A szép, fiatal Lívia könyvelőként dolgozott egy belvárosi irodában. Élete békés, bár kissé kiszámítható mindennapok során át zajlott a megszokott mederben. Különös, meglepő események ritkán fordultak elő ebben az életben, de ez így volt jó, s ő nyugodt, sőt, olykor boldog embernek érezhette magát.
Szépségét természetesen viselte, leheletnyi sminket alkalmazott csak, ízlésesen, finoman öltözött, harmonikus megjelenésével kitűnt az irodában munkatársai közül.
Évekig jegyben járt szerelmével, lakásra gyűjtöttek, s mivel szüleik is támogatták a szimpatikus fiatalemberrel tervezett házasságot, ők is segítették a fiatalokat. Elhatározták, akkor házasodnak össze, ha beköltöztek az áhított közös lakásba, addig mindketten albérletben laktak.
Lívia szerette a munkáját, szerette a vőlegényét, tudatosan készült a házasságra és az eljövendő közös életre.
Gyakran bókoltak neki idegen férfiak, hiszen finom arcvonásai, lágyan vállára omló fekete haja és stílusa miatt nem mindennapi jelenségnek számított. Kedvesen, bájos mosollyal fogadta a bókokat, de soha nem használta ki a kínálkozó lehetőséget. Sőt, könnyedén leszerelte a férfiakat, mert nem volt sem igénye, sem pedig hiánya ezen a téren.
Barátnőivel néha elment moziba, kiállításra, ilyenkor is előfordult, hogy az egyedülálló barátnők között őt, a menyasszonyt szemelték ki és szólították meg. Kiragyogott társnői közül, pedig bal keze gyűrűsujján már ott viselte az eljegyzésekor kapott diszkrét köves gyűrűt.
Négy éve, egy gyönyörű nyári napon keltek egybe, emlékezetes, ünnepélyes és megható volt a házasságkötési ceremónia. Nagyon szép pár voltak, egymáshoz illő, egymást szerető fiatal férfi és nő.
Az esküvő és a nászút után a néhány hónapja megvásárolt és szülői segítséggel felújított kertvárosi lakásba be is költöztek.
Látszólag semmi sem változott Lívia életében. Ugyanúgy bejárt naponta a könyvelőirodába dolgozni, de munka után sietett haza, nem ült be a lányokkal a kávéházba egy forró csokira. És elmaradtak a közös programok is a barátnőkkel. Esténként vacsorát főzött, mindig szeretett sütni-főzni, férjét szívesen lepte meg új és különleges ételekkel.
Évek múltán sem kopott meg a kezdeti varázs, a harmónia épp úgy megvolt köztük, mint kapcsolatuk kezdetén. Szakmai sikereik voltak, közös élmények, nyaralások, télen síelni mentek Lengyelországba. Lívia mindig ilyen életről álmodott.
Egy kora őszi napon hideg eső zuhogott reggeltől késő délutánig, kedélytelenné változtatva a várost, szomorú-szürkévé mosta a házakat és ingerültté a bennük élő embereket. Az utcákon rohanó gyalogosok ezúttal még esernyőikkel is taszigálták egymást, akik nem vittek magukkal ernyőt, azoknak pedig a másokéról folyt a nyakába a hideg lé. Erre gondolt Lívia, miközben a sok türelmetlen, rosszkedvű utas között a mozgólépcsőn állva kifelé igyekezett a Kálvin téri metróállomásról.
Az utcára lépve arcába vágott a hideg szél és az eső. Fázósan húzta össze magán vékony kabátját, a gallért is felhajtotta, bár nem sokat segített. Szétnézett, valami menedéket keresett magának.
Ekkor esett pillantása a virágbolt kirakatára. Bent az apró üzlethelyiségben szebbnél szebb karácsonyi kaktuszok tarkállottak. Fehér, rózsaszín és piros virágaik színkavalkádja csalogatta őt a kirakatüvegen át. Hirtelen elhatározástól vezérelve belépett az üzletbe, ahol az eladó hölgyön kívül csak egy fiatal férfi tartózkodott. Épp az ő számára csomagoltak be öt cseréppel a ragyogó, gyönyörű karácsonyi kaktuszokból.
Lívia kedves, közvetlen lénye, nyílt, természetes viselkedése sokszor meglepte környezetét. Nem volt ebben soha semmi kihívás vagy kacérkodás, hűsége az évek múlásával épp olyan állhatatos volt férje iránt, mint lány korában.
Megérezte a feléje áradó rokonszenvet és úgy tudott kapcsolatot teremteni idegenekkel, ahogy kevesen képesek. Így történt ezúttal is.
A virágboltban dolgozó fiatal nő kérdései nyomán élénk beszélgetés alakult ki köztük, amibe hamarosan bekapcsolódott a férfi is.
Lívia csak akkor nézte meg alaposabban őt: magas, jóképű, legfeljebb kora negyvenes éveiben járó, elegánsan öltözött fiatalember volt.
Miután az öt cserép virágot becsomagolták neki, a férfi váratlanul kért egy hatodikat is és fizetett.
– A hatodikat a hölgynek szántam! – nyújtotta a meglepett Lívia felé az ajándékot.
Lívia elpirult, zavarba ejtő volt számára a gesztus, de nagyon szépnek találta a virágot, telis-tele tűzpiros virágokkal, és nem akarván megbántani az ismeretlen férfit, némi vonakodás után elvette és megköszönte azt.
A férfi mosolyogva távozott.
Lívia megvette a virágföldet és a kaspót, amiért eredetileg betért a boltba és percekkel a férfi távozása után ő is kilépett az utcára.
Az eső továbbra is zuhogott, odakint semmi sem változott. Lívia a bolt kellemes klímája után fázósan megborzongott. Helyzete még nehezebb lett, hisz a vállán táska lógott, egyik kezében szatyor a vacsorára vásároltakkal, másik kezében pedig a hatalmas virágcserép, amelynek jókora súlya lehúzta a kezét.
A zuhogó esőben nehézkesen, ernyő nélkül elindult az Üllői úton.
Akkor vette észre a terepjárót, amely nem messze a virágbolttól parkolt. Mire odaért melléje, annak ajtaja kinyílt és kiszállt a virágboltban megismert férfi. Megszólította őt:
– Ne vegye tolakodásnak, de látom, milyen nehéz most Önnek, szívesen hazaviszem. Csak az eső miatt…tette hozzá, látva Lívia zavarát és habozását.
Lívia kivárt, nehezen döntött, hisz nem akart ő semmit ettől a férfitől, de karját egyre jobban húzta a szatyor, a zöldségekkel meg a hússal, a kenyérrel, másik kezében a virágcserép, amin ujjai már meggémberedtek a hidegtől. Hosszú haja elázott és csapzottan lógott szemébe. Az egész helyzet olyan, de olyan lehetetlen volt!
Elfogadta hát a felajánlott segítséget. Némi lelkifurdalással ült be a hatalmas, biztonságos és meleg autóba, a vezető melletti ülésre. A férfi biztatóan rámosolygott.
Míg a megfelelő sávba besoroltak, Lívia azon gondolkodott, hogy fogja ezt elmesélni a férjének? Hisz soha semmi olyasmi nem történt még velük, amit titkolni kellene…de ebben az esetben nem számíthatott Gergő megértésére.
És ő, vajon jól cselekedett, amikor elfogadta az ismeretlen férfitől a virágot és a segítséget? Hol húzódnak a hűség határai? – tette fel magának a néma kérdést.
A férfi, mintha a gondolataiban olvasott volna, egy névjegyet nyújtott feléje, s bemutatkozott: Marosvölgyi Péter vagyok. Építési vállalkozó.
Lívia elfogadta a névjegyet, megmondta a nevét és a lakásuk címét.
Lassan araszolva haladt a kocsi az autókkal zsúfolt úton, kényelmes, meleg volt és halk zene szólt, Lívia lassan megnyugodott.
Mint egy randi- gondolta magában és erre a gondolatra elmosolyodott. Ugyanakkor némi lelkifurdalást is érzett. Pedig nem történt semmi!
De mégis: jegyessége hat éve és házassága négy éve alatt soha nem volt más férfival még ilyen szintű kapcsolata sem, mint most ezzel az ismeretlennel. Hűsége töretlen, szívből jövő és magától értetődő volt. Nem teher. És az ma is.
Akkor miért fogadta el a virágot? És a segítséget? – tette fel magának újra és újra a kérdést.
Csupán a helyzet kényelmetlensége, az eső, a hideg miatt- válaszolt magának saját belső hangja.
De akkor miért érzek mégis lelkifurdalást?- tette fel magának a kérdést, de erre már nem kapott választ.
Csendben érkeztek meg a ház elé, ahol Lívia lakott.
Péter csak itt szólalt meg: – Szívesen meginnék Veled egy kávét!- mondta.
Lívia rámosolygott, de válasza nem hagyott kétséget:
– Köszönöm a virágot, és, hogy hazahoztál! Szívesen meginnék Veled én is egy kávét, de nem tehetem, mert férjnél vagyok. Nem láttad a jobb kezemen a karikagyűrűt?
Névjegyet adott át ő is a férfinek: – Ha szükséged lesz egy jó könyvelőre, megtalálsz!
Péter arcán enyhe csalódás felhője suhant át, de nem volt az több, mint egy pillanat. Mégis többre számított?
Viszlát! – köszöntek el egymástól, Lívia kiszállt és lassan elindult a lépcsőház bejárata felé. Magán érezte a férfi pillantását, majd a kocsi lassan elhúzott, visszaállt a forgalomba.
Mit mondjak a férjemnek, honnan a virág? – morfondírozott Lívia.
Csakhamar meglelte a választ: egyik hálás ügyfele hozta, aki tudja, hogy szereti a virágokat. Igen, ez így jó lesz és hihető, máskor is előfordult már.
Tiszta lelke és neveltetése azonban tiltakozott a csalás ellen. De már megnyugodott. Az ajándék pedig az új kaspóban a helyére került az ablakpárkányra.
Kezében forgatta Marosvölgyi Péter építési vállalkozó névjegyét.
Egy cseppnyi kaland, egy cseppnyi gyász és egy cseppnyi ujjongás. Úgy érezte, helyesen cselekedett, kiállta a próbát.
2009-12-16
