Nap, mint nap krízishelyzeteket élünk meg a cigány-magyar együttélésben, országszerte csapnak össze az indulatok, amelyek nem ma keletkeztek, és rombolnak az előítéletek, amelyeket szintén évszázadok óta cipelünk magunkkal.
Régóta foglalkoztatott a társadalom perifériájára szorult rétegek élete, a szegénység és a cigányság beilleszkedésének problémái, a rasszizmus következtében elnyomott rétegek helyzete. Szociológiai és más alapművek tanulmányozása mellett személyes tapasztalataim, megélt élményeim is segítettek a megértésben. Nem vállalkozhatok tudományos igényű mű megírására, de szeretnék hozzájárulni az előítéletek falának ledöntéséhez. A cigánysággal kapcsolatban rengeteg a rossz tapasztalat is, amelyek a mindennapi gyakorlatban szintén előítéletes gondolkodáshoz vezetnek.
Nógrád megyében születtem és nőttem fel, középiskolai tanulmányaim Salgótarjánhoz kötnek, friss diplomás népművelőként ide tértem vissza 1975-ben.
Szülőfalum, és a környező települések érintettek a cigányok és „magyarok” együttélése, problémái szempontjából.
A hetvenes években még viszonylagos háborítatlanságban éltek egymás mellett a többségi magyarok és a kisebbségi cigányok.
A teljes foglalkoztatottság keretei között szinte mindenki dolgozott, leszámítva a háztartásbeli asszonyokat. Ismeretlen volt a munkanélküliség fogalma és nem ismerték a „megélhetési bűnözést” sem.
A korabeli bűnözési statisztikák ismeretének hiányában nem tudom megmondani, hogy a bűnelkövetők hány százaléka lehetett cigány (akkor még nem volt ismert a roma elnevezés), de erre vonatkozó megkülönböztetés sem volt hivatalosan.
Nekem személy szerint gyerekként és fiatal felnőttként soha nem volt konfliktusom cigány iskolatársaimmal, a falubeliekkel, bár voltak cigány szomszédaim, később munkatársaim, és olvasóim is.
A kilencvenes években 7 évig dolgoztam szociális munkásként, bőséges tapasztalatokat szereztem e téren. Gondozottaim között számos cigány család akadt, ekkor már nem volt az együttélés problémamentes, de nem szaladnék előre a gondolatmenetben.
A jelenlegi helyzet, a cigánysággal kapcsolatos előítéletek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges egy rövid történelmi áttekintés.
Magyarország területén először a XV. Században említették a történetírók a cigányok megjelenését, a mai Románia, Erdély területén.
Kézműves iparukról voltak híresek, ezt a hagyományt még az én gyermekkoromban is nyomon lehetett követni Nógrád megyében. Vándorköszörűsök és edénykovácsok járták a falvakat, foltozták a kilyukadt lábasokat és tepsiket. Sok szorgalmas szegkovács volt köztük.
Asszonyaik a gyerekekkel már nem vándoroltak, a férfiak megkeresték a kenyérre valót és vissza-visszatértek az egy helyben lakó családhoz.
Gyakran éltek és élnek még napjainkban is kosárfonásból, vályogvetésből, teknővájásból és fakanálfaragásból. Ezekkel a munkákkal kivívták és fenntartották maguk számára a társadalomban elfoglalt helyüket és megélhetésüket is biztosították.
A törökök kiűzése utáni időszakban az elnéptelenedett falvakba többek között cigánycsaládokat is telepítettek. Ez a folyamat később folytatódott, kényszerítéssel bár, de elérték, hogy a cigányság letelepedjen és erőfeszítéseket tettek annak érdekében is, hogy mezőgazdasági munkára fogják őket. E törekvés azonban nem járt sikerrel, mivel a cigányok által végzett munkák, amelyeket a kor hagyományainak megfelelően hiányszakmáknak is nevezhetnénk, beilleszkedtek a falvak munkarendjébe. A jobbágyközösségeket ellátták használati tárgyakkal, cserébe részesültek a jobbágyok által megtermelt javakból.
A XIX. században már szinte nem is volt olyan település, amelynek szélén ne épültek volna a többnyire vályogból épített házaik, cigánysoron a putrik.
Sokáig nem tudtam, honnan ered a falunkban a cigányokra előszeretettel alkalmazott kifejezés, az „új magyar”, míg aztán középiskolásként a Nógrád Megyei Levéltárban kutatva rábukkantam a forrásra. Mária Terézia vezette be a fogalmat megkülönböztetésükre.
A XX. Század második felében, a világháború utáni földosztásból a cigányság szinte teljes mértékben kimaradt. Köztudott, hogy a tsz-szervezések ( termelőszövetkezet) idején tagként csak az léphetett be, aki földet vitt a közösbe. A földdel nem rendelkező cigányok eleve hátrányos helyzetbe kerültek ez által, és csak bérmunkásként, alkalmazottként jöhettek számításba (marokszedő, kapás, betakarításban alkalmazott munkaerő).
Ez főleg idénymunkát jelentett, de megélhetésüket folyamatosan nem biztosította. Közülük kerültek ki az úgynevezett „parasztosodó cigányok”, akik háztáji kertet műveltek, a legegyszerűbben termelhető krumplit és zöldséget a saját maguk számára megtermelték, valamint baromfit és disznót tartottak. Ugyanakkor szinte minden településen kialakult egy leszakadó réteg is.
Érdekes kettősséget alakított ki ez a megváltozó életforma a cigányság körében. Sokan azt hiszik, hogy a cigányok pejoratív értelemben használják a nem cigányokra a „paraszt” kifejezést, pedig ez korántsem így van. Egyszerűen azt jelenti, hogy az illető nem cigány.
Az ötvenes évek városi cigányságára másképpen hatott a társadalom átalakulása: hagyományos foglalkozásaikat nem űzhették tovább, gyárakban kellett dolgozniuk, szakmai ismeretek híján elsősorban segéd- illetve betanított munkásként.
A nyolcvanas években a Budapesti Konzervgyárban dolgoztam, könyvtárvezető és közművelődési előadó voltam, láttam, hogy munkásbuszokkal ingázókat szállítottak nap mint nap a gyárba Nógrád, Pest és Heves megye településiről, akik közt nagyon sok, becsületesen dolgozó cigány férfi és nő is akadt. Általában három műszakban dolgoztak, megélhetésük biztosítva volt, falvaikban bizonyos rangot vívtak ki maguknak. Sokan éltek a továbbtanulás lehetőségével, szakmát szereztek
A negatív fordulatot a rendszerváltás hozta, amelynek egyik legnagyobb vesztese véleményem szerint a hazai cigányság volt.
Milliók veszítették el munkahelyüket és egyben megélhetésüket. A megszűnt nagyüzemek munkásai sehol nem kellettek. Ebben a tekintetben különbség van cigány és nem cigány munkások között, mert a legalacsonyabban képzettek épp a cigányok közül kerültek ki. Ezek az emberek nem álltak készen az átképzésre. A falvakban pedig az egzisztenciális ellehetetlenülés és kiszolgáltatottság várt rájuk. Minél nagyobb az általános elszegényedés, annál inkább felerősödnek az előítéletek és a rasszista jelenségek. Ne áltassuk magunkat, a magyar vidéken a gazdasági válság már rég bűnbakká tette a romákat. Dolgost is, munkakerülőt is. Az előítéletes gondolkodású ember nem tesz különbséget.
Nem szeretik őket. Készséggel rájuk hárítják minden bajukért a felelősséget.
A közösségek nem cigány tagjai hajlamosak rá, hogy problémáikért a cigányokat okolják.
Budapesten és a nagyvárosokban speciális helyzet alakult ki, az utóbbi évtizedekben elindult egy gettósodási folyamat.
A munkanélküliség, szegénység, kilátástalanság identitásuk teljes elvesztése kriminalizálódáshoz vezet.
Nem értek egyet a cigánybűnözés hangoztatásával. Az általam felsorolt tényezők megjelenése, illetve megléte véleményem szerint hasonló reakciót vált ki az azt elszenvedőkből, etnikai hovatartozástól függetlenül.
A cigánybűnözés, mint fogalom, kollektív bűnözésre utal, ezt pedig el kell utasítani.
Azt már látjuk, hogy az évtizedeken keresztül elodázott megoldási stratégiák hova vezettek.
Az asszimiláció, vagy integráció elméleti vitájából vesztesként került ki az egész magyar társadalom. Mára neuralgikus gócok alakultak ki, nullára redukálódott a tolerancia, általános és kölcsönös a félelem és a félelemben tartás. Az egymásban nem bízó, egymásban ellenséget látó csoportok között bármikor és bárhol számítani lehet az erőszak megjelenésére. Az állam eddig nem mutatott túl nagy hajlandóságot a konfliktus rendezésére, ezért juthattak települések abba a végletes helyzetbe, hogy vezetőik szélsőjobboldali formációkhoz fordultak védelemért. Ez pedig jogállamban megengedhetetlen!
A hagyományos cigány közösségek felbomlása, a vajdák szerepének megszűnése az erkölcsi gátak fellazulásához vezetett. Egy időben a kisebbségi önkormányzatok megalakításától várták a megoldást. Ezek azonban a legtöbb helyen nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Vezetőik felismerték a politikai haszonszerzésből, a hatalomhoz való dörgölőzésből eredő előnyöket, de az általuk képviselt közösségek érdekeit nem érvényesítik.
Felvetődik a kérdés: miért nem művelik a falvakban földjeiket a cigányok? Miért vannak parlagon hagyva az egykor közösben művelt földterületek és a háztáji kertek?
Mert a föld megélhetést ad ugyan, de nem egykönnyen adja meg magát. Művelését tanulni kell, vagy ellesni nemzedékeken át a fortélyait eleinktől.
Az egykor mezőgazdaságban dolgozó cigányembereket követő generációk már a gyárakban dolgoztak, elszakadtak a földtől, a falutól. Másképpen szocializálódtak.
Ugyanakkor őseik hagyományos kézműves foglalkozásai a szegkovácstól a vályogvetésig, kihaltak. Nagyon kevesen művelik már közülük a kosárfonás, kovácsolás mesterségét is.
Nincsenek, vagy nagyon kevesen vannak tanult vezetőik, akik a mindenkori hatalomtól függetlenül szívükön viselnék népük felemelkedésének ügyét. Akik kiemelkedtek a cigánysorból, azok közül sokan megtagadják származásukat.
Tehetséggondozó, felzárkóztató programok vannak, és az iskolákban integrált oktatás folyik. A cigánygyerekeket tanító pedagógustársadalomban azonban elenyészően kevés a cigány származású. Miért?
A cigányok között sok a mélyen hívő, vallásos ember. A velük foglalkozó lelkipásztorok, lelkészek sokat tehetnek az erkölcsi nevelésük, lelki gondozásuk érdekében.
A 18 évre felemelt tankötelezettségi korhatárnak egy nagy hozadéka van: a cigány fiatalok iskolába járása, tanulása nagykorúságukig. Nagyobb eséllyel tanulnak szakmát, szereznek középiskolai végzettséget és találnak munkát. Emberhez méltó megélhetést pedig csak akkor lehet biztosítani cigánynak és „magyarnak”ha vannak munkahelyek.
Nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom tálcán szállítani a megoldást. De azt tudom, hogy az utolsó óra utolsó percében vagyunk, a cselekvést nem lehet tovább halogatni.
2011-05-03
