeny asztal, aminek a lapja helyén keresztben lécek vannak, az egyik pár lába helyén egy nagy, abroncsos fakerék , a másik pár lába pedig olyan rövidke, hogy még a gyermeknek is le kell hajolnia, ha a földön lábát alányújtva leül mellé lekváros kenyeret enni. A kisfiú mögött egy nagy ketrec volt, benne egy hatalmas, foltos nyúl. Beugratni vitte az öreg. A legényke nem egészen értette, miért kell megtréfálni a nyuszit, az meg végképp felcsigázta érdeklődését, hogyan is viccelik meg a hatalmas jószágot. Azonban ez sem akkor, sem máskor, valahányszor ilyen útra elkísérte nagyapját, sohasem derült ki. A háziak gyerekeivel mindig eljátszották a nagy pillanatot. Talán a kíváncsisága okán, talán meg a játék kedvéért tartott folyvást az öreggel.
Mert a játszópajtás nagy kincs volt arrafelé! A tanyától a kövesútig már maga negyed óra volt gyalog, hát még az első ház, ahol pajtásra lehetett lelni! Pedig a vége mindig valami civódás lett a játéknak. Hol a kisvonaton, hol a csattogó szárnyú fa lepkén, de valamin folyvást pörlekedés volt. Olyankor mindig nagyon vágyott vissza a tanyára. Ott a nyulak sosem veszekedtek vele. Neki addig volt szabad játszani velük, amíg a Tata kitakarította a ketrecet, új almot rakott beléjük. A Tata azt is megígérte, ha nagyobb lesz, segíthet a takarításban. Mert azt nagyon szerette volna! Ezért alaposan megfigyelt minden mozdulatot, igyekezett ellesni a legapróbb titkot is, hogy amikor ott lesz az idő, ő is olyan tökéletesen tudja majd csinálni, hogy a Mama őt is megdicsérje, ahogy a Tatát szokta.
Még maga előtt látta a csodás meleg nyarat, a Tatát, amint a kötél alól egyetlen mozdulattal kibújtatja a szénát. Ezalatt ugyanazzal mozdulattal csúsztatta végig a műanyag zsinórt a kézfején, egy újabb lendület, s már hullott is alá a bála fele az ólba, ahonnan majd „csutakokban” kerül a nyulak elé, mert a nyúl elpocsékolja, ha sokat kap.
2013-01-12
