20 éves volt, magas, karcsú, vállig érő gesztenyebarna hajjal. Nem volt szép, de a fiatalság hamvas bája mégis valami különös szépséget kölcsönzött neki. Aminek ő nem volt tudatában, sőt, valami megfejthetetlen okból kifejezetten csúnyának tartotta magát. Az átlagnál magasabb termetét is stigmaként viselte Léna, amiért sokan irigyelték őt, azt úgy élte meg, mint valami büntetést. Jellegzetes testtartása addigra már szinte hozzánőtt, egyik lábát berogyasztva maga elé tolta kicsikét, válla legörbedt, nyakát meghajtva fejét félrebillentette. E művelet következtében néhány centiméterrel alacsonyabbnak hatott, s a célja pontosan ez volt. Úgy állt, főleg ha társaságában, szokás szerint mindenki alacsonyabb volt nála.
Nem tudta akkor még, hogy ezért milyen nagy árat fizet majd, amikor meszes csigolyái már nem engedték, hogy kihúzza magát, holott rég nem számított a testmagasság.
Így érkezett el 1974 legendás nyara, amikor betöltötte a huszadik évét és egy hónappal a főiskolai tanév meg a vizsgák letétele után abban a szerencsében volt része, hogy nyári munkát kapott Budapesten.
Pultosként dolgozott egy étteremben, ami éjszaka zenés szórakozóhellyé lényegült át, de nappal javarészt csak közétkeztetéssel foglalkozott.
Így Léna és barátnője, Kátya el tudták látni a nappali műszakot, bár vendéglátóhelyen addig mindketten csak vendégként fordultak meg. Kollégiumi szobatársak voltak és barátnők, így szólították egymást, annyira megszokták, holott valódi nevük nem ez volt.
Léna Kátya szüleinél lakott, a hetedik kerületben, egy belső udvaros bérház földszinti lakásában. A házban sajátos illatok uralkodtak, évszázados falfirkák tarkították a falakat és Léna számára ismeretlen volt a hangulata. Először járt Pesten úgy, hogy nemcsak átutazóban, vagy egy napos kiránduláson és nem is kórházban töltötte az időt.
Minden csupa izgalom volt számára, meg némi félelem a hatalmasnak tetsző város ismeretlen meglepetéseitől.
Pár nap alatt meglett a munka s ők ketten, apró fekete miniszoknyában, fehér blúzban mentek munkába, villamossal, majd trolival, s aztán a gyönyörű fasoron végig, gyalog egészen a Moszkva étteremig.
Ha délutáni műszakba osztották be őket, a balzsamos nyári éjszakában gyalog sétáltak haza, a fények, kirakatok varázsa, a késő este is nyitva tartó kis presszók és az utcákon a rengeteg ember látványa egy új világba engedett bebocsátást a falusi lánynak.
Kátya ismerősen mozgott ebben a világban, hiszen pesti lány volt, itt nőtt fel, neki a vidéki város, ahol tanultak, volt az idegen terep.
Pörgött, mindent tudni- látni akart, imádott szórakozni, táncolni, kalandra vágyott azon a nyáron. Vitte magával a kevésbé temperamentumos, kissé félénk Lénát.
Egy szombat este a Margitszigeten ültek az akkor divatosnak számító bár kerthelyiségében, ahol élő zene szólt. Léna feszengett, mert nem szeretett és nem is tudott táncolni, a nyilvánosság őt inkább zavarta, s csak nézni szerette a többiek felszabadult táncát.
Kátya ragyogott, hamarosan felkérték őt, és önfeledten táncolt.
Ahogy az este haladt előre, Léna hazavágyott, valami csendes zugba, hogy olvashasson, de megbeszélték, csak együtt indulhatnak haza.
Kátya bemutatta táncpartnerét, új lovagját, aki máris egy közelgő házibuliba hívta őket. A program különleges, ő és barátja egy hosszú kajaktúrára készülnek, végig a Dunán, le, egészen a Fekete tengerig. Őket búcsúztatják a barátok, és mindenki csak egy vendéget vihet. De vinniük kell valami útravalót, konzervet, gyümölcsöt, s akkor a fiú kitalálta, hogy majd átkötik Lénát egy szalaggal és ő lesz a „lánykonzerv”.
A két lány lázasan készült a házibulira. Kátya elvitte barátnőjét fodrászhoz, és vettek egy új blúzt, divatosabbat, mint amilyeneket Léna hordott.
Elérkezett a nagy nap!
Széles kék szalagot kerítettek valahonnan, és útban a Lipótváros felé, Kátya átkötözte vele Lénát, mint egy tetszetős csomagot.
A csengetésre magas, szőke, kék szemű srác nyitott ajtót. Mint később kiderült, ő volt a házigazda.
Rövid magyarázkodás után bebocsátást nyertek, egy húskonzerv volt a belépő, s a ráadás, ahogy Kátya mondta: csajkonzerv.
Léna körülnézett a hatalmas lakásban, amihez foghatót addig még soha nem látott. Az óriási szobákban régi bútorok, perzsaszőnyegek. A gangon lefelé nézve már szédülés fogta el, és a lakás ódon pompája ezt a hatást csak fokozta.
Az egyik sarokban zongora, a falakon festmények és az egész lakás valami olyan gazdagságról árulkodott, ami számára addig ismeretlen volt.
Vili szülei elutaztak, s ő megrendezte a pazar lakásban barátainak a búcsú bulit.
Léna és Vili között soha nem érzett villámok cikáztak, a lány azonnal megperzselődött. Boldog volt és kipirult, s ez a szépség a fiút sem hagyta hidegen.
Csakhamar már táncoltak, ami Lénát ismerve eléggé meglepő, de Vili értett a lányokhoz, népszerű volt köztük és nem kis gyakorlattal rendelkezett ezen a téren.
Néhány pohár finom konyak a gátlások ellen igen jót tett.
A buli éjszakába nyúlt, hajnali kettő is elmúlt, mikor szedelődzködni kezdtek a vendégek.
Te maradj- fogta meg Vili a tétovázó Léna kezét, s húzta be maga után a cselédszobába, ami az ő birodalma volt. A berendezés egyszerű, néhány bútor, könyvek és lemezek, a szobácska nagy részét egy ágy foglalta el. A falakon hajók képei.
Reggel a nap besütött az ablakon, s az ébredező Léna úgy nézett körül a szobában, mint aki nem tudja, hogy került oda. Mellette a párnán a szép házigazda fiú aludt, hosszú haja szétterült a párnán, s ahogy elnézte, ujjongva emlékezett vissza az elmúlt éjszaka történéseire.
Ilyen még nem fordult elő Léna mindig jól megtervezett kis életében.
Aztán a nyár, a fiúk nagy útja és a két lány lengyelországi utazása valahogy mégis elválasztotta őket egymástól.
Még jó pár hónapig leveleztek, találkoztak is, de a kezdeti „szerelem első látásra” érzése már nem tért vissza.
Egy téli napon Léna váratlanul lehetőséget kapott, hogy Pestre utazzon és gondolta, meglepi Vilit, akit nem értesített érkezéséről. Amikor ott állt az ajtó előtt, keze a csengőn, csak akkor érezte, nem biztos, hogy jól döntött.
Egy ismeretlen asszony nyitott ajtót. Vili anyja, akiről csak annyit tudott, hogy szigorú, kemény nő, aki fiai nevelésében nem ismer pardont, így ellensúlyozza az apa lágyszívűségét, engedékenyebb szeretetét.
Vili nem volt otthon, motoros túrára ment a barátaival.
Léna bebocsátást nyert a lakásba, amit már jól ismert, s ezúttal a nappaliba tessékelték be őt.
Meisseni porcelán csészében kapott teát és hozzá teasüteményt, a mély fotel szélén fél fenékkel ülve némiképp riadtan nézett körbe és várta az első kérdést.
Vili anyja alaposan kifaggatta őt. Hol szoktak nyaralni, hová járnak síelni, milyen sportokat űz, hány idegen nyelven beszél? Szülei mit dolgoznak, neki milyen tervei vannak?
Léna úgy érezte, a Holdra csöppent, a kérdések felére sem tudott értékelhető választ adni. Élete egyik legmegalázóbb beszélgetésének végén az asszony ítéletet mondott:
– Kislányom, soha ne feledd, hogy mi nem egy társadalmi osztályba tartozunk. A gazdagok világa téged soha nem fog beengedni, idegen vagy számunkra. Hát mit gondoltál? Hogy az én szerelmes természetű fiam odadob mindent miattad?
Van egy közmondás, nem ismered?
Suba a subához, guba a gubához. Ezt jól vésd az eszedbe, most pedig menj. – bocsátotta el a megszégyenült lányt.
Néhány hét múlva szakítottak, Léna soha többet nem látta viszont Vilit.
Diplomázott, vidékre került dolgozni, majd férjhez ment és Pestre költöztek.
Egy gyárban helyezkedett el, mint közművelődési előadó, feladata volt többek között a nagy társadalmi események alkalmából bált szervezni. Nem szerette ezeket az alkalmakat, a zajt, füstöt és a részegeket, de a munkája volt, ott kellett lennie. A bál vége felé már ittas ünneplők közül gyakran felment az irodájába, és a csendben megpihent.
Tíz év telt el a Vilivel és a gazdagok világával való balsikerű találkozás óta, s ahogy ott ült a csendben, melegben, eszébe jutott az a régi telefonszám.
Rövid vívódás után tárcsázott. A készülék hosszan kicsengett, Léna akkor nézte csak meg az óráját, nagyon későre járt már. Épp le akarta tenni, mikor felvette valaki a telefont.
– Tessék, Dr. W. vagyok – szólt bele egy fáradt férfihang.
Léna szabadkozott a késői hívás miatt, bemutatkozott s legnagyobb megdöbbenésére Vili apja emlékezett rá.
– Ó, hát maga az? – sosem tudtam meg, miért tűnt el olyan váratlanul a fiam életéből. Tudja, hogy maga volt a sok barátnő közül a legtermészetesebb, a legkedvesebb? Nagyon sajnáltam, mikor megtudtam, hogy szakítottak. Elmondaná, mi volt az oka?
– Vili anyukája – mondta halkan, megilletődve Léna. És elmesélte azt a régi találkozást a nappaliban a szigorú asszonnyal.
– Tudja, hogy a Vili anyukája meghalt? – kérdezte tőle a férfi. Rákban. Vili megnősült, Nyugaton él. A bátyja már rég elköltözött innen a családjával, nem jött ki a menyem a feleségemmel. Én most teljesen egyedül élek ebben a hatalmas lakásban.
Elköszöntek egymástól.
Az élet ment tovább, a megszokott medrében.
Pár hónap múltán történt, hogy a kezébe véve az aznapi újságot, a halálozási rovatban megtalálta a hírt: Dr. W. belgyógyász professzor türelemmel viselt súlyos betegség után elhunyt.
Léna megsiratta az életében csak egyszer látott férfit, akitől nagy ajándékot kapott azon a téli estén: kedves szavait, s a visszanyert önbecsülést.
2010-04-05
