Karácsony előtti napokban postára menni napjainkban embert próbáló vállalkozás. Kígyózó hosszú sorok, fülledtség, nyugtalanul várakozó, türelmetlen emberek.
Néhány éve még én is köztük álltam.
Többek között ezért szoktam le a szép karácsonyi képeslapok küldéséről, ma már szeretteimnek szinte kizárólag elektronikus üdvözletet küldök. Nem jó ez, mert igaz, hogy az ember megússza a sorbaállást, meg a bélyegnyalást, de nem lehet eltenni, évek múltán is elővenni, rácsodálkozni a szép lapokra, és hát némelyik bélyeg is kész műalkotás.
Ezúttal azonban nem képeslapok miatt járok a postán, hanem rendes havi csekkjeimet feladni, ez még ilyen régimódi szokásom. Egybevárom a feladnivalót, aztán rászánok egy órácskát és elintézem. Van, hogy hamarabb végzek és akkor a dolog egy hónapra le van tudva.
13. vagyok a sorban, nézelődöm, várok a soromra.
A biztonsági őr nagyon fiatal férfi, a sarokban látszólag tétlenül ül és megsajnálom, ritka unalmas munkájáért. Ülve is látszik rajta, hogy magas, széles vállú, erőteljes testalkatú férfi, valószínűleg innen a harmincon. Persze tudom, nem unatkozik, hanem figyel, és a mi szempontunkból az a jó, ha az ő műszakja eseménytelen.
És ekkor betipeg a külvárosi postára egy mesebeli anyóka. Hosszú kabát van rajta, félretaposott, csámpás cipő, fejkendője alól zilált fehér hajtincs kandikál elő. Kezében kissé meggyűrt karácsonyi képeslapot szorongat, amivel sorra megszólítja az útjába akadó embereket.
– Segítsen megírni, kedves! – kérlel időset és fiatalt, sorban állót és ablak mögött ülőt, de senki nem ér rá foglalkozni vele. Már azon gondolkodom, mikor ér el hozzám, és én leszek az, aki kérését nem tudja elutasítani, pedig sorban állok én magam is és már kezd melegem lenni.
De a néni megelégeli a visszautasítások sorát, egyenesen a sarokban ülő fiatalemberhez megy és nekiszegezi kérését: – Segítsen nekem, fiam!
A fiatalember épp a legszélső sor mellett foglal helyet, amiben én is állok, pont az én magasságomban.
Nézem az arcát: vajon mi futhat át most az agyán? Mit fog tenni?- töprengek. Elküldi ő is, vagy segít? Magamban fogadásokat kötök. Kettő szól egy ellen, hogy nem vállalja, így érzem.
És akkor a fiatalember megszólal, kellemes bariton hangja van: – Mit segíthetek, néni?
Minden szem rászegeződik, végre történik valami, míg a sorok előre araszolnak.
– Ezt a lapot kellene megírni, édes fiam – mondja a néni. Reszket a kezem, meg tollam sincsen.
És tolja oda a fiatal őr elé az asztalon a képeslapot. Szokványos zsánerkép: fenyőág, rajta gyertya, téli fények…
– Mondja a feladót! – zengi a fiatalember, megjegyzem, elsőre én sem értem, nemcsak a néni, hogy képeslapra miért kell feladót írni. De aztán megértem, hisz idegen kézírás lesz, kell, hogy a címzett biztos legyen, a lapot attól kapta, aki aláírta.
A néni, mint kiderül, nagyot is hall és a fiatal férfi arcán, a nyaka felől, a figyelő szemek kereszttüzében lassan elindul valami fura pirosság, mint első bálos lánykákén a nyitótáncnál. Elpirul.
De az anyóka, hozzá egészen közel hajolva, már mondja is készségesen a címét: Kovács Rozál Gyál, Tulipán utca 7.
Aztán szépen sorban jön a szöveg, mit az írástudó papírra vet, a szokásos, évtizedek óta ismételt jókívánság, mit több ezer, gondosan megírt és azóta elfeledett képeslap hátára írtak először energikus, fiatal, majd megfáradt, remegő kezek.
Kellemes karácsonyi ünnepeket!
Nemrég egy lomtalanításnál egész bőröndre való karácsonyi képeslap került a birtokomba, amiből egy számomra ismeretlen család több évtizedes legendáriuma bontakozott ki előttem, amikor a lapokat időrendben szépen sorba raktam. Meg a magyar valóság, a 60 filléres bélyegtől napjainkig.
Ábrándozásomból a fiatalember hangja riasztott fel, aki akaratán kívül íródeákká lett:
– Tessék mondani a címet!
– Nagy Mihály Kerekegyháza – feleli akkurátusan szótagolva a néni.
Előre látom a fejleményt, ami be is következik, míg lassan araszolok csekkjeimmel az ablak felé, hisz a néni bizton nem fog tudni irányítószámot mondani, mesebeli anyókák azzal éppenséggel nem rendelkeznek, de levél manapság anélkül el nem mehet.
És ekkor a fiatal biztonsági őr feltalálja magát, ablak mögött ülő kolléganője felé kérést intéz: nézze már meg neki azt a fránya irányítószámot!
A képeslapra a szükséges szám felkerül, anyókánk megnyugszik, miközben felé nyújtják a megírt képeslapot.
Izzadó tenyerében szorongatott végig egy megfelelő címletű bélyeget, amit talán már felnyalnia sem kell, és a képeslap mehet, célja felé: Nagy Mihály, Kerekegyháza, boldog ünnepet!
Lassan én is sorra kerülök, s csak akkor érzem meg, amiért ez az írás néhány nappal később majd megszületik, hogy kicsike csoda történt, angyal szállt el felettünk.
